Eger - hetilap, 1881
1881-06-23 / 25. szám
276 •— Seb van a kezeden, Bélám? — Szót sem érdemel. Egy kis k a r c z o 1 á s. — Itt pedig egy kék folt! — Megütöttem magam. — Látszik, hogy fáj és te nem is vagy szomorú! — Oh kedvesem, mi férfiak könnyen vesszük az ilyesmit! Isten veled ! — Pá, pá! Margit egészen az ajtóig kisérte férjét s ott gyöngéden kitaszítva öt, pajzánul mondá: vigyázz, meg ne karmoljon valami rózsaszín körmöcske! A komoly orvos kaczagott 8 betevé az ajtót. IV. Margit egy keringő melódiáját kezdé dúdolgatni s csípőjére téve két kezét, kilépett az erkélyre s mint a ki valamely dologgal egészen tisztában van, egyszerre elhallgatott. A dalt csendes morphondirozás követte, mi közt a picziny asztalka elé ült. Hímzéshez fogott, de alig öltött kettöt-hármat, újra letette. A morphondirozá8t, nyugtalanság követte. Felkelt helyéről s lábujjhegyen a salonon át azon ablakhoz lépett, melyen át a folyosóra láthatni. Megnézte, hogy kik várnak. — Nehány férfi és nő — mormogá közönynyel. A lépcső felöl selyem ruha-suhogás volt hallható. — Ah, de ki jő a lépcsőn ? — kérdé önmagát s félrébb vonult az ablaktól. — Dudásné? Ah, de egy csöppet sem látszik meg rajta, hogy beteg! Bizonyosan a férje, vagy gyermeke végett jön. Különös, miért nem küldi a szobaleányt ? Mily merészen csenget. — — Béla elébe jő. — — Hm! mily szívélyesen üdvözli. — Dudásné mosolyog. — Belépnek. Az ajtózárban megfordult a kulcs. Ah, mily kínos! Béla még leány korában ismerte. Borzasztó helyzet! Margit öukénytelenül az ajtó felé ment. Itt azonban, mint ki nem illő tetten kapatik, elpirult; s nehogy valaki észre vegye, futott az erkélyre. — Bocsáss meg Bélám — mondá magában — már is vétkeztem. Lépteket hallok. — Nagy Isten, talán észrevett valaki? — s ö igyekezett elrejteni zavarát. Az erkély legbeárnyékoltabb szegletébe vonult. — Hol vagy, hol, te kis mókus? — Ön az, kedves néni? — Ej haj, de kipirult a kis mennyecske! — Meleg van. — Az igaz, de fiatal házasoknál más szokott lenni oka az ilyen kipirult arcznak, kis mókus, úgy ám! — Oh nénikém ! ugyan mi ? — A csók, a sirás, a — — A hőség, a hőség, kedves nénikém, semmi más. — Legyen hát a hőség. Béla már betegeivel van elfoglalva? — Igen. — Ah, borzasztó lehet az orvos nejének lenni! Nem úuod magad? — Kedves néném körében? — Na, az igaz. hogy mindig őrző angyalod voltam. Ezentúl is az leszek. Megőrizlek, megvédlek. — Köszönöm, kedves néni, hauem én már asszony vagyok, a kit férje véd és őriz. — Bizonyos esetben, igen, de lelkem vannak esetek, a hol az őrző férj álmos; vannak körülmények, melyekben a védő férj karja ölelkezésbe megy át. — De kedves néni ? — Nem mondom, hogy ellenségedet öleli, már miért is ölelné? Téged ölel. egyedül téged ölel, ha, ha, ha! — Miért e gúnyos kaczaj ? — Gúnyosnak találod? Dehogy! Én örömemben nevettem. Téged ölel, egyedül téged. Margit merően nézett N i k ó n é r a. — Bennünket Isten kevesebb erővel, de több éberséggel, ravaszsággal és kombináló tehetséggel ruházott fel, mint a férfiakat. Mit gondolsz, miért van ez igy? — Soha sem gondolkoztam e fölött. — Lásd, kis balga, mily vakon élsz képzelt boldogságodban. — De Dorottya néni ! — Hallgass, hallgass, ne berzenkedj. Hogy érzi magát Béla? — Béla? Jól. — Vig, olyan vig mint máskor? — Sokkal vigabb. — Az rossz jel. Akarom mondani, mindig szép idő után jön a fergeteg, a zápor, a jégeső. — Nem értem. — Elhiszem, te szerencsétlen. — Ugyan, hogy beszélhet igy? Én a legboldogabb asszony vagyok a világon. — Képzeletben. — Valóságban. Hiszen néni tudja — — Tudom, hogy ezek az orvosok! — Oh de nem, nem! Jöjj keblemre édes, édes Margitom! A te nénikéd nem akar kiszólitani azon boldog-világból, a melyben behúnyt szemmel jársz! A te nénikéd sokkal jobban szeret, mintsem a gyanú ördögének nyitná fel ártatlan szivecskéd ajtaját! Jöjj és sírj velem, sírjunk együtt. Margit gépiesen engedé magát nénje által annak csipkékkel borított keblére vonni. Nem volt képes elgondolni, hogy mi j e- len tősége van e részvétnek. Izgatott agyában hiúban keresett támpontot. Egy névtelen sejtelem azonban mégis könyeket csalt szemeibe 8 kérdő tekintete Nikóné gyönyört tükröző arczán nyugodott. — Lásd, lásd, — mondá az, fejével bólingatva — ez a mi sorsunk ! Ha valakit szerettek, úgy engem szeretett Dani bátyád. Szeretett mint virág a napot, mint gerle a párját. — Mint gerle a párját! — kiáltá Margit. — És mégis — — — Mégis? Mit mégis? Beszéljen, beszéljen! — És mégis megcsalt. — Megcsalta? — De hányszor! — Nagy Isten! — Mi lelt? te sápadsz? Margit, te titkot rejtegetsz? — i^ngeru Béla épen úgy szeret — — — És épen úgy meg — — — Ki ne mondja azt a szót, mert az utczára ugróm s ott locsc8an szét agyam az ut kövezetén! — Gyermek-beszéd. Én egyszer a toronyból akartam leugrani;, egyszer már a viz szélén álltam s néztem, miként hömpölyögnek a hullámok; arzenikumot hordtam a zsebemben; eczetet ittam, hogy szenvedő kinézésem legyen; két évig gyászban jártam, hogy minden ember szánalmát magamra iráuyitsam, és — — És? — Most a legjobban érzem magamat. Beláttam, hogy mindezzel csak magának árt az ember. De van egy édes é r z e- m é n y, a mely az elpárolgott szerelem nyomán fakad: a b o- szu-ú, a bo8zú-ú! Nem érzesz ilyet? — De igen. Valami rettenetesen mar dóssá a szivemet. — Az oldaladban nyilallás; torkod úgy összeszorul; idegeid feszülnek s az ujjaid vége hideg? — Igen, igen. — Akkor az, az. A boszú, a boszú. Ez jó. — De mit érek én a boszúval? — Ha magadba fojtod, semmit. De adj alakot neki, öntsd szavakba s meglátod hasznát. A kivitelt b i z d csak reám. — Aztán kit érjen a halálos döfés ? — Oh bárány! A hitszegöt, a nö-csábitót! — Oh egek, annyira volna már?! Kedves nénikém beszéljen, beszéljen világosan. Mit követett el Béla? — Jó, megmondok mindent; de jöjj, menjünk innen, mert tudom, ha a leplezetlen valót megmondom, elájulsz. Én is úgy voltam vele először. Jer a salonba. mert innen lebukhatnál az utczára, sikoltanál s még meghallaná valaki. No jer, s feküdjél le a pamlagra, mert a katasztrófa el nem marad ; de n e félj, én melletted vagyok, bátran elájúlhatsz. (Folyt köv.) — TJrnapi ünneplésünk. Vallásunk egyik legnagyobb és legszentebb ünnepét, az Úr napját más évekhez hasonlóan, szent buzgalommal és kiváló diszszel ünnepelte meg városunk lakossága a múlt hét csütörtökén. Már kora reggel gyülekezett a főtemplom körül a jámbor hivek serege, lassankint, egész zsúfolásig töltve be annak belsejét s nem hagyva üresen semmi tért. Az idő, bár borongásán köszöntött be a hajnal, és sötét fellegek takarták a máskor ragyogó ég azúrját, sőt már-már nehéz esőcseppek is szál-
