Eger - hetilap, 1881
1881-03-03 / 9. szám
80 szavaztattak meg, ezután jelentéktelen kérvények tárgyaltattak, végül Treíort Szabovlyevicsnek a kikindai egyházközség ügyében j hozzáintézett interpellátiójára és Szapáry minister Turgonyinak a Muraközben kivetendő fogyasztási adókra vonatkozó interpellate jára válaszolt. A ház a válaszokat tudomásul vette. Febr. 27-én rövid ülés volt, melyen egyes szentesitett törvények hirdetettek ki. 27-töl máig a képviselöház nem tartott ülést. TAECZA. Túl a hegyei) ........... f ú l a hegyen búsan foly egy kis patak, Utoljára, csalfa leány! E pataknál láttalak............ L ombos erdő, dalos madár, szines virág Környezett, Köröskörül minden örült, csak két szemem Könnyezett. Nem tudom mi érte ekkor szivemet, De azt tudom, óh azt tudom! Hogy: érted majd megrepedt............ A jkad nem szólt, lomb susogta, siró szellő Zokogta: Hogy nem engem, mást szeretsz te, mást ölelsz te Titokba’ ...... Zengő madár búsan kezdte dallani: Ha eljövök nem sokára Máshoz fogsz te hajlani ............ E züst csermely csörgedezte, „csengő-virág“ Csevegte: Hogy te nem szeretsz igazán, hogy el leszek Feledve............ Te ljesült a titkos jóslat felettem: Hűtlen szived mást választott, Mást szeret már helyettem............ E lfeledted a ki értled olyan sokat Szenvedett, Elfeledted, a ki téged, olyan forrón Szeretett............ H a feledtél engem, átkom ne feledd, •— Járjon az, mint sötét árnyam Élethosszig teveled!............ D e érzem, hogy súlyos átkom kebelemre Yissza-húll, Mert: én forrón, hűn szeretlek.........siron innen, S íron túl! Kap ne sy Dezső. Ha újra látlak . . . a újra látlak, s ha majd elmerülve Csodálom égi nagy szépségedet: Fellángol-é majd a kihűlt szív akkor, Hogy úgy szeressen, amint szenvedett? Ha úgy szeretne: a nagy végtelenség Szivemben égne izzó tűzben el .... ! De hát mi gyújtana a sírba’ lángot? — Szivem is sír s temető e kebel. S halottja van; -— beh, sok halottja is van! — Vágyak, remények szunnyadoznak ott, S a csüggedés virasztgat csak fölöttük, Azért nem ébred a sok tetsz-halott. Vagy tán fölébred? s lángot vet a szív is? Én elhiszem, bár higyjem botorúl; — Hisz’ ki-kigyúl a sírnak is lidércze, S kisérteni a holt is fölvonúl! haj fi ácsi József. r En és én. — Rajz. — A hajnal első sugarai megtörve szűrődtek át a zöld redőnyös ablakon; künn a kert bokrai között a csalogány zengett az elér- betlen vágyakról s a csalódott szerelemről. Merengve hallgattam elhaló csattogását, melyre szenvedő lelkem csöndes zokogása felelhetett. Úgy megértettem panaszkodó dalát. Elvált, messzeesett ö is azoktól, a kiket szeretett, s a nagy viharok feldúlták a rejtett tanyát, hol ezelőtt a soha el nem múló boldogság utánozhatatlan dalnoka volt. Sietve öltöztem föl, hogy búsongó dalnokomat a pirúlö hajnallal együtt üdvözölhessem. A fák lombjai az üde hajnali szellő ölén ringatták magokat, a zizegő fűszálak harmatgyöngyein a láthatár egét kiillözö napnak sugarai szikrázva törtek össze ; a bogarak zsongó-zümmögö raja úszott 8 fürdött a virágok kelyheinek harmatos mézében; a madarak csiripeltek, csacsogtak egymással az örömről s az életről. A csalogány félrehúzódva szomorúan hallgatta az öröm zsivaját, verdeste apró szárnyait s fölborzolt tollai közé rejtette fejét. Elrejtőztem a bokor mögé, hogy kihallgathassam panaszát; a csalogány, mintha tudná, hogy elárulja magat, némán himbálta magát az ágon, ajkain nem zengett tovább a fájdalom epedö s kesergő éneke; tétovázva tekingetett jobbra-balra. Én pedig a bokor árnyékában álmodoztam a szárnyatört remények utolsó vergődéséről; álmodoztam a leszállt csillagok régi fényéről, ragyogásáról ; álmodoztam a felhők fölött szárnyait csattogtató vágyak porba hullásáról, az életről, szerelemről és a sírról. Belekaptam szivemnek legérzékenyebb, legfájdalmasabb hangú húrjába; hadd sírjon fel rajta a múlt temetésének lelket rázó éneke, azután hadd szakadjon meg az a húr a siró, zokogó hangok terhe alatt s utolsó pattanása adjon hangot a megtört lélek kaczagva őrjöngő rapsódiájához. . . A szomszéd parkból víg kaczagás hallatszott s kizavart a képzelet beláthatlan terű honából. Végig szaladt az örömnek kábító csikiandozása egész valómon, zúgó fejembe szökött a vér s torkomban elcsuklott az örömkiáltás hangja. Megismertem a kacza- gót; ilyen édesen, ilyen lármás csengéssel az öröm csak a maga ajkaira tör fel, kedvesem. Áttekinték a lombok között, melyek az elválasztó rácsozatra borúltak, s ott jött maga a parkot végig hasitó 8 tölgyfákkal szegélyezett utón én velem. Megtapogattam zsibbadó tagjaimat, hogy ugyan nem kölcsönöztem-e ki saját alanyomat valakinek a maga kedvéért ? Mert a maga szeszélyeinek mindenkor kész hódolója vagyok, ha még oly bohók is azok. No de ezt maga nagyon jól tudja! — Belevágtam fejemet a kert rácsozatába, megharaptam a kis újjomat, megtépáztam a hajamat 8 úgy találtam, hogy ezek a kísérletek nekem kisebb s nagyobb mértékben fájnak, sőt az első kísérletnél a köny is kigördült bámuló szemeimből. Ezek után azon meggyőződésre jutottam, hogy é n csakugyan é n vagyok ; hacsak a chinai Laocse lélekvándorlást hirdető tana nem költöztette az én bűnös lelkemet valamelyik gesztenyefába, mely fa most érez, lát, hall s gondolkozik, és teremtett helyettem egy másik derekabb ént. Eszembe jutott hirtelen a franczia akadémia egyik tagjának fölfedezése: az egyes csillagokon mutatkozó mesterségesnek állitott fénytüneményekröl, mely fölfedezés bő anyagot szolgáltatott a merész költői lelkeknek képtelen következtetésekre. Hátha ezek a képtelennek Ítélt költői föltevések megvalósúltak és az a „másik én“ valamelyik lomha bolygó-csillag öléből hullott erre a mi sártömegünkre. Az könnyen meglehet, falun az emberek roppant keveset tudnak! Ah, milyen mulatságos lesz ez a két én. A „másik én“ mond magának csacska s röpke bókokat, melyeket csillaghonában tanúit; én meg földi gorombaságaimmal lerontom, a mit a „másik én“ fölépített. A „másik én“ rabszolgája lesz magának, térdelve imádja s elmondja magát szépnek, angyalnak; én meg hideg, fagyos leszek s csak olyan közönséges csinosnak találom magát, mint a többi szoknyaviselö részét az emberiségnek. A „másik én“ könyörögni, esedezni fog a maga mosolyáért és csókjáért; én meg, ha mosolyogni fognak, csúnyának mondom és nem hagyom meg- C8Ókoltatni ajkaimat a maga hazug s piczi ajkaival. De leges legmulatságosabb lesz az, midőn én is. meg „másik én“ is egyszerre fogjuk látogatásunkat tenni. Maga azt fogja hinni, hogy kápráznak csalfa tekintetű barna szemei; mi pedig, én és én, szerfölött fogunk álmélkodni, hogy második javított kiadásban is szerencsénk van önmagunkat megcsodálhatni; bővebb magyarázat okáért bátorkodunk egymás keresztlevelét kérni. Persze, hogy ugyanazon plébános által leendett kiállítva. Ha a „másik én“ ásít, én elnyeléssel
