Eger - hetilap, 1880

1880-02-12 / 7. szám

53

mögé kezd rejtőzni, honnan csak a kéj és mámor, tehát a bűn és szenvedély kétes csilláma tlinedezik elő.

A corruptio, e sokfejti Hydra, általában a társadalom minden rétegéből szedi áldozatait, s nincs, a ki megakadályozza ebben! A vallás-erkölcsi viszonyok teljes felforgatása, a szív kiképzésének elhanyagolása szüli az elégedetlenséget, melyből oly sokszor a kétségbeesés, a reménytelenség, mint az öngyilkosság legközelebbi okai, nőnek ki.

Hogy pedig nem ok nélkül teszszük a társadalmat felelőssé az öngyilkosságok folyton szaporodó áldozataiért, az a már elmondottakon kívül, még a következőkből is ki fog tűnni.

Korunk egyik hibája az általánosan divattá lett nagyzás. Mindenki legalább egy fokkal többnek akar látszatni, mint a mi, s ehhez képest rendezi viszonyait, gyakran nem tekintve azt, honnan meríti a saját maga által alkotott helyzete fentartására szükségelt eszközöket, maga keresményéből-e, vagy máshonnan? Port hinteni egymás szemébe — ez korunk jelszava! — S mi mindennek a vége? Erkölcsi, anyagi bukás, mint az öngyilkolás közvetlen oka.

Evvel karöltve jár a hirtelen meggazdagodási viszketeg, a speculativ szellem, mely társadalmi viszonyainkat átlengvén, már nem egyszer keserű csalódásra, késői kiábrándulásra vezetett. Mindenki egyszerre gazdag szeretne lenni; de a komoly küzdelemre az élet viszontagságaival csak kevés bátor mer vállalkozni.

Ha könnyelmű terve nem sikerül, mi oly gyakran történik, ha csekély rázkódás folytán légvárai romba dőlnek, a kiábrándulást kétségbeesés szokta követni, s ebből sarjadzik ki az öngyilkosság boldogtalan eszméje.

Az emlittetteken kivül van még két bűn, melyek mint az át- kos föld, átkos gyümölcsöket teremnek s a legtöbb öngyilkosság legközelebbi oka, s mégis — maga a modern állam és társadalom ápolja azokat, az egyiket álhumanismusból, a másikat önhaszonle- sésböl, ezek a prostitutio s az alkohol mértéktelen élvezete. Pedig az ezekből eredő baj nem csupán azért iszonyatos, mert igen gyakran öngyilkolásra vezet, hanem mert káros hatásuk átvihető másokra, leginkább a leszármazókra, kik szüleik bűnei miatt nem egyszer testileg és lelkileg nyomorultakká lesznek.

E szomorú következményeik miatt kell, hogy azokat közelebbről ismerjük.

(Folyt, köv.)

T -A. IE3 O Z

Potemkin regéje.

Történet az orosz udvari életből

Sacher-Masochtól.

(Folyt.)

A fülig pirúlt kisasszony gyorsan felkapta kosarát és elsietett, mig a gróf széles kanyarulatban a palotát kerülte meg 8 aztán az annak elörészén levő kapuhoz közeledett.

Sajátságos látvány tárult itt a szemlélő elé. A legkülönbözőbb nemzetek-és osztályokhoz tantozó emberek: tatárok, fejőkön hegyes kúpalakú süveggel, kozákok bő bugyogokban, zsidók fekete hosszú kaftánokban, mohamedánok, kis-oroszországi pórok, homlokba fésült hajjal, előkelő hölgyek, duzzadó damaszt uszályruhákban, kendőzött s szépítő tapaszszal teleragasztott arczaikat legyezgetve, pópák, katonák, matrózok hevertek vagy állottak szerteszét a hatalmas fökormányzó palotája előtt, kérvényekkel kezeikben. Két gránátos pedig, karban tartott fegyverrel, őrt állott.

Egyszerre egy magas, szép vonású s parancsoló tekintetű férfi lépett ki a palotából ; egyik szemét fekete kötelék takarta el, szokatlan öltözete : meztelen lábai, durva inge fölött a legpompásabb török hálóköntös s a napnak kitett fedetlen feje csodálatos, félig a törökcsászár, félig egy bölcshöz hasonló külsőt kölcsönöztek neki.

„Nos, mit akartok ?“ szólt erős hangon, „adjátok ide kérvényeiteket s panaszaitokat !“

A jelenlevők egy része térdre hullott, mások pedig hajadon fővel a legmélyebb alázatossággal közeledtek.

A mezitlábú férfi a drága hálóköntösben most megpillantá lengyelünket.

„Bon jour, Monsieur Branizki,“ szólt, „mi vezeti önt hozzám?“

„Egy kérelem, melyet azonban excellentiádnak csak négy szem közt adhatok elő,“ viszonzá a gróf.

„Bon, tehát várakozzék !“ szolt a mezitlábú, mialatt a kérvényeket átvevé ; midőn készen volt, intett Branizkinak s vele a

földszint egyik diadaljelekkel, zászlók-és fegyverekkel díszítek szo- I bájába lépett.

„Mit keres ön Potemkinnál ?“ szólt, midőn egyedül voltak.

„Nem akarok feneket keríteni beszédemnek, kegyelmes úr,“ felelt a lengyel.

„Igen lekötelez, tehát ?“

„Excellentiád unokahugát, Engelhardt kisasszonyt szeretem s beleegyezéséért esedezem egybekelésünkhez — “.

Potemkin erősen hákogni kezdett. „Egészen bizonyos ön abban, hogy Natáliám viszonszereti ?“

„Legkevésbbé,“ sietett Branizki magát kimagyarázni.

„S még is-? no de ön maga megkérdezheti tőle“ , szólt Potemkin s csengetett. Először egy kozák jelent meg, kinek a fökormányzó suttogva parancsot adott, mire az eltűnt.

Kevés perez múlva Natália lépett a szobába.

„Itt van ö,“ szólt Potemkin. „Jó gyermekem, a gróf úr, oly fiatal ember, kit nagyon becsülök, kezedet kéri tőlem ; mi ide kérettünk téged, hogy mindenek előtt véleményedet meghallgassuk.“

„Tudja, drága nagybátyám, hogy az ön akaratja mindenben az enyim is,“ viszonzá Natália, dévaj oldaltekintetet vetve Bra- nizkira.

„Ez tehát annyit tesz, te igen örülsz azon megtiszteltetésnek, melyben téged a gróf úr részesített,“ magyarázta Potemkin, „de miután szived ö irányában viszonszerelmet nem érez — “

„Ezt nem mondám,“ vágott közbe a kicsike.

„Tehát mit mondottál ?“ fortyant föl Potemkin. „Ön hallotta, kedves gróf, nem bizhatunk e kis tündérbe, kinek annyi a szeszélye, mint a csillag az égen. Bocsásson meg tehát, ha nem tartoztatom tovább, de ön látja, hogy igen el vagyok foglalva.„ Hirtelen hóna alá csapta az iratokat s megfogván a kis szőke kezét, kivezette a szobából,

Branizki szótlanul maradt vissza.

II.

A legközelebbi napokban a szerelmes lengyel nem talált alkalmat, hogy szive hölgyéhez közeledhetett volna; bebarangolta az angol parkot, mely Potemkin fényes lakát körülvevé, reggel órákig feküdt valamelyik fa alatt, vagy fél éjeken át állott a palota ablakai alatt, de hiába; látta a tatárokat, kozákokat, zsidókat és parasztokat kérvényeikkel, látta Potemkint mezítláb török hálóköntösében kijönni és azokat átvenni; látta, midőn mindenki aludni látszék 8 csak itt-ott volt egy-egy ahlak kivilágítva, a mint azok mögött egy árnyék suhant el, melyről azt gondolta, hogy Natáliáé; de ö maga sehol fellelhető nem volt. Végre megúnta a sohajtozó pásztor szerepét s egy ukraniai félvad lovon, csupán két nyúlánk angol sárgaszinü agártól kisérve, a Cherson körül elterülő ember és fa nélkül való pusztaságot kezdette bebarangolni.

Egy estve, midőn ily módon a térdig érő fűvel benőtt térséget bejárta s a túzokokat nézte a mint időnként a zöld oczeán- ból, mely öt körülvevé, fölemelkedtek s árnyképekként rajzolódtak le a halványpiros égboltozaton, a távolból egyszerre jól ismert kedves hangot hallott. Gyorsan megfordúlt a nyeregben; nem kétkedett többé, Engelhardt kisasszony volt, ki zöldbársony lovagruhában fehér strucztollakkal díszített kis kalappal jól behajpo- rozott toupétján, tejtehér lovon, a nyeregben kecsesen himbálózva közeledett,

„Mit mivel ön itt?“ kiáltott feléje, „nem tudja ön, hogy ez az én birodalmam ?“ s lovával kitérve megragadta a gróf lovának kantárszárát. „Én önt, uram, foglyommá teszem!“ végezé egész komolysággal.

„Ah, úgyis súlyosabban nehezednek rám az ön bilincsei, mint a hogyan szeretném,“ viszonzá a lengyel.

„Ki fog mindjárt sóhajtozni ?“ gunyolodék a leány, „Elég szép leány van még a világon. Férfinak nem szabad semmiféle körülmények között fejét lecsüggeszteni.“

“Nem is teszem,“ szólt Branizki, „én csak azért menekültem e magányba, hogy boszutervet forraljak.“

„Ellenem ?“ kérdé Natália bájoló mosolylyal.

„Nem — Potemkin ellen.“ A két fiatal ember most egymás mellett lovagolt a kormányzósági főváros felé

„Kiváncsi vagyok, hogyan akar ön ehhez fogni,“ szólt közbe Natália.

„Egyenesen Pétervárra a czárnöhöz akarok menni,“ mondá Branizki, kinek szemei haragosan villogtak : „Felvilágositandom öt, mit tartson kegyenezéröl; el fogom neki mondani, hogy ez a Potemkin úr hogyan hódította meg a Krímet, mily gyalázatos cseleket szőtt, mennyi vért ontott szükség nélkül; elfogom mondani hogy ezen országnak a törököktől függő törvényes khánja, Devlet