Eger - hetilap, 1881
1881-01-06 / 1. szám
5 Hanem egyszer észrevette Mostohám: Kenyerkémet eddig hova Hordozám. S hogy a szegényt elfeledjem, Ne lássam : Nehány napig visszatartott Szobánkban. B fogságban, e szomorú Napokban, Úgy sirtam, oly keservesen Zokogtam: Hogy végre a mostoha is Csak megszánt, S maga küldött, keressem föl A kis lyányt. Mihelyt aztán ennivalót Is kaptam: Le a kertbe futok lélek- Szakadton. S mikor a találkozóhelyt Elértem : Ott feküdt az árva a domb Tövében. „„Kelj fel, — mondám — s egyél! Hoztam Kalácsot; Nesze, itt van ! vagy talán nem Kívánod ?“ “ — De szavaim nem költék fel Az árvát: Lelke egy szebb s jobb világba Ment már át. . . . Névtelen. Megsárgult . . . egsárgult, Le is hull, Levele a fának. Maholnap Engem is Megöl a búbánat. Megöl a Bubánat Galambom, miattad ; Piros, szép Kis szádat Csókolni nem hagytad. Mit adnék Éretted ? Mi lehetne drágább ? Od’ adnám Csókodért Szemeim világát. Od’ adnám Csókodért, Hogyha tőlem kérnéd : Lángoló Szivemnek Utolsó csepp vérét. Istenem, De boldog, Kiért szived vágyik: Mily könnyen Juthat az Fel a mennyországig. Hogyha már Csókodat Hasztalanul kértem : Csak aztán Síromon Ejts egy könyet értem. Kgri Antal. Fővárosi levél. Budapest, 1881. január 2. Belépett biz’ az év, akár csak most egy esztendeje, annyi édes remény Wertheimcassája, annyi kétségbeesett szív vigasztalója, annyi .... „Elcsépelt frázisok, unalmas reflexiók“ — mondja a „nyájas“ olvasó, pedig hát igen természetes. Mert két faja van az embereknek. A nagy kisebbség az esztendő első napján beül a leghátúlsó szobájának a leghátúlsó zugába, magára zárja az az ajtókat sorra, a házmesternek meghagyja, hogy „elutazott.“ (Pedig dehogy utaznék ilyen „rekkenö hőségben.“ Majd ha „hűvösebb“ lesz, — júniusban.) Itt a magányban azután Unnepiesebb hangulatra kél a lélek, megélénkül a fantázia, s mikor látja az ember, hogy sem a Batthányi-kép, sem a Széc h é ny i-szobor nem gratulálják meg, átengedi magát ábrándjainak, — elkezd légvárakat építeni. A majoritás ezalatt testileg Unnepiesedik meg, 8 miután tapasztalja, hogy az új lakkezipö most már nem szorít úgy, mint karácsonykor, elkezd — boldog újévet kívánni. Nekem elvem tartja a minoritáshoz állani, — alássan engedelmet kérek érte. Innen van, hogy egy álló napig elmélkednem kellett. Hány ember van, aki tegnap velem együtt úgy eltöprenkedett, hogy hát hogy és mint is lesz már ezután? s végre is oda lyukadt ki, hogy mindenesetre sokkal jobban, mint volt régen. Becsukják a német színházat, Müllernek leharapják az orrát, a primadonnáit meg szerződtetik a népszínházhoz; ezután már mindenki legalább is Rakóczy, Zrinyi, Hunyady lesz, úgy neki magyaro8odunk ; lesz új tízforintos bankó annyi, hogy még a L i p ó t-templomot is fölépítik belőle. Nem fogyunk ki a sok szép mulatságból sem: Istóczy (Szház eszthendeig éljen?) a világért sem békül ki Izraellel; lesznek vitézeink, akik kardjukkal anyakunkra „avandzsiroznak“ ; a fővárost egész kis paradicsommá varázsolják, mint ahogy legközelebb a D eá k-tért k ip ark ózták ; az egri állandó színházat talán már a jövő héten hét országra szóló ünnepélyességgel megnyitják; Szolnokon is csak akad valami bús magyar, aki majd a világfájdalomról értekezik nekünk, laikusoknak, nagy lelki épülésére. Hisz’ ez mind olyan mulatságos ... Kár, hogy az ilyen j o c o s u s gondolatok csak egy napig tartanak. Ma már olyan prózai minden. A lapok tele vannak kimutatásokkal, s táti sz ti kai adatokkal az elmúlt évről. A „nagy halottakat“ is összegyűjtik, szépen elosztályozzák őket, ki volt nagy tudós, művész, politikus, s azután átadják őket a — históriának. Majd azt mondtam, a feledésnek! A háladatlan utókort (praktikusnak szereti magát hívni) jobban érdeklik az élők ; ezeket pontosan összeolvassák az ökrökkel s szamarakkal együtt a folyamatban levő népszámlálás alkalmával. Már úgy hozzászoktam az egri rendkivüliségekhez, hogy semmi sem lep meg. De egyet mégis méltó csodálkozással olvastam: azt, hogy a „karácsonyi vásár“ kitünően sikerült. Az anyagi oldalát értem a dolognak, mert más különben igen jól ismerem már a reporteri dicsőítéseket. Álmélkodásomat Muki barátom oszlatta el: „Már hogyne sikerült volna jól a „Vörös kereszt“ vásárja, mikor ott olyan könnyű volt keresztet venni, ami még most is igen keresett árúczikk.“ Ebből csak az a tanulság, hogy az én Muki barátom udvariatlan, mint némely vasúti tiszt, s szellemdús, akár csak egy fővárosi levelező. B. A Birike regéje. — Rajz. — Kedves, szép, iczi-piczi lány volt Birike; mosolygó, szőke fürtös fejjel, aminök a szent képek lenge föllegei közül kandikálnak ki a gloriás homlokú isteni kisdedre. Apró ajkai tele csevegték bobó szavakkal s tele nevették pajkos kaczagással a viszhan- gos szobák minden zeg-zugát s ártatlan dalainak csengő accordjai hízelgő lármával ingerelték a jó mama csiripelő kanáriját. Beb, boldog is volt Birike! Ha hófehér ágyában nyugalomra hajtotta álmos kis fejét: a jó mama tündéries meséinek arauybajú királylányai csókolták rá az álmot kíváncsiságot sugárzó szemeire; ha beragyogott a kora hajnal a febér függönyös ablakon : a jó mama ébresztgetö szava, álomüzö csókja s nevettető csiklandozása kergette el a lusta álmot a hamisan hunyorgó pillákról. Jaj, hogy’ értett a mama a Birike vigasztalásához, ha a goromba czicza összekarmolta apró kacsóit; megbüntette a marakodó cziczát azzal, hogy nem a Birike édes kávéjából, hanem a cselédek tejéből uzsonnázott. A desentor czicza haragudott is ilyenkor s ha elfogyasztotta a tejet, kibékülő nyávogással könyörgött, egy kis kávéért. Birikének meg nagyon jó szive volt s megszánta a bajuszát nyalogató cziczát; ölébe vette aztán s úgy osztozkodtak a ezukros kávén s foszló kalácson. A bábujával is tömérdek veszödsége volt Birikének. Hamar bepiszkolta az új ruhát, összeboglyozta szépen fésült haját, nem akarla felhúzni a kivarrott apró czipöket, hanem mezítláb akart banczúrözni; hát még durezáskodásával, engedetlenségével s kiáll- hatatlan feleselgetéseivel hányszor megkeserítette s megrikatta Birikéí. Ilyenkor aztán mennyi keserű panaszt, vádaskodást hall
