Eger - hetilap, 1882

1882-04-13 / 15. szám

140

évtized alatt constatálhatunk, s mondhatjuk, nem büszkén, de megnyugodva, hogy van művészetünk, vannak művészeink, van önálló tudományunk, vannak tudósaink. Festőművészeink a külföld előtt tekintélyt vívtak ki, egy Benczúr, egy Wagner tanárai a müncheni müvészakadémiának, Zichy Mihály az„ orosz udvar kedvelt művésze ; hát Munkácsyról mit szóljunk ? Ö kegyencze a büszke Parisnak, annak a világvárosnak, mely a művészetet keblén melengeti. Csak közvetve a miénk, igaz, de az a remény éltet, hogy nemsokára közvetlenül miénk lesz. Meg lesz, — mert meg kell lennie — a magyar festészeti akadémia is, s ekkor, hogy hazánk fővárosa egyik művészeti központja lesz a müveit világnak, az iránt művészeink tehetsége előre is garantiát nyújthat.

Nem szándékunk itt neveket felsorolni akár a szobrászat, akár a zene hivatott művelői közöl. Irodalmunk egy pár évtized alatt emelkedett nem megvetendő magaslatra. Jogij'orvosi, bölcsészeti tudományok terén első rendű tehetségeink vannak. Nem az esztelen chauvinizmus ejteti velünk e szavakat, hanem a tiszta tényekre fektetett való. Szóval a nép haladt, s kevés idő alatt nagyot haladt. Elég-e ez ? Nem. Az ipar és kereskedelem kifejlődése a legnagyobb befolyással van a jelenkori nemzetek haladására.

Pedig haladnunk kell saját érdekünkben. Természetes szövetség nélkül állunk, hatalmas néptörzsek közé ékelve. E néptörzsek most ellenségesen állanak, s ha fölöttünk összeomlanék az ár, úgy megbénulva kellene elhagyni a nemzetnek azt a tevékenységet, mit pár évtized óta kifejt, Európa müveit népei lassankint kezdik belátni azon meséknek alaptalanságát, miket egy roszaka- ratú ismertetőnk, felőlünk kikomponált. A német schulverein-féle okoskodás még mind a régi makacs meggyőződésnek utójátéka, melyet személyes gyűlölet igazgat. Éjszakról az absolutizmus vak emberei összetiprással fenyegetnek. A népet, mely a tudomány és művészet fegyvereivel harczol, mely a művelt emberiség tiszteletét és elismerését kivívta, nem lehet egy könnyen megfosztani létjogától, bármilyen nehéz viszonyok között is.

Innen onnan ezer éves ünnepélyét tartjuk majd államunk fennállásának. A legfényesebb ajándék, mit egy nemzet önmagának, s mit a müveit népek egy törekvő népnek adhatnak az lesz, hogy el leend ismerve az egész müveit világban egyhangúlag, hogy a magyar nép kulturnép, s hogy művészet és tudomány szempontjából azon magaslaton áll, melyen a mindezt elismerő' müveit népek állnak.

Eszme diadalának ünnepét üljük, hátha mindezek diadalra jutása sem álom! Énekes Imre.

Ivády Rudolf,

szül. 1824. april 14. f 1882. april 5.

Az egri egyházmegyét gyorsan egymásután súlyos csapások érik. Még keblünkben a fájdalom, Mindszenti, Pájer, Sebők, Lojkó elhúnyta miatt, a kik mindnyájan a cselekvés legszebb korában dőltek ki sorainkból: ime nagyszombaton ismét egyházmegyénk egyik díszét kelle sírba tennünk, a ki úgy is mint pap, úgy is mint ember közéletünk kimagasló kedves alakja volt.

Ivády R. a Mátravidék egyik kies falujában, Ivódon született 1824. april. 14-én előkelő nemes családból. Iskoláit Egerben végzé. Anyja kívánságára a jó tanuló s élénk szellemű ifjú az egri növendékpapok sorába lépett s 1847-ben áldozárrá szenteltetett. Mint ilyen Nyir-Adonyban, majd Kis-Tályán káplánkodott, összesen csak harmadfélévig. Azután a puszta-monostori plébániát nyerte el, hol tizenhárom évet töltött. Itteni élete arról nevezetes, hogy papi állása mellett ügyvédkedett is. Több pere volt, mint bármelyik jászberényi ügyvédnek. S ott, hol a pap vállaira a megélhetés gondjai nehezednek, ő vagyonosodásának alapját veté meg.

1862-ben, Istenben boldogult Bartakovics érsek kegye a hevesi plébániára emelte. Ez álláson töltött húsz év alatt, mint plébános, majd mint kerületi alesperes és tankerületi iskola-igazgató, mint takarékpénztári elnök és igazgató, mint a hevesi olvasó kör elnöke és megyebizottsági tag, sokoldalú s tágas körre kiható munkásságot fejtett ki, minden vállalatát bölcs kivitel és siker kisérvén.

Hazánkban megszokott dolog, hogy a papok társadalmi téren közhasznú intézmények körül mint vezérek szerepelnek. Ivády sok ilyenben részt vön és mint talentomos ember működött. Tevékenységének Hevesen maradandóbb emlékei: a diszes iskola- épület, takarékpénztár és olvasó kör. Tiszta jelleme, tapintata, megnyerő könnyed modora, lekötelező jó akarata, s a cselekvésben mindig körültekintő óvatossága, a tisztelet, szeretet és tekintély magas polczára emelék és igy ő a hevesvidéki társas élet irányadó tényezőjévé lön.

Befolyását nem a pártoknál kereste, hanem az embereknél s bár őt minden közügy érdekelte és mindenbe befolyt, de azért mindig párton fölül állott. Az okoskodást nem szerette, de annál jobban a kedélyes társalgást s alkalmazva Cicerónak ridendo verum dicere elvét, nem komoly érvekkel kapaczitált, hanem humorral és satyrával. Ha ütnie kellett is valakit vagy valamit, ezt nem bottal, hanem bonmotval és a tréfás játsziság csípős ostorával tette. Különös tapintattal tudott az emberek alanyiságával elbánni s épen ez biztosító legtöbbször eljárásának sikerét, ez tette ót kedvessé mindenki előtt.

Előbbi években az irodalommal is foglalkozott. Még sokan fognak emlékezni az 50-es években Vahot „Napkelet“ czimii lapjára s ennek érdekes alakjára Szűcs Mihályra. E jó kedvű leveleket Ivády irta mint monostori plébános. Hevesről számos tudósítást irt az „Eger“-nek is, melyekben a város és vidéke társadalmi életét igen érdekesen s humorral rajzolgatta. A 60-as években rendes tudósítója volt a Pesti Naplónak is.

Papi s társadalmi működésének utóbbi időben szellemi jutalmát is bőven élvezé. Főpásztora préposti s fóesperesi méltósággal ékesitteté fői; káplányai ez alkalomból, szeretetök jeléül préposti gyűrűvel lepték meg; Heves város közönsége pedig ugyanekkor fáklyás zenével ünnepié kitüntetését. A lelkesült öröm nyil- vánulása volt ez s azon szép reményé, melyet hívei az erőteljes férfin jövőjéhez és munkásságához fűztek. S ime a halál, minden örömet és reményt váratlanul letarolt. Pár év előtt jelentéktelennek látszó lábbaja támadt, melyre gyógyulást a múlt nyáron Pöstyénben, most Budapesten keresett, de hasztalanul. Folyó hó 5-én kialudt a drága élet, sokaknak mély bánatára.

Temetése, Hevesen, f. hó 8-án imposans volt. A temetési szertartást Zsendovics József prépost egri kanonok teljes segédlettel végezte. A koporsó körül két. nővére s ezek gyermekei álltak; továbbá Hevesmegye alispánja, Majzik Viktor, Almássy Sándor és Ivády Béla orsz. képviselők, Kmety A. érsek- uradalmi titkár, Ivády Károly, gr. Keglevich Gyula és Tibor, Holló Géza, Drizs- nyei Béla, Petii eő László stb. és az egész város közönsége. A hevesi takarékpénztár tiszti kara, s az olvasó kör testületileg; a veres-kereszt-egylet, az izraelita hitközség és nőegylet pedig képviselve volt jelen. A papok közül: Töröcsik József prépost-főes- peres, Bállá József alesperes, Fülöp F. Pászthy Gy. Bányász Sándor plébánosok, Luga L., Frőhnert. L. és a kerület papsága. A háznál Puchlin K. plébános emelkedett és megható hangon rajzoló az elhunyt érdemeit, a veszteséget és bánatot, mely bennünket ért. A sírnál pedig az olvasó kör nevében Nemesik Kálmán aljárásbiró mondott az elhunytnak szívhez szóló Isten- hozzádot.

Koszorút tettek koporsójára: az olvasó kör (gyönyörű élővirágokból); a takarékpénztár; a kerületi papság; a veres-kereszt- egylet, az izraelita hitközség és nőegylet; a család, a tarna-eörsi b. Orczy-család, Ivády Béla, Széki Antal, Luga László, Pozsonyi F., Szirmayné, Hentallerné. Azonban a legszebb emlékkoszorut főpásztora adta az elhunytnak, azon meleg érzéssel irt s a boldo- gultat hűn jellemző sorokban, melyekkel e halálesetet az egyház- megyei papságnak körlevé-lileg tudomására adta. Mély vallásos érzetét, élettapasztaltságát kiemelve, a latin szövegű körlevél körülbelül ekkép folytatja : jóhirnevét megőrzé sértetlenül, de sőt az erényei által kivívott közbecsülésben mindvégig s mindegyre növe- kedék. Nyájasságát, egyenes-lelküségét, vendégszeretetét, áldozat- készségét, tisztes gazdálkodási iparkodását, ritka gyakorlati ügyességét osztatlan elismerés hirdeti. Oly odaadással szentelte magát a reá bízott ügyeknek, mintha nem idegen, hanem a saját ügyét végezte volna. Ráunás egy vállalatában sem lankasztá őt. Becsületét kötötte ahhoz, mely mindennél drágább volt előtte. A legbensőbb szeretet fűzé hiveihez, s különösen a szegényekhez, kikért, hogy szükségeiken segítsen, s az uzsorások martalékául ne essenek, igen sokszor saját hitelével állott jót. A köz- szeretet azért méltán környezte őt. . . .

Fájós szivvel távoztunk koporsójától. Hisz még annyi sok szépet és jót cselekedhetett volna! Áldva legyenek hamvai! . ..

— k. — n.

Egy darab történet.

Kompán Pál urat van szerencsém bemutatni. Csinos férfi, úgy harminczas. Fejét magasan hordja, éppen úgy, mint főnöke, a pénzügyminisztériumban. Egészen szolid életet él, mint illik hidegvérű diurnistához, s igyekező fiatal ember, nem kártyás, nem iszik, s nincsenek szenvedélyei sem. Kitűnő férji tulajdonokat egye-