Eger - hetilap, 1881

1881-06-09 / 23. szám

249

kának felfedezése felett aggódva követé öt. De Philothea fürkésző szemei előtt röktön feltűnt, hogy a hullámok valamit ide s tova hajtanak, s azért a szikláról leszállva a parthoz járula, de rémület szállta meg, midőn egy nagy hullám kedves fia holt testét a partra kiveté; ekkor kiálta kétségbeesve: ah valóban ö az! a kedves gyermek tengeri füvei benőve és élet nélkül, és reá omolván szerető szivéhez szoritá, szétszaggatá hajfürtjeit, és tépvén mellét hangos zokogással jelenté mély fájdalmát. — Némán álla a kesergő atya, és setét szemeit fián és anyján forgatván, a kétségbeesöt vigasztalni nem meré; ásót és kapát foga, és ása egy sirt, melybe fia bulláját eltemesse. Ezt látván a kesergő anya, még jobban magához szoritá fiát, és esküvék, hogy tőle soha el nem váland ; hanem ha már kész a sir, temesse el öt fiával, ki nélkül élűi nem akar.

Dedalus hallván Philothea esküvését elejté az ásót kezéből, félve folyamoda isteneihez, hogy a siránkozó esküvéseit ne hallgassák meg; folyamodott különösen régi jótevőjéhez Palláshoz, ki neki bölcseséget adott, a szükséges művészetek feltalálására; s ime szemei a meghallgatás örömétől sugárzanak, s hálával emelé fel fejét az égre, mintegy önkény telenül megragadván az agyagdarabot, melyet a tenger elébe kivetett, s az istenek sugallata által vezetett ügyes kézzel elkészité fia testének mását.

Philothea kedves fiának agyagból alakított képe látására ál- mélkodva, még keservesebben sira, és még mindig örizé a holtat, sőt gunyolá az atyának művészetét, ki kedves fiát a tengertől el- nyeletni engedé, és most egy kevés agyagban újra föléleszteni akarja.

Dedalus körülnézvén megláta egy darab márványkövet, melyet az olvadó hó a hegyről magával sodort, ezt előhozta, és mondá Philotheának: halld te kesergő! engedd hogy e gyermeket temessem el a sírba, és én e köböl faragok egy mását, mely mindig előtted leend, és megvigasztal, ennek látására eljövend az álmélkodó Hellas, és a hir égig emelendi Ikarus nevét, hallhatatlan dicsérettel adja át az utóvilágnak. Mire Philothea szomorúan átadá fia tetemeit atyjának, ki azokat eltemeté.

Ekkor kezdé mesterséges müvét, t. i. fia alakját márványköbe metszeni, — gyakran elzsibbadt karja, és felduzzadtak annak erei, gyakran a kétkedés szállá meg lelkét, és elveté a tompult vésőt; de kitartása győzött, s ime végre készen álla Ikarus alakja vállain viselt szárnyakkal, melyek hűtlenül elhagyák s a halálnak adák. Dedalus magas önérzettel tekinte saját müvére, melyet Paliás istennő sugalmából alkotott. Philothea pedig anyai örömmel karolá at kedves fia képének mását, és csókjaival elárasztá annak ajkait. Egész Görögországból seregesen tódulának a csodamü látására, és méltónak Ítélték a halhatatlanságra Ikarust, kit atyja első találmánya életétől megfosztott, de a másik által megörökített.

így álla elő a képfaragás művészete, mely azóta az erényben és vitézségben kitűnőket a jövő kor tanulságára képmásokban megörökíti, mit magok az istenek sem vetettek meg, sőt általa látható képen a halandókhoz leszállottak.

Szabolcsi.

A gyermekek nyelve.

(Levél egy ifjú anyához.)

Egy szellemes magyar irónö éppen a napokban tette meg észrevételeit a „causerie“ fölött, mely szerinte annyit tenne mint „fecsegés.“ Megjött reá a válasz, szintén női toliból, hogy »csevegés“. Bizony van különbség a kettő között! Ne találja azonban kegyed mulatságosnak, ha én ez utóbbi szónál a kis gyermekekre gondolok. Különczködé8 tőlem talán, de a „csevegés“-ben rejlő kedves hangzatosságot, csak a madarak zenéjében, lomb közt futó ér hangjában, s gyermekek társalkodásában vélem feltalálni. Méltán megróhatna kegyed azért, hogy udvariatlanság e kedves fogalmat a „nagyobb gyermekek“ társalkodásából száműzni, de ez korántsinc8 szándékomban, jól tudva, hogy teljes bátorsággal húzódhatom a metafora védöpaizsa alá.

Tehát beszéljünk a csevegő gyermekek nyelvéről. Sohasem láttam szebb képet, mint egy anyát, ki kicsi gyermekével beszélgetett. Hogy adta a szót szájába, s hogy igyekezett azt onnan kicsalni! Ezt látva egy tudós kétkedő, joggal mondhatta volna, hogy ime, a gyermeknyelvet nem a gyermek, hanem anyja készíti. Mert miféle szók voltak abban a nyelvben ? Önkénytelen eszébe jut az embernek Jókai azon adomája, melyben egy németből lett magyar földesúr összeszidja a dajkát, hogy legkisebbik fiát olyan czigány szókra tanítja, mik közöl egy sincs a Ballagi magyar szótárában. Hiába mondja a dajka, hogy gyerekkel gyereknyelven kell beszélni. „Miféle gyermeknyelv? Én nem tudok ilyenről semmit!“ „Biz igaz a, mikor a tens úr német gyerek volt.“

íme asszonyom, ilyen helyet foglalt el a gyermeknyelv; megakasztja még azt is, ki klassikusan beszéli az illető nyelvet. S bosszantó is, mert hát mért tanultam én annyit, hogy szép és helyes beszédre tegyek szert, mikor egy iczipiczi gyermeknek magyarul hangzó beszédét meg nem tudom érteni. S ekkor csakugyan meg kell hajolnunk az anyai tolmács tudománya előtt, pedig tudomány dolgában mi, férfiak, arrogáljuk magunknak az első helyet.

Hallotta már azt kegyed, asszonyom, hogy a gyermeknyelv, melyen néha napján annyit mulattunk, mindinkább tudományos színezetet kezd nyerni, mintha bizony kifogyott volna már a tudomány komoly tárgyakból. Mert hát az emberi nyelv (de nem a piros) titkait vizsgálva, e csodás alkotásét, — önkénytelen oda kell fordulnia, hol még éppen hogy elhagyta születő helyét.

Oh Istenem, — gondolja kegyed — hát mit találnak ki a tudósok holmi zsizsa, bibis, stb. gyermekszókból ? Sokat, igen sokat. Először is azt kérdezik, hogy mért kell a gyermeknek ily szókkal élni, 8 mért nem használja a rendeseket ? S rájöttek, hogy kényszerítve van erre beszédszervei által. Hogy a beszélni akaró gyermek első szava nem lehet más, mint „mámmá,“ mert csak ajaka mozog. Éppen azért a gyermeki b e s z é 1 é s, mondjuk beszélni akarás, első stádiumában bármely nemzetiségű gyermek egyenlő hangokat ad. Már a régi római gyermek is papának hívta apját, s mamának anyját.

Később, midőn már nemcsak ő maga akar ur lenni, de kegyesen megengedi, hogy a mama is közbeszóljon, leveti a gyermek ilyenféle kozmopolita jellegét, s kezd patrióta lenni, s ez már megint az anyja érdeme. Ö tanítja szavakra, de milyenekre? Miket az ö szeretetteljes gondolkodása könnyen kimondbatóknak tart, mert már az anyai vonzalom ezeket neki mind megsúgta.

Az egész nyelvi fejlődés nagyon természetszerű. Lassankint ki-kiesnek ezen szók a gyermek nyelvéből, s helyet engednek az anyanyelv rendes alkotásainak.

Mindezidáig mit talált fel a tudomány ? Azt, hogy a gyermekek nyelve, mely a nyelvi kutatásokban első alapul szolgál, s a népnek, — értve a köznépnek — nyelve, nagyon sok belső hasonlóságot mutat, lehet mondani ugyan olyan elvek szerint alkotja a szókat. S ebből nem is akarok egyebet kihozni, mint azt, hogy a gyermekek nyelve éppen nem anya vagy dajkatalálmány, hanem épp oly fejlődés alatt álló rendszeres egész, mint a felnőtteké.

De kegyed ezt végtelen unalmas tárgynak találja, ugy-e asz- 8zonyom ? Csak még kis időre kérem türelmét. A gyermek csevegése akkor éri el a tetőpontját, ha anyanyelvének birtokába lép, ha ismer bizonyos fogalomkört, s mindent a valódi nevén tud nevezni.

Mi adja meg a csevegés báját föképen ? Nem egyéb, asszonyom, mint a jól beszélt nyelv, hát mondjuk anyanyelv.

A természeti fejlődés könnyen juttatja a gyermeket anyanyelve birtokába, de a nevelés megakadályozhatja ezt. Igen, a nevelés, bár ez paradoxonnak látszik. Mivel a társadalom ma már megkívánja több nyelv ismeretét, tehát a gyermek, az anya, vagy dajkája szájából idegen szókat is hall akkor, midőn anyanyelvének még csak úgyszólván gyermek szavait kapja. Itt a nyelv alkalmazkodik az ö beszélő szerveihez, ott szervei kénytelenek alkalmazkodni a nyelvhez. Belátja kegyed asszonyom, hogy itt nagy mértékben nincsen meg a méltányosság, vagy nagyon megvan a loy- alitás az idegen nyelv iránt, hogy azt kóstoló nélkül is merjük adni. Én azonban hajlandó vagyok azon vélemény mellett foglalni helyet, hogy ez csak egyszerű nevelési, vagy mondjuk tanítási tévedés, mely sajnos, legtöbb esetben az anyauyelven bosszúlja meg magát.

Nagyon igaz, asszonyom, hogy gyermekkorban tanulja meg az ember legkönnyebben az idegen nyelvet, de a gyermekkor nem három-négy évig tart. S volt alkalmam akárhányszor is tapasztalni, hogy kiskorú gyermekek, kiknek a magyar s német nyelvet egyszerre kellett beszélniök, magyarul kezdtek csevegni, németül kezdtek érteni, de ki nem mondtak a ja-n kivül egyetlen német szót sem, mire aztán a szülök kénytelenek voltak megjegyezni, hogy nem akar beszélni a kis hamis! Nem ám, mert beszélő szervei még nem alkalmazkodtak e nyelvhez; de ismerte volna izlel- tetönek a német gyermek nyelvet, hát most németül is csevegne.

Rousseau sokban tulságig ment nevelési és tanitási elveivel, de midőn idegen nyelvet csak növendékei 12-ik éve után tanít, igazat kell neki adnunk, legfeljebb azon megjegyzéssel, hogy idegen nyelveket csak akkor tanuljon a gyermek, ha már anyanyelvének teljesen birtokában van, azaz tudja jól beszélni azt.

Bocsásson meg asszonyom, hogy annyira belemélyedtem e tárgyba, — most már csakugyan unalmas az, hát hagyjuk abba.

É. I