Eger - hetilap, 1880
1880-12-16 / 51. szám
404 Miért is sirna? Miért is hallgatna arra a sok hebehurgya beszédre? Hiába volna czigány lány. Csak azért is kiül csillagos nyári éjszakákon a küszöbre s ottan dalolja egész falu hallatára : „Még azt mondják, ne tartsak szeretőt!“ Gyönyörű hangja lecseng a czigány partról a girbe-görbe faluba s feleselésbe bocsátkozik a faluvégi berek csattogó visszhangjával. A faluban pedig kiülnek a mázolt padkákra s hallgatják a Cziczella nótáját. Mikor a kérkedő nóta utólsó hangjai lágy csengéssel elzüllenek a falu fölött: akkor a faluban hozzáfognak a Cziczella megszólásához. Jaj, hogy’ értenek hozzá! Elmondják Czi- czellát jött-ment czigánynak, a ki, mikor a faluba került göthös öreg apjával, toprongyos volt, mint a kit elszalasztottak ; bezzeg azóta megfordult a sorja, mert nem igen drágálkodott az erényeivel. Azóta a sok szerető egymás kezébe adja a vert madzagos fakilincset; se szeri, se száma azóta a drága czifra viganóknak, három s négy gyűrű az újján próbás aranyokból, villogó vérvörös kövekkel. Hát az a sok dinom-dánom s hejehuja tán az öreg Bera rongyos zsebéből futja? Futja biz' az a bereki molnár duplán vett vámjából. Hejh, csak jól tartják felőle, hogy az anyja boszorkány volt s ö maga meg borsószalmán született a bakosak napján! Cziczella pedig, mig felőle irigykedve pletykálnak, merengve bámulja a bujdosó csillagok meglesbetetlen járását. Szárnyaló lelke belerohan a végtelenségbe s vándorol csillagról csillagra, keresi a pihenő tanyát, a hol elnyugodhatnék gyilsoló szenvedélyeivel. Néha-néha, nagyokat bukdosva, egy-egy csillag sebesen lekarikázik az égnek ives alakjáról s ilyenkor a Cziczella lelke is száll, hull szédítő eséssel lefelé, le-le oda, hónán a sötétség terjesztgeti fekete szárnyait. Cziczella összeborzadva riad fel álmodozásaiból ilyenkor. A magához térés után elkedvetlenkedik ; eszébe jut minden a mivel bántják, gyanúsítják s a miket elhazudnak felőle háromszor is napjában. Hát vétek az, ha ö szeretőt tart? Tehet ö arról, hogy Juhar Lenczi a czigány lányt is tánczba viszi, hogy rárakuá a csillagos eget, hogy idejár minden este hozzá, hogy ölébe borúi. Eleget mondja neki, hogy nem illek te hozzád Juhar Lenczi, czigány leány vagyok én. Rongyos, zsivány, ürgefogó czigány lánya, a kinek az árokpart a tanyája, siró szél a pajtása. Aztán tehet ö arról, ha ilyenkor Juhar Lenczi lecsókolja tüzes ajkáról a panaszt. Oh, Juhar Lenczi igazán szereti öt, szereti melengető két karjáért, részegítő csókjaiért s hollófekete hajáért. De hátba Lenczi csak ámítja, csak hitegeti. Ha igaz volna, hogy Bokor Rózsival házasítják össze. Ilyenkor Cziczella iszonyút, ördögit gondol. Szemében vad lelkének bosszuló haragja hirtelen fellángol, felszökik a küszöbről, kimagasodva ráfenyeget az égre, ösz- szeharapja fogaival vérpiros ajkát és sziszeg, mint a felzavart kigyó. A faluban pedig azt is tudják, beszélik is, hogy a bereki molnár fia, Juhar Lenczi, jegyben jár már Bokor Rózsival, gomblyukában hordja már a nagy piros kendőt s újján a karika gyűrűt. Majd bizony, nem ment tán el az esze, hogy olyan módos legény, mint Juhar Lenczi, egy csavargó czigány lányhoz kösse magát. Olyan való neki, mint Bokor Rózsi, a ki telkes gazdának egyetlen leánya. Illenek is egymáshoz, mint virág a virághoz. Jó legénytréfa volt Lenczitöl, hogy bolonddá tette azt a boszorkányivadékot. Okosan tette: vedd el, ha adják; őrizd, ha lopják . . . Csak Cziczella nem tudott bizonyosat a Lenczi csalfasága felöl. Ha gyanakodik is, a Lenczi csókja s ölelése elaltatja gyanúját. Meg ott van az öreg apjának zokogó hegedűje; ba a gyanú kínozza, sorvasztja lelkét: ráborúl öreg apja térdeire 8 hallgatja a hegedű rezgő húrjainak tündéri regéit, a czigányok nótáját. Az öreg Bera húzza szakadatlanul ilyenkor, a könyek szakadnak egy- re-másra fénytelen szemeiből, mert a lelke játszik ekkor a zengő búrokon s nem az a fekete, redves kéz. Az a toldott-foldott hegedű mennyit s mily szépeket regél Cziczellának. Eleintén, mintha a féktelen szabadság szilaj keze markolna bele a húrokba, rivalgás s újjongás zendül meg a hegedűn, majd az emlékek panaszkodnak rajta, siratva a beláthatatlan púszták délibábjait, enyhe szellőjét, csillogó homokját, verő- fényes rétjeit s a harmatos éjszakák esillagrajzásait. A hegedű azután csalogat, hívogat örök kóborlásra, czéltalan bolyongásra hegyen át s völgyön át; Ígérgeti a szerelemért az egész világot, a csattanó csókokért a virágok zizegését, elrejtett berkek zúgását, a madarak nyelvét s folyók, tavak hangjainak altató zsongását. Ilyenkor Cziczella szeretne kirohanni az éjszakába, elfutni, eltűnni nyomtalanúl s lenni az, a mi volt: határbarangoló. De nem lehet, nem lehet. Az a varázs, mely öreg apja vályogviskójához kötötte, fogva tartja, mintha ráolvastak volna. Bár bocsátotta volna, bár szabadulhatott volna az igézetből . .. Megtudta lassankint Cziczella is, hogy a Lenezi szerelme csak ámítás, hogy csókja fekélyes, s mégis ölelte, mégis csókolta Len- czit. — Most már mindketten ámították egymást. Cziczella most is ott dédelgeti, ölelgeti a kis padkán Leuczit; czirógatja, simogatja puha kezeivel; sugdos, dalol a fülébe s incselkedik vele pajzán ravaszsággal: „Lenczi, hollómadár fészket rakott s gyűrűt lopott bele a másik határból Ezt álmodtam az éjszaka, fejtsük meg az álmot-“ De Lenczi nem segít az álmot fejteni; két karja megdermedve lehullott a Cziczella derekáról, mosolygó arcza halóra sáp- padt s megűtödve tekintett a Cziczella hamisan mosolygó szemeibe. „Beh megijedtél, galambom! Tán a halálod jelenti ez az álom? — Nem azt jelenti, lelkem, csak ölelj meg, majd elmondom a jelentését. Hát tudod, galambom, az öreg Bokornak eladó a lánya. Szép is a lány s gazdag is, derék vő kell annak, akármilyen nyámnyila legény nem illik ám ahhoz. Már most, hallgass, az öreg Bokor a holló, fészket is rakott, mert Levelesen új házat építtetett a veje számára s ö lopta a gyűrűt a másik határból, a te gyűrűs újjadról. Igaz-e, galambom ?“ — s azntán Cziczella pajkosan a Lenczi ölébe feküdt, tréfásán megrigálva göndör haját. „Honnan tudod te ezt, Cziczella?“ „Akárhonnan! Hanem az álmomnak folytatása is van. —- Ugyan ne nézz már rám olyan czudaran, Lenczi!“ — s Lenczi megtette a kedvéért, hogy mosolygott. Cziczella pedig folytatta: „A holló fészkében két pelyhes, csipogó fiók volt; jött, a karvaly, összetépte s fel is falta őket . . . Ugy-e, hogy bolond álom volt ez, Lenezi ?“ Lenczi szótlanúl biczczentett a fejével s úgy megborzadt minden tagja, mikor a Cziczeila ravasz tekintetű szemeibe nézett. Cziczellának ereiben pedig a vér czikázva járt, a bosszú gondolata kergette minden csöppjét le a szivtöl, fel az agyig. A szív keserű lett a vértől, az agy pedig elbódult, eltompúlt, s zúgott, mintha a káröröm újjongana benne. „Rossz ember vagyok úgy-e, Cziczella?“ így szakította meg a hallgatást Lenczi, „de nem tehettem máskép, isten látja lel- kemet !“ „Eredj már, Lenczi! Hát haragszom én azért, hogy megcsaltál? Nem én, még jobban szeretlek. Hiszen eleget hajtottam, bogy úgy sem illünk egymáshoz. Nem vagyok én feleségnek való, mert: „Czigány vagyok, rest a nevem!“ úgy mondja a nóta. Szeretőnek születtem én, s illik is az nekem, mint a piros rózsához sötét zöld levele!“ — ezzel nyakába esett Lenczinek, csókolta nevetve, ölelte nevetve s olyan jóízűen nevetett, hogy sírva fakadt tőle. Lenczi tűrte a csókot, állotta az ölelést. A szája keserű lett a forró csókoktól, a sok öleléstől egészen megfázott s a ráhúlló könyek megégették arczát. Sietett is búcsút venni attól az őrjöngő lánytól, az pedig tartóztatta öleléssel és csókolta egyre-másra, mintha csókkal akarná megölni. Mikor Lenczi leért a Czigány-partról, Cziczella lehajitotta magát a porba s ott felrengett, tépve a haját, csikorgatva fogait, szitkozódva s átkozódva: „Oltárig ne érhess, vagy ha odaérnél: némuljon meg nyelved s ne tudjon esküdni. Csaljon meg a rózsád az első éjszaka, vagy ha meg nem csalna: utáljon meg akkor, vessen meg s rúgjon meg. Pusztúljon el házad és minden jószágod s hogyha koldús lettél: kergessenek el majd mindegyik küszöbről ....!“ Az öreg Bera pedig húzta odabenn a czigányok nótáját. A hegedű siratta a beláthatatlan puszták elvesztett szabadságát, visz- 8zaálmodta azoknak csatangoló zivarát, csillagos éjeit, gomolygó felhőit s keriugve tánczoló forgószeleit. Cziczella felugrott a földről, előre omlott haját hetykén visz- szarázta s mormolta magában: „Két fiók volt a fészekben s jött a karvaly: igy álmodtam, így, így! Én vagyok a karvaly!“ keserűen elnevette magát s bement a házba ......... * V irradóra üresen állott az öreg Bera alacsonyviskója. A faluban találgatták, hogy: hová, merre tűnhettek el Bera bácsi és Cziczella? De bizony hiába találgatták ! Juhar Lenczi pedig két hét múlva ellakta a lakziját s haza vitte a szép menyecskét Levelesre. Az első este Lenczi együtt ült szép feleségével a festett asztalnál. A menyecske gyöngéden hozzá simúlt, zavarodott tekintetű szemeit le-lesütötte, ha Lenczi hosszasabban nézett mosolygó arczára, Szótlanúl ültek egymás mellett, álmodoztak a boldogságról. Ha Lenczi gyöngén megszorította felesége kezét, akkor az elpirúlt, keble lázasan pihegett s szégyenkezve húzódott odább férje mellől. Lenczi ingerkedve átkarolta derekét, keblére vonta s úgy suttogott hozzá : „Édes mindenem, aranyos madaram, szeretni fogsz-e mindig ?“ „Örökké, örökké!“ rebegte a menyecske s mámoros fejét ráhajtotta a Lenczi vállára.
