Eger - hetilap, 1881
1881-03-10 / 10. szám
89 f Ének a tüzekről. lobogó láng hogy kihamvad! A szivek lángja hogy kihal! — A rombolásnak éjszakáján Kioltja, haj! egy bősz vihar! Mi hát a szerelemnek álma? A fiatal vér mámora ?! És hamvadás vár a kebelre, Mely szerelemtől lángola? S égő szivemmel félve kérdem: ügy lesz-e majd, igaz tehát, S szintúgy megérzem én is egykor A rombolásnak viharát ? Lángom kialszik, vérem elhül, S mikorra itt hagy tavaszom, Elmúlik a hő vágy, a rrelylyel Szépségeidre szomjazom'?! S mikor reám, mint őszi tájra, Leszáll e kornak bús köde, Majd elhomályosulsz előttem, Ifjúságom napfénye, Te ? És, mert szépségeid mulandók, — Hiszen lehull minden virág — Majd megtanulok e homályban Közönyösen gondolni rád? Oh! nem lehet ! Hisz én szeretlek Lobogó lánggal, végtelen, S e szenvedélylyel összeforrott Múltam, jövendőm, életem, És hogyha e láng annyi fájó Csalódás közt is nagy vala: Ki nem olthatja bősz dühében A pusztulásnak vihara! Mór. A férj mint gazdasszony. — Amerikai beszély. — Szép, tiszta téli reggel volt. A nagy jégcsapok mint óriási gyémántok ragyogtak a napfényben s a kanári madár az ablakfülkében oly vidáman verdesett szárnyaival, mintha a forró földöv bi- borpiros verőfényéröl álmodoznék. Da tér ur csinosan berendezett házában már jó ideje elvégezték a reggelizést, de azért még barátságosan sustorgott a parázstüz a kandalló fényes róstélya mögött; az átellenes virágasztalkán pedig D átér né asszony hónapos rózsái nyíltak, mintegy meghazudtolva a telet és a naptárt. — Már kilencz óra! Ej, ideje is, hogy a városba irodámba menjek, — mondá Dater ur, miután egy futó pillantást vetett a márványpolczon álló bronz-órára. Gyorsan kicserélte tarka himzett papucsait egy pár csinos fénymázos csizmával, világos sárga bálóköntösét levetette s ép el akarta hagyni a házat, midőn az előszobában könnyű ruhasuhogás hallatszott s Dater elé magas, karcsú nö lépett, mosolygó arczczal, egy piros képű csecsemőt, tartva karjaiban. — S te már a városba mégysz, Ede ? — Már, édesem? Hiszen kilencz óra, — felelt Dater úr, s e közben kis kedvenezének pisze orrocskáját ujjai közé fogta. — Úgy, de én még ma reggel szerettem volna veled beszélni mielőtt elmennél. — No, csak beszélj hát, édesem. — Hohó kis macskám, hát nem kíméled apád szakálát? Daternó asszony kissé zavartan pirult el, mialatt a gyermek kék harisnyájával játszott. A fiatal asszony, szőke arczu volt s a futólagos pir kétszeresen jól állott neki. — Édes, — kezdé most gyorsan, mintegy lehetőleg hirtelen át akarva esni a tárgyon. — Egy kis pénzt kérnék tőled, ha e pillanatban terhedre nem lenne. — Pénzt, Mária, már megint pénzt. (Most már nem enyeleg többé Dater ur az örömében repeső kis gyermekkel, hanem fölegyenesedik, szemöldeit gondolkozva házzá fel s szemei merően, kissé feddö bámulással néznek.) — Asszonyom, gondolom ön megkapta havi pénzét mint rendesen. — Igen, de közelebb több kiadásom volt a rendesnél a háztartás körül, — viszonzá neje némi nyomatékka!. A szakácsnő 14 dollárról 16-ra emelte bérét. — Fogadj hát másikat. — Igen, de Ella tiszta és takaros. Valóban nem tudnám elhinni, hogy a változtatás által valami sokat nyernék. Azonkívül a vízvezetéki cső elromlott, azt meg kell javíttatnom; a múlt őszi kárpitos munka számláját is elküldték ; az élelmiszerek ára napról-napra emelkedik és — — Értem, értem, édes feleségem, — szakitá félbe nejét Dater ur, csak ki méld magadat a további részletezéstől, melylyel csak a hanyag és pazarló házi gazdálkodás meztelen tényét akarod palás tolni. Ki ürügyeket hord fel, azok dolgában nem igen szokott zavarba esni. Daterné ajkaiba harapott s arcza lángba borult. — Ede, te méltatlanságot követsz el rajtam. Én sem pazarló, sem rósz házi asszony nem vagyok. — Nem kétlem, hogy te sokkal jobb véleményben vagy magad felöl, Mária. Csakhogy az ellenkezőnek dönthetlen bizonyitékai vannak szemem előtt. Hónaponkint 120 dollár bizony elég lehetne oly háznépnek, mely nem eszik arany és ezüst edényekről, sem pedig felolvasztott gyöngyöt nem tesz fel asztalára. — Százhúsz dollár havipénzböl egy napra csak 4 dollár esik, Ede. — Csak 4 dollár egy naora! — viszonzá a férj. Csak négy dollár. Mondhatom, hogy négy dollár mégis csak csinos összegecs- két tesz ki, ha okosan használják föl. Éa korántsem költők el napjában négy dollárt, asszonyom. — Hát mennyi szükséges neked, Ede. — Mennyi szükséges? Azt nem akarom most felszámlálni, de a felöl bizonyos vagyok, hogy négy dollárral naponkint meggyőzném az egész család mindenféle kiadását. — Bármily körülmények közt? — Bármily körülmények közt asszonyom. Dáterné asszony hitetlenül mosolygott. — Nem hiszem, hogy sikerülne, Ede. — Oh, de én tudom, hogy meg lehet azt tenni, — mondá I férje elhatározó hangon; az nem puszta képzelet. — Na, igazán szeretném, ha most mindjárt meg is kisérlenéd; — viszonzá Daterné, kinek türelme végre kimerült. Én már belefáradtam a mindennapi bajlódásba. Én nem vagyok képes a hét személyből álló báznép sokféle kiadását napról-napra 4 dollárral fedezni s nem akarom türelmemet, kedélyhangulatomat s idegrendszeremet az efféle hiábavaló fáradozásokkal tovább is gyötörni. Én mindent elkövettem, a nélkül, hogy mint látjuk, csak méltánylatra is találtam volna. Most már mi sincs egyéb hátra, mint pénzügyi hivatalomról leköszönni. Dater ur elbámulva nézett nejének csillogó szemébe 8 egészen neki pirult arczára. Soha sem látta még öt eddig ennyire izgatottnak. — Mit akarsz ezzel mondani, Mária ? — Azt akarom mondani, hogy ha te csakugyan képes vagy naponkint négy dollárral mindenféle házi kiadást fedezni, ám teljék kedved s tégy kísérletet azonnal. íme itt vannak kulcsaim. Dater ur látszólag meghátrált a háztartás emez uralkodói jelvényei előtt. — De édesem, — mondá gyorsan — te, elfeleded, hogy én ügyész vagyok s irodámba kell mennem. — Hagyd el most az egyszer ügyeidet, — kéré neje, — mert én azt mondom neked, nem vállalom fel továbbra, hogy elégtelen pénzösszeggel vezessem a háztartást. Dater úr kérdöleg tekintett nejére. Annak fénylő kék szemeiben 8 összeszoritott ajkaiban oly eltökéltség volt kifejezve, mely ellen sikertelen volt bármely küzdelem is. — Jól van, édesem, — mondá a férj azalatt, mig kesztyűit nyugodtan lehúzta, — minthogy olyan nagyon akarod, hát legyen s nekem némi örömömre lesz az, ha megmutathatom neked, hogy kevéssel is ki lehet jönni. Légy szives tehát ma a cselédet a különféle számadásokkal s egyéb szükségesekkel hozzám utasitani. — Én pedig e szünnapomat elmaradt levelezéseim pótlására fogom felhasználni, — mondá neje. — Tedd édesem, amit akarsz. (Vége köv.)
