Eger - hetilap, 1880
1880-03-11 / 11. szám
84 „Sárga tulle-anglais-kalapot visel, tüz-vörös rózsákkal," jelentette Ernestine „Eiuhäusel Porciának hívják, szinigazgatónénak mondja magát és —“ folytatá megvető hangon, „azt állítja, hogy signorát ismeri.“ „Bocsásd hát be a sárga tulle-anglais-kalapot a Mephistó- rózsákkal!“ ismételte a társalkodónö. Ernestine eltűnt s pár pillanat múlva egy vén, vándorkomediásnö grotesk alakja lebegett be s kitárj karokkal sietett madame Elster felé. „0 az!“ kiáltá, „Cortesi! Kedves Coríesi!“ Madame Elster azonban visszautasitá: „Kérem, kérem! én nem vagyok Cortesi. Ön rosszúl ismeri barátjait.“ De az öreg kóbor művésznő a legkisebb zavar nélkül folytatá: „Ah! igen igaz, — hiszen nem a Cortesi! De hát kihez van szerencsém ?“ „Én madame Elster vagyok, a Signora társalkodónöje, s kérem szándékát, mely ide hozta, mielőbb előadni. Különben egy forint van a zsebembe. Elég ennyiV“ De Einhäusel Porcia még csak most terjesztő ki igazán karjait s igy kiáltott: „Elster! Elster! Most ismerlek fel téged! Hiszen hajdan te voltál a német színpadok leghíresebb Krones Teréziája. S te nem ismersz fel engem, Je hálátlan! és én, daczára, hogy oly kövér lettél, én felismerlek. Óh, engem az én sorsom rémitön elnyomott ! Én vagyok a —“ „Madame Eiuhäusel,“ szólt közbe Ernestine. „Semmi Einhäusel — neked Elster én még mindig az egyetlen, a felülmúlhatatlan —“ „Hodorek —“ sivitá a társalkodónö. „Hodorek! Ah! most már emlékszem, az én első direktorném !“ „Igen, te hálátlan, a te első directornéd!“ „De moudd csak, öregem, hogy van az, hogy te oly vakmerőén minden színészt te-nek szóllitasz? Még Cortesit is!“ „Mert nekem mindeniket ismernem kellett,“ hangzott a sárga tulle-anglais kalapos hölgy büszke válasza. „Hol van az a színpad, a melyen én ne szerepeltem volna, mint primadonna, tragicus hősnő, naive, comicus öreg, Soubrette, kardalnoknö, soufleuse, friseuse, coffeuse, logineuse, szinlapkihordó, vagy — ékszereket zálogba hordó? .... Ah gyermekem! szép idők voltak azok, midőn még téged tanítottalak járni a művészet göröngyös útjain.“ „Oh igen! mihelyt megtudtad, hogy egy pár száz forintot hozok otthonról a művészet oltárára, második anyám lettél. . . Apropos, hogy jutottál mostani nevedhez?“ „Nos, Einhäuselnek bivták utolsó férjemet,“ mondá kellő tra- gicummal. „De öt is elnyelte az Orkus, s most egy szegény, elhagyott, nyomorúlt teremtés vagyok, a ki közel áll a kétségbeeséshez. Van színház-engedélyem, de hát, én édes Istenem, te tudod, mily kínnal megy az, ha osztalékra játszanak!“ „Az ám!“ kaczagott madame Elster, „mindenkinek felkopik az álla, kivéve azt, ki a eassánál ül.“ „Szóval az igazi művészet kipusztult. És azután kedvesem, a leányomat is keresem. Ah Lidi, Lidi, Hodorek Lidi!“ „Hodorek?“ így hívták második férjemet, igen. Oh! tizennégy éves korában rábíztam egy Steierországba induló direktorra és ott — diadalai közepette egyszerre csak elpárolgott.“ „Mit csinált?“ „Eltűnt,“ szavalta Einhäusel tovább. „Ah úgy. És végképen?“ „Egészen. Még mindig magam előtt látom úgy a mint szemeim elöl eltűnt. Pottingbrunba voltunk. Nekem válni kellett, mert Teesdorfba voltam engagirozva mint anyahösnö, ö pedig akkor kapta első engagementját a horvát ReidenfreichtÖl. Én egy darabig kisértem őket. Szép nyári nap volt, mint lady Milford mondja. Elöl ment a director, ki már annyiszor játszotta Moor Ferenczet, hogy a gazemberség formálisan az arczára tapadt. Megesküdtettem, hogy leányom lelkét megfogja őrizni. És ö megesküdött. Mellette ment a hős — tulajdonképen egy nagy szamár, ki annyira hasonlított Wagner Józsefhez, hogy e hasonlatosságból élt, erre adósságot is csinált, s utóvégre, mint az, elvette egy rézműves leányát. Ezt is megkértem és ez is megesküdött, hogy leányomnak cou8Ínja fog lenni. E mellett haladt a comicus, Marticalli, a ki másolgatásból és e mellett csizmafénymáz-fabricátióból élt. Utánok jött a podgyászos-kocsi a decoratiókkal. Aztán jött az első szerelmes Quasel és Lidi — az én Lidim. Quasel csinos szőke fiatal ember, kinek a művészet valóságos professiója volt, mert a nagybátyja is jó nevű komikus volt W-ben. Ö és Lidim mindig lassabban mentek, mind jobban elmaradva. Én láttam mindezt a — korcsma padlás-ablakából. Az ég kék volt, a madárkák csicseregtek, még egyszer felcsillant az én Lidim vörös koczkás schawlja és — a csoportozat eltűnt szemem elöl. És ez időtől fogva mit sem hallottam róla; senkisem tudja hova lett. Vannak ugyan, a kik azt állítják, hogy Iglón egy őrmesterrel látták a manipulates kanczelláriában, de ezt nem hiszem. Inkább lehető az —“ „Hogy megölték,“ szólt közbe madame Elster hasonlókép tragicus hangon. „Ah! dehogy. Hanem hogy szerencsét csinált s más nevet vett fel. Mert én keresem, kutatom városról városra, az egyik színházi almanachtól — a másikig, Pontiústól Pilátusig — és hiába. Óh Lidi, hová lettél?!“ E pillanatban egy fiatal, szép, elegánsán öltözött színésznő lépett a salonba, ki a királyi színházban a page-okat játszotta. Gyorsan madame Elsterhez lépett, anélkül hogy az öreg komédiás- nőre rá nézett volna, „A kedves Theának jöttem mondani,“ csevegett az ifjú hölgy, „hogy tegnap azért nem búcsúztam el a kiránduláson a társaságtól, mert rosszúl lettem s vőlegényem, a gróf, haza vitt. Reményiem Thea nem haragszik, s nem gondol semmi rosszat.“ Mielőtt a társalkodónö felelhetett volna, Einbäusei asszony rémségesen elsikoltotta magát, mi által a kisasszonyt majd kétségbe ejtette. „Jóságos egek, a leányom !“ sivitotta a vén művésznő. „Jóságos egek, a mamám!“ ismételte a kisasszony. „Lidi!“ „Mama!“ „Hodorek Lidi!“ „Engem most mademoiselle Dórénak hívnak,“ mondá a fiatal leány kissé reszketve. Az anya hősi erővel karolta át leányát. „Lidi, gyermekem! Hol kóborolsz a világban szanaszét? Mért nem hallattál magadról semmit soha? Ah selyemruhád van? Kifizetted már? Oh! oh! úgy tetszik, mintha kalapodon a tollak valódiak volnának ? De beszélj már kérlek!“ „Mamám, bocsáss el, hiszen össze gyűröd a ruhámat! Itt vagyok szerződve. Hogy miért nem hallattam magamról ? Istenem! hát hol keresselek én tégedet ? Aztán, lásd, én őszinte vágyót, én itt vőlegényt leltem magamnak, a fiatal, szőke szerelmes ajánlata folytán, ki akkor rávett, hogy szökjem el a truppétól. Vőlegényem gróf, s megkellett neki esküdnöm, hogy én egy oláh herczeg unokája vagyok — különben nem vehet el.“ „Akkor igazad volt,“ mondá elragadtatva az anya, „egészen igazad.“ És én nem is árúlom el soha, hogy anyád vagyok. Legfeljebb az esküvő után. De reményiem, csak magadhoz veszesz? Természetesen nem mint anya, hanem mint — mint komornát? „Oh igen.“ „Minek vagy te szerződtetve?1 „Page nak mama?“ „Mint page? tehát műnyelven lábnak? solid genre, nagyon solid genre! Jól mondtam én mindég, hogy a tehetséget mindig átörökíti az ember.“ „Kérlek, édes Einhäusel,“ szólt a társalkodónö sans géné, „otthon beszéld el biographiádat, úgy hallom látogató jön.“ „Jer mama,“ mondá Lidi. „Tulajdonképen mégis örülök, hogy újra jól kifecseghetjük magunkat.“ „Szót sem többet a mamáról gyermek. — Ezentúl rád nézve csak madame Einhäusel vagyok, — gondolj a grófodra!“ X. ¥. '"Ö" ZÉE. * Rudolf trónörökös eljegyezte Stefanie belga királyi herczegnőt. Erről a miniszterelnökhöz a következő távirat érkezett a cabineti irodából: „Legfelsőbb meghagyás következtében sietek közölni Nagyméltóságoddal, hogy Rudolf cs. és kir. koronaherczeg ö fenségének eljegyzése Stefanie királyi herczegnövel ma (7-én) Brüsszelben megtörtént.“ A miniszterelnök ezen iratot felolvasta a szabadelvű párt ülésén, hol lelkes éljenzéssel fogadtatott. Stefanie herczegnö a belga király leánya, s igy József nádornak unokája és József föberczeg unokahuga, igen szép, 1864. évi május 24-én született, tehát még 16-ik életévét sem töltötte be. * 0 felsége az országos magyar képzőművészeti társulat műcsarnoka építési költségeinek fedezésére a legf. udvartartási javadalmazásból harminczezer forintot engedélyezett. * Simor János herczegprimás 100,000 frtnyi alapítványt tett, melynek jövedelme 2 harmadrészben a kath. tanítók, 1 harmadrészben kath. iskolák fölsegélyezésére fog fordittatni, ehhez pótlólag még 2000 irtot csatolt, hogy ennek kamatjaiból fedeztessenek a
