Eger - hetilap, 1882
1882-01-12 / 2. szám
15 T’-^.zecz^. Járom a világot. . . Járom a világot — Rég időtől járom; Nem mondom, hogy terhes, Nem mondom, hogy járom, — Hejh ! ón nem panaszlok! De mégsem ártana, Ha élet-szekerkém Jobbra is tartana ! Jó, hogy a hol járok Még tűröm- fü terem; Meg is rakom vele Nyikorgó szekerem, Hogy legyen, míg élek, Szívem sok bajára; A holtnak tán nem kell Csendes sirhalmára . . ? X. Szeretem a hegyet. . . Szeretem a hegyet, rónát; Füveket, fákat, virágot; Szeretek én mindent, mindent, Az egész dicső világot. Hát Tégedet, jó Istenem, Hogy ne szeretnélek Téged! Hogy ne áldanám, imádnám Mindenható bölcseséged?! Hisz’ e világ tüköréből A Te legszebb arczod ragyog ; Hogy láthatom, imádhatom, Szerethetem — boldog vagyok! Szeretek én mindent, mindent , . . Csak egy van, a mit utalok: Ha a nagy jó Isten földjén Törpe, gőgös embert látok; — Hejh, pedig beh sokat látok! X. A magyar állam ezeréves fennállásának emlékéről. (Kaas Ivor felolvasása a Petöfi-társaság január 7-iki ülésében.) Harmincz nemzedék dőlt azóta sirba, mióta eleink e hont elfoglalták. E földhöz másnak, mint a magyarnak joga nem volt és nincs ; a római kultúrát a félvad népek elsöpörték, még mielőtt a magyarok bejöttek, mi alapitottunk újat. S mi megfeleltünk azon kivánalmaknak, melyeket egy államalapító nemzettől lehet várni. Ezerévesek, s mégis fiatalok vagyunk: Európában a legrégibb állam s a legifjabb nemzet egyúttal. Az ősök leintenek hozzánk, nem szabad róluk megfeledkeznünk. Tegyük ezt hozzájuk méltóan és magunkhoz is méltóan. A különböző tudósok még nem egyeztek meg a honfoglalás esztendejére nézve, egyik-egyik évre, másik-másikra teszi azt a 883—895-ik évek között. Felolvasó hivatkozik itt a különböző forrásmunkák egész sorozatára, melyek nagyrészt eltéröleg adják elő a honfoglalás egyes tényeit. így már 862-ben Németországban jártak az első portyázó magyar csapatok az egyik forrás szerint, 884-ben Method szláv hittérítőt a Duna mellett szívélyesen fogadta „a magyarok királya.“ De akkor még Pannónia a Dunántúl nem volt meghódítva. 884-ben egy csapat magyar a Svajczban is kalandoz, 892-ben a byzanczi császár követei Árpád vezért segélyül hívják Simon bolgár fejede- j lem ellen, s 894-ben Simon fejedelem megveri a még Etelközben maradott magyarokat, azok aztán fölkerekednek, bejönnek a jelenlegi Magyarországba, elhódítják Szvatopluktól birodalmát s ezzel a honfoglalás tényét befejezik. A honfoglalás tehát nem egyszerre, hanem apránkint történt s igy bármely nevezetesebb tény is vétetik föl alapul, mindegyik nézetnek van jogosultsága. Fölolvasó tehat úgy véli, hogy előbb az Akadémia volna hivatva eldönteni, mely évben tartassák a Millenarium ünnepélye, melyre fölolvasó nagyszabású tervezetet mutat be. Miként ifijük meg tehát a nagyszerű ünnepélyt? Negyven év előtt Széchenyi foglalkozott e tervvel, ö „Üdvleldét“ akart állítani, az ezred év alatt nagyokká lett magyarok szobraival. Felolvasó úgy vélekedik, hogy a nemzet életében a királyság volt a legnagyobb eszme, melyhez a nemzet élete van kötve. Fönmaradását annak köszönheti, s ennek eszméje teljesen hozzá van a nemzet leikéhez forrva. Az, ki államférfiul bölcseségével a nemzetet egy állammá szilárditotta s a Krisztus vallásának fölvételével a magyar országnak az erkölcsi alapot megadta, Szent István király volt. 0 benne, az ö dicsőítésével kell tehát a honfoglalást ünnepelnünk, az ö emlékének kell a legjelentékenyebb részt elfoglalnia e nagy nemzeti ünnepélyen. Emelkedjék föl tehát Szent István király lovagszobra és pedig a leendő uj királyi palota arezvonala előtt a Szent György téren. Hadd lássák ott Habsburg királyaink maguk előtt folyton az első magyar király szobrát, lássák egyúttal, mint a magyar nép nagy királyát; lássa a Szent-István napon oda zarándokoló nép a nagy emlékjelt, áhitattal tekintve föl rája, a nagy királyra, kinek arányokban vett érczalakja szent jobbkezét magasan emeli föl az ég felé, áldást kívánva le hazájára. A nagy szobor talapzatára jöjjenek a szent királynak a történelem által följegyzett egyes tényei dom- borraüvekben, ihletett szobrász vésője által örökítve meg érczben. Nem szabad azonban megfeledkeznünk magáról a honalapítóról sem, a nemzet Mózeséről,, Árpád vezérről. Fölolvasó nem szoborban akarja a honfoglaló Árpád emlékét megörökitendönek, oly óriás arányú szoborra, amilyen méltó volna a népvezetö Árpádhoz, a nemzetnek jelenleg elég anyagi ereje se volna tán. Emeljünk Árpád vezér emlékére diadaloszlopokat országszerte, mindazon helyeken, melyekhez a történetírás a honfoglalás tényét hozzáköti. Az országban mindenfelé számos ily emlékezetes hely-van, álljon ott mindenütt egy-egy érczoszlop, győzelmi jelvényekkel ékesítve, legyen rajta olvasható a honfoglaló Árpád és a többi hat vezér neve és dicsőítése. Ez oszlopokat az állam készíttesse el és küldje meg az egyes megyéknek és városoknak, melyek határain belül az emlékezetes tény történt. Azonkivül Árpád sírja fölött a rombadőlt kápolna emeltessék föl fényesen, stilszeriileg kiépítve. E czélra a vallási alapot lehetne igénybe venni. Másodsorban le kell a nemzetnek báláját róvnia az ezredév alatt irányában érdemesült nagy hazafiakkal szemben. Nem kiván fölolvasó külön magyar Pantheont, mint Széchenyi akart „Üdvleldé“- jében állítani, csak egy nagy történelmi festménycsarnokot, melyre szintén nem kellene külön épület, s a nagyok szobrainak és arcz- képeinek gyűjteményét. Az előbbit az építendő uj országház dísztermében óhajtja elhelyeztetni, a különböző képzőművészeti pályázatok és alapok összegezéséből lassacskán szerezve össze ; az utóbbinak helyiségéül pedig a nemzeti múzeumot véli legalkalmasabbnak. Járuljon aztán minden intézet és testület a maga módja és határkőre szerint az ünnepélyhez. A tud. Akadémia írassa meg a a honfoglalás történetét, a kormány rendezzen világkiállítást, melyre használható lesz az 1884-ik évre tervezett országos kiállítás megbövitett helyisége. E nagy ünnepélyt ipari és művészeti kiállítás nélkül fölolvasó nem is tudja elképzelni. Nemcsak azt kell megmutatnunk, hogy mik voltunk ezer év előtt, de azt is, hogy mik vagyunk s hogy a lefolyt ezer év után elég erős a nemzet a második ezer év viszontagságait kiállani. Magára az alkalmi ünnepélyre nem terjeszkedik ki fölolvasó, csupán azt hangsúlyozza, hogy ez ünnepélyről a király se hiányozzék, magyar udvartartása élén. de viszont a nép se zárassák ki arról. Legyen ez egyszóval az egész nemzet ünnepélye, vegyen abban részt mindaz, ki magát magyarnak vallja. Az egyedüli szemrehányás — végzé fölolvasását b. Kaas Ivor — mit az ezredéves múltnak tehetünk, az, hogy nem sikerült az országot eddig teljesen megnyerni a magyarságnak. Pedig a szlávok és németek elleni barcznak, melyet Árpád vezér megkezdett, még ma sincs vége. Ha a Millenariumra sikerül az országot telje- I sen megmagyarositani s az idegen anyanyelvű állampolgárok leikébe tiszta magyar szellemet oltani, ez lesz a legszebb emlék, melylyel az ezredéves fordulót megünnepelhetjük.
