Eger - hetilap, 1881
1881-08-25 / 34. szám
368 Az őszinteségben alig akad párod, Szived akárkinek, mindenkor kitárod. Bár, csak a méltónak adnál helyet abban : Ki magához ölel mindig szorosabban. De, sokszor az ember becsülete bérén Hűtleneket táplál szive meleg vérén. . . Ne feledd el soha, hogy: az a hű s igaz, Kitől bánatodban jő a lelki vigasz. Ne kívánd magadat soha szebbé tenni, Szép vagy, ha lelkedet nem bélyegzi semmi. Szerénységed emel magasabbra téged; Mig ezt bírod, addig megmarad szépséged. Tartson meg az Isten tartós egészségben, Szeretetünk lángja mindig jobban égjen. Légy hű anya, hű nő, s öröm lesz az élet; — Csak én is sokáig örülhessek véled. Egri Antal. Egy földindulás következményei. — Elbeszélés. — I. — Pista te, aztán itt legyen ám szentegyház-utánra az a marhadoktor! — Itt lesz, gaz dura m. — Mire haza jövök, benn legyen ám az a juhafa a szekérben, amit tegnap elvesztettél! — Már csinálom is, Márton bátyám. — Hát kukoriczafosztók lesznek-e a jövö hétre, mi ? — Kilenczen Ígérkeztek. Valahogy majd csak összeterelem őket, ha máskép nem, vasvillával. — Fene gyerek vagy Pista! Hanem azt megmondom, fentö- kötök legyenek ám elegen, ne úgy, mint a múlt télen! — Csak bizza rám, gazduram. Esztergetbeö Márton még egyszer végig húzta a kefét ujdo- nat új prémes dolmányán, előkereste botját a sarokból, megigazította felesége csipkés fejkötöjét, megforgatta maga előtt az anyjukot, ha nem került-e annak a ruhájára valami nemodavaló pelyhecske, aztán elindultak szépen párosán, egymás mellett a szentegyházba, mint azt jó egyetértésben élő, tisztességtudó házasoktól megvárja a világ. Pista pedig elszalasztottá az Andris ostoros gyereket a marhadoktorért, maga meg neki esett annak a juhafává készítendő tölgyágnak, hogy csak úgy olvadt kezei között a hasáb, s nem telt bele jó óranegyed, már ott pompázott a szekér tengelye alatt. Volt is ám oka szegénynek, a mi siettette. Bizony összeszorult a szive, mikor arra a nagy, életbevágó dologra gondolt, minek még ma a végére kell járnia, ami el fogja dönteni a sorsát, jobbra vagy balra, az már aztán nem tőle függ. Már csak mi tűrés-tagadás, szepegett is a jámbor, mikor ott az esztergán ült; nem hogy belemelegedett volna a munkába, de még hideg verítéket csalt homlokára a nagy aggodalom. Hiába csak, mit tehet ö róla, mikor any- nyira bele van bolondulva ebbe a Tercsibe, hogy akármilyen jussát, gazdagságát odadná érte, ha lenne, — ba nem volna szegény, árva gyerek, kinek bizony édes kevés kincse van azon a tökén kívül, mit izmos, munkára termett karjaiban, meg a szorgalmában bir. Igaz, ez sem épen megvetendő valami; de mikor ennek olyan kevés hitele van az emberek előtt. Bégen elvégezte már dolgát, ünnepi ruháját is fölvette, a Tercsihez is betekintett a konyhába, hogy megedzze egy kissé bátorságát, ami bizony már fogyni kezdett a nagy halasztásban, de hát Márton gazdáék még mindig nem tértek vissza a szentegyházból. Pedig a legény nem mert volna megesküdni, hogy amúgy is elég szerényen pislogó bátorságának a mécse utolsót nem pislant, ha itthonn nem lesznek hamarjában. Akkor pedig aztán elbúcsúzhat ám a völegénységétöl, meg Tercsikétől. No de hosszú mise se tarthat örökké. Pista talán még soha sem látta olyan szives hála Istennel Esztergetbeö Márton gazdáé- kat a kapun beballagni mint most. Hozzá még gazduram olyan ragyogó, örömtelt ábrázattal fogadta köszönését, hogy a legény alig állhatta meg, hogy föl ne kaczagjon a nagy elégedettségtől, annyira ráragadt annak arczárói a derült mosolygás. Sietett is ám utánnuk, hogy valamikép el ne szalaszsza a bátorságát. Márton gazdáékat épen java beszélgetésben lepte meg, amint betoppant. Nem is törődtek azok a legénynyel egy cseppet sem, csak folytattak az érdekes tárgyat, mihez Pista ugyan nem is konyitott, hanem annyit kivett a szavakból, hogy gazduramék nem messze vannak oda, hogy örömükben összecsókolózzanak. Pistának épen Ínyére volt mindez a jó kedv. Nem is zavarta volna a világért sem, csak várta türelemesen, mig Márton gazda odamegy hozzá s vállára ütve rá nem kiáltja: — No Pista öcsém ! hát akarsz-e ma vig lenni, mi? A legény szívesen mondott igent a bizalmas szóra, hanem aztán meg azt gondolta, bizony jobban illik a kesernyés arcz az ilyen szegény szolgalegényhez, akinél csak egy szavába kerül gazduramnak, hogy örökre kenyeres pajtása legyen a búbánat. — Ejnye menydörgös! Hát te beléd mi ütött, hogy ilyen keserves arczot vágsz? Pista fiam, ma nem szabad búsulnunk ! — Jobban illik az én sorsomhoz a szomorúság, Márton bátyám. — Mondom, megbabonázták ezt a gyereket! Ejnye lánczos lobogóé, ne csinálj előttem ilyen keserves képet, hogy akarom, vagy nem, a purgatoriumba kell magamat tőle képzelnem. — Talán valami kárt csinált? — Véli az asszony. — Nem csináltam én egy polturányit sem, asszonynéném. — Vagy megbántottunk vatamivel ? Isten neki, inkább megkérlellek, csak forgasd már egy kicsit jobb kedvűvé az ábráza- todat! — Dehogy bántottak meg, kedves urambátyám. Dehogy bántottak. Soha életemben nem volt jobb dolgom, mint Márton bátyá- méknál. — Nobát akkor ne traktálj bennünket ilyen savanyú pofával! — Mondá türelmetlenül Eszlergetheő Márton. Elmenjek, gazduram? — Kérdi a legény elfanyarodva, kialudt bátorsággal. — Engem ngyse, nem bánom. Legalább nem kell látnom ezt a kórságos rossz kedvedet. Pista nagy gondolkozva fordult sarkon, megfogta az ajtókilincset, aztán mintha várná, hogy visszahívják mégegyszer hátratekintett. Az anyjuk megszánta. — De hát valamiért csak jöttél, Pista Fiam? — Kérdé jó- szivüen. A legénynek mintha egyszerre minden bátorsága visszatért volna a biztató szóra, eleresztette az ajtókilincset s egyet lépett előre. — Jöttem volna biz én asszonynéném valamiért. De hát úgy látom, rosszkor fogtam bozzá. Márton bátyám szörnyű jókedvében nem szívesen lát engem. Pedig bizony el kelne ám egy kis biztatás azért, amit kérni jöttem. Esztergetbeö Márton elnevette magát, odament a legényhez, vállára tette kezét s élesen a szeme közé nézett. — Hiszen még a fogad is vaczog, Pista fiam. Biz Isten azt gondolnám, az édes szüléd temetéséről jösz, ha el nem múlt volna már vagy tiz esztendeje, hogy koporsójára vetettük az utólsó kapa földet; olyan siróra áll az ábrázatod. — Mutass már egy kis jó kedvet, no ! — Csupán gazduramon áll, hogy kirúgjam örömemben a ház oldalát. — Rajtam áll? No hiszen akkor hozzá foghatsz most mindjárt nyugodt lelkiismerettel. — Csak attól függ, megadja-e kérésemet? — A kérésedet? de hát mi is a kérésed? Igaz, most jut eszembe; még nem kaptad ki uj csizmádat erre az esztendőre. Légy nyugodt, fiam, megkapod. A legény fejét rázta. — Hála Istennek, kitart még szent György napig ez, ami a lábamon van. Sokkal is többet kérek én egy csizmánál, gazduram. Feleségesedni akarok. — Aha! Hát akkor nem czizmát, hanem papucsot akarsz. Most már értem. — Nevet asszonynéném. — Hát megkérjek valakit számodra? Jól van no, szívesen. Ha rajtam áll, vedd úgy, mintha már a tied volna. — Igazán bátyám ? — Kiált örömmel a legény. — Ügy, úgy. No hát csak mondd, ki a szived választottja? — Odadja gazduram ? — Csak nem a feleségemet akarod ? — A Tercsit. Esztergetheö Márton rábámult a legényre, aztán a feleségére, sőt tán még önmagának is a szemeközé bámult volna, ha ezt a holes Isten a lehetetlenségek rovatába nem sorozza, — föl- kaczagott. — A Tercsit! Te asszony, nézd ez a legény Tercsit akarja! Azzal odament hozzá, még mindig kaczagva, hogy az elvörösödött s szép lassan odamondta neki:
