Eger - hetilap, 1881

1881-03-17 / 11. szám

98 — Majd Dater ur fog felelni, Ella! — monda a működésen kivül levő házinö, a szakácsnőt egy kézmozdulattal férjéhez utasítva. Tagadhatatlan, hogy Dater ur e szokatlan utasításra kissé za­varba jött, hanem azért a világért sem akarta azt észrevétetni. — Sült csirkét zellersalátával, sódaros tésztát és tejfelpud- dingot. — Kérek pénzt uram, s megyek azonnal a piaczra. — Hát mennyi pénz kell, Ella ? — A baromfi két dollár, uram, s a főzelék féldollár. — Tehát két és féldollár, Nem mondta sokra, Ella? — Azután 21 czent a tejföl. — Folytatá Ella könyörület nélkül. Dater ur kedvetlenül adta ki a pénzt. — Csak kímélje a pénzt a mennyire lehet, Ella. Ella fejét csóválva távozott 8 kint szitkozódva engedett sza­bad menetet bosszúságának az uj konyhafelügyelö takarékos ka- tuskasága felett. — A hirlapkihordó számlája, — mondá Mari, a szobaleány, ki lábujjhegyen belépve egy keskeny papirszeletet tartott uijai közt. — Mennyire megy? — Harmincz czent. . . . Dater ur újólag megnyitotta erszényét, kifizetendő a kí­vánt összeget. Egy pillanat múlva megint megjelent Mari. — A fát, melyet megrendelni tetszett, hazahozták s Pátrik a fölvágásért egy dollárt kér. — Egy dollárt! — kiáltá házgondnokunk felindulva, — ez sok. — Egy egész napot eltöltött vele 8 rend esen annyit szokott kapni, — viszonzá Mari illedelmesen. — Na itt van, — mondá Dater ur röviden. Majd utána né­zek, hogy olcsóbb munkást találjak. Ily csekély szolgálatokért csak nem lehet annyi pénzt kidobni. Ez egy bomba volt, mely mint támadásjel Daterné asszony táborába repült. De az asszonyka békével irt tovább. Nem volt szo­kása ily czélzatos vágásokat figyelembe venni. — Uram, a rézműves hazaküldte az üstöt, — jelenté most Mari. Ötven centet kér érte. — Ötven cent egy Ustfoltozásért! — kiálta fel hősünk. — Igen, két helyen forrasztotta be. — Amott jön az utczán a füszerárus inasa is, jegyzé meg Daterné, az ablakon kitekintve. — És csakugyan nemsokára bejött Ella, feltürt ruhaujjakkal s állig érő fehér köténynyel. — A kereskedő számlája, Dater ur. Dater ur elvette a papirost s fürkészve nézte át az egyes té­teleket. — AprÓ8zölö, fűszerek, szappan, kalácsliszt, czitrom sat. sat. hm, hm ! négy dollár és hetvenöt cent, 4 dollár és 75 cent, két napi csekély számláért. Kedves feleségem, utána kell nézned az ily dolgoknak. — Épen tegnap panaszkodtál, hogy a pudding-mártalék nem elég erős, felelt erre Daterné, mi alatt a beírt papírlapot gondosan öszehajtotta, — 8 csak a múlt héten mondtad, hogy kalács elegen­dő fűszer és aprószölö nélkül olyan, mint a száraz kenyér. — Nem kellene ám az ily netán véletlen nyilatkozatokat szün­telen szemünkre lokbantani, — dörmögé Datér ur magában, emez ellenvetés által megzavartatva. — Nos, mi az már megint? — Kérdé Dater ur egészen két­ségbeesetten, midőn Mari csöndes léptekkel újra közeledett. — A czipész számlája; kéri azonnal kiegyenlíteni, mert ház­bért kell fizetnie. — Mennyi az összeg? — Hét dollár . . . — Hét dollár, két pár gyermekczipöért. Édes feleségem, hát nem túlzott fényűzés már ez ? — Emlékezzél vissza csak, Ede, éppen tegnap pirongattál meg, hogy Bénit oly rongyos czipökben eresztem ki. — Na, mint rendesen, most is igazat tudsz adni magadnak. Mindazáltal Ügy gondolom, hogy a számlát rögtön ki kell egyenlit- nem, ha már egyszer meg vannak véve a ezipők. — Magam is úgy gondolom, — mondá neje szárazon. Nem is történt több szóváltás egész délig, midőn a piros képű 8 éves Béni 8 a hat éves Tamás az iskolából hazajöttek. — Anyám, kérek 50 centet uj földrajzomra, s Tamás is kér 25-öt palatáblára. — Menjetek apátokhoz, fiam, — mondá nekik Daterné. S a családfő csendesen adá ki a kívánt összeget, mi alatt méla gondol­kozással fütyülte egyik kedvencz dalát. — Apám, apám, — kiálta a kis Tamás, midőn néhány perez múlva sárga réz orrú 8 erősen megszegezett sarkú czipöiben a lép­csőn felkopogott, — Ellának egy üveg olaj kellene a zellersalátá­hoz. Szabad elmennem érte a boltba? Kérek hát egy dollárt? — Na, szaladj hát fiacskám, és sietve járj. — Szabad-e 10 centért narancsot venni ? kérdé a gyermek. — Jól vau, nem bánom. Ebéd után, melynél Dater ur teljes joggal elismerte a zeller­saláta jóságát, kényelmesen nyújtózott végig kanapéján, hogy ott az öntervezte jó ebéd után egyet szunnyadjon. De csakhamar fel­ébresztő szendergéséböl a Béni hangja. — Apám, — kiáltá a fiú, — ezt a számlát ideadták, hogy adjam át apámnak. — Számla, megint számla! — Mondá hevesen Dater ur, mia­latt oly gyorsan ugrott fel, hogy Béni egészen viszarettent; hát már az egész élet csupa átkozott számlákból és erszényünk folytonos ostromlásából áll? — Némelykor nekem is úgy tetszik az, — jegyzé meg Din­iemé, ki most kisded gyermekét vette magához. — Hat dollár. Hát lehetséges az, hogy kis háztartásunknál havonkint hat dollár áru légszesz égne el? — kiálta fel Dater szemrehányólag. — Nem rég az ideje, hogy takarékosabban akartam bánni a gázzal — viszonzá neje, de akkor megint azért zsémbeltél reám, hogy a házat oly sötétté teszem, mint valami börtönt. Minden további észrevétel nélkül fizette ki Dater ur a szám lát s mély sóhajtással feküdt ismét pamlagára. Hosszú szünet múl­va megszólalt. — Feleségem! — Nos? — Itt vannak kulcsaid. — Köszönöm. Nos hát szereztél magadnak kellő meggyőző dést a, házi gazdálkodásról ? — Mindennap ennyi mindenfélét kell fizetned ? — Nem mindig. A gázszámla a külön kiadások közé tarto­zik s a gyermekeknek sem kell mindennap uj lábbeli. De jönek elő azért mindig véletlen költségek s egészben véve a mai nap meglehetős igazi képét nyújtja az erszényemre irányzott különféle követeléseknek. — Tudod-e mennyit adtam én ma ki ? — Igen, 24 dollárt s 15 centet; nem úgy van? — Úgy van. Nehány pillanatra mély csend állott be. Majd megszólalt Dater: — Édes feleségem, nekem nem volt igazam. — Azt gondoltam pedig, hogy nektek férfiaknak mindig igazságtok van. A férj elkezdett köhögni, mintha nem hallaná a gúnyos sza­vakat. — És — mondá aztán — úgy gondolom, hogy háztartási költségedet meg kell javítanom. 120 dollár helyett 200-at fo­gok adni neked havonkint. — Különös kegyböl-e vagy jogszerűen? — kérdé az asz­szony. — Tisztán jogszerűen és elismerésből, kedvesem. — viszon­zá Dater. — Úgy jól van. — mondá Daterné, kék szemeivel derülten tekintve föl, mialatt piros ajkai mosolyogtak. — Én pedig igye­kezni fogok rajta, hogy okosan használjam fel. — És én úgy gondolom, hogy legjobb lesz most hivatalomba mennem nemde? — kérdé Dater ur. — A mint akarod, — felelt neje, ki minden erejét ráfordí­totta, hogy az épen most nyert fényes győzelem feletti öröm ki­törését visszatartsa. Ettől a naptól fogva óvakodott Dater ur a háztartással törőd­ni vagy a kiadások felett kétséget támasztani; teljesen megbízott hü házgondviselönöjében. — Legjobban is tudnak ahhoz az asszonyok,— mondá több szőr meghitt barátainak. — És én, — de köztünk maradjon. — a bázvitei napi fáradságát s aprólékos bajait nem vállalnám magam­ra, ha bár tízszeres tárcza lenne is rendelkezésemre. Nem én, sem­miért sem. És ugyan melyik férfi is vállalná el azt? Mile*z Héln.

Next

/
Oldalképek
Tartalom