Eger - hetilap, 1882

1882-05-25 / 21. szám

197

Országgyűlés.

A képviselőházban hosszas viták folytak a bosnia-herczego- vinai rendkívüli kiadások fedezéséről szóló törvényjavaslat fölött.

E hó 22-én a képviselőházban a vita folytatása közben zajos jelenetek fordultak elő. Egyet Polonyi Géza idézett, elő azon megjegyzésével, hogy az alkotmányunkat veszélyeztető liga élén Albrecht főherczeg áll’; utóbb pedig Szalay Imre vonta magára több ízben az elnök figyelmeztetését, midőn a Habsburgház politikájára vonatkozólag több rendbeli idézetet olvasott fel, különösen Kossuth irataiból. A midőn pedig a miniszterelnökre vonatkozólag azt mondotta, hogy örülne, ha a minisztert dögvész, vagy éhhalál letaszítaná helyéről, a jobboldal egy része tüntetőleg elhagyta a termet. Később azután Szalay kijelentette, hogy szavait nem a miniszterelnök személyére, hanem az általa követett rendszerre értette. Az ülés végén Istóczy Győző kérdést tett az iránt, mikor kerül napirendre Szathmármegye kérvénye az oroszországi zsidók bevándorlásának meggátlása tárgyában. Lázár Mihály pedig a Háromszékmegyében uralkodó Ínség tárgyában intézett interpellációt a belügyminiszterhez.

Hol lakom én mostan. . . .

Hol lakom én mostan ? a tágas alföldön,

Itt az én lakásom,

Hogy a szemem, a sok kopár szikla Helyett Aranykalászt lásson.

Az aranykalászban, itt fürdik meg a nap,

Reggel mikor ébred;

A hegyek ormára, könnyű lebbenéssel Csak is azért léphet.

Akár merre nézek, a széles pusztának Nem látom a végit.

A falu határán a zöldszinű Mélyér Csendesen fut végig.

S mig a Tiszához ér, az enyelgő szellő Vígan játszik véle,

Azután a Tisza sebesen öleli Dagadó keblére.

Bár a szőlőgerezd termőhazájának E falut nem vallja:

Világhírű borát ide küldi Eger,

Ide a Hegyalja.

A puszták fiának van esze, hogy borért A hegyet ne mászsza:

Kövér gabnájának egy-egy aranyat ér Minden szál kalásza. . . .

Ez a sáros vidék, a Tisza környékén —

Csak az aranybánya.

Ölelésre, csókra termett a falunak Menyecskéje, lyánya.

E boldog faluban vidám napjaimat Holtig csak leélem,

Nyáron a szabadban, meleg kályha mellett A csikorgó télen.

Édes szülőföldem hegyei, kik egykor Bölcsőm ringattátok:

Lantomról elhangzó dalaim örömmel Repülnek hozzátok.

Oda hol egykoron életet nyelének Lelkemben a vágyak:

Mint szelíd galambok a csendes fészekbe Vissza-visszaszállnak. . . .

Ki-kijárok gyakran, hogy meglátogassam A mezők virágit.

Ha rám esteledik, hogy el ne tévedjek,

Mind csillaggá válik;

Lábam alatt épen úgy ragyognak, mint a Csillagok az égen . . .

Távol a sötétben vár a legszebb csillag:

Kedves feleségem.

________ Egri Antal.

A jóslat.

— Történeti vázlat. —

(Vége.)

*

* *

1796. márczius 30-án Bonaparte Nizzába érkezett, hol Sche- erert felváltván, a sereg főparancsnokságát átvette. Diadalmasan haladt városról városra s az osztrák sereget legyőzve, május 14-én Milanóba vonult.

Bonaparte Napoleon 1799. nov. 10-én első consullá, 1802. január 26-án az olasz köztársaság elnökévé, augusztus 2-án holtig tartó consullá s 1804. május 18-án a francziák császárává választatott.

Jozefine Francziaország trónjára lépett.

A kártyavetőnő jóslata eddig teljesült s hát továbbá? . . .

Leánya Hortenzia a császár öcscséhez, Bonaparte Lajoshoz ment nőül s 1806-ban Hollandia trónjába ült. De házasélete boldogtalan volt.

Fiát, Beauharnais Jenőt, ki Olaszországban homlokát a dicsőség babérjaival ékesítette föl, a császár fiának s az olasz királyság örökösének fogadta.

I. Napoleon, a francziák császára, Olaszország királya, a rajnai szövetség feje 1809 decz. 16-án elvált nejétől Jozefinától, s hogy hatalmát még jobban megszilárdítsa s nagyra vágyásának eleget tegyen, 1810. márczius 11-én Mária Luiza osztrák főher- czegnőt vette nőül.

Az újra özvegygyé lett császárnénak el kellett hagynia a Tuilleriák palotáját s a Maimaison kastély magányába vonulnia.

De Jozefina csillagával a Napoleon csillaga is aláhanyatlott. A diadalistennő hűtlen lett hozzá, mint ő Jozefinához. Jozefinával a szerencse is eltávozott a császártól; egyik ütközetet a másik után vesztette el, s a kevéssel még azelőtt oly nagy s rendíthetlen hatalma szét volt zúzva.

1814 márcz. 31-én az orosz czár, porosz király. Schwarzenberg herczeg s Blücher tábornagy a szövetséges seregekkel Páris- ba mentek.

Napoleon ápril 11-én Fontainebleauban aláírta a lemondó okiratot s Elba szigetére kellett vonulnia.

Az elbukott császártól kütlenül fordult el egész Francziaország; harmincz millió lélek közt csak egy volt, ki bukását őszintén gyászolta, a malmaisoni száműzött özvegy. Midőn Jozefina meghallotta, hogy a császár lemondott, szobáiba zárkozott s éjjel nappal sírt. A fájdalom ágyba fektette.

Május 16-án meglátogatta őt Sándor czár, ki már az előző napon bejelentette magát nála. A császárné nehány nap óta valamivel jobban érezvén magát, a látogató iránti tiszteletből fölkelt ágyából.

— Asszonyom, — mondá a lovagias Sándor — bocsásson meg, hogy Frankhon ellensége szentélye küszöbét átlépi. Nem kíváncsiság, felséges asszonyom, hanem szivem benső ösztöne indított arra, hogy a nagy Napoleon védszellemének hódolatomat kifejezzem. Mély megilletődéssel haliám, hogy az utóbbi napok eseményei ágyba fektették felségedet s én eljöttem megkérdezni hogyléte felől.

— Felség, az a gyöngéd figyelem, melyet felséged egy szerencsétlen, az egész világtól elhagyatott özvegy iránt tanúsít, sokkal mélyebben hatott meg, hogy sem szavakkal fejezhetném ki hálámat. Meg vagyok győződve arról, hogy felséged szives részvéttel viseltetik sorsom iránt s örvendek, midőn mondhatom, hogy nehány nap óta jobban érzem magamat. A lég enyhe és tiszta s ha tetszik felségednek, tegyünk egy sétát a kertben.

— Hallottam, hogy felséged e kertet, mint csöndes menedékhelyét, paradicsommá varázsolta át, óhajtóm megismerni annak szépségeit.

Karját ajánlotta az özvegynek, ki azt szelíd mosolylyal fogadta el, mely mögé fájdalmát oly jól tudta elrejteni.

Beszélgetve járták be a fasorokat.

— Maimaison, — mondá Jozefina — mint neve is jelenti, hajdan valami szerencsétlenség színhelye lehetett.

— Ah, mily pompás magnolia! — kiáltott fel Sándor, hogy a császárné szomorú hangulatát eloszlassa.

— A virágok egyedüli örömeim felség. Nagyobb részét magam ültettem s most anyai szeretettel ápolom őket.

— Nem csuda, hogy aztán oly szépen diszlenek.

— Látom, hogy a hir nem hazudott, felséged a lovagias udvariasság példányképe.