Eger - hetilap, 1880

1880-08-19 / 34. szám

268

évekig voltam távol szülőföldemtől, a hol talán alkalmam lett volna hallani róla valamit.

Végre izgalmas ifjú évek lezajlása után, magam is tűzhelyhez vergődtem, s hosszas életküzdelmeim szerezménye egy tisztelt nemes hivatás, — majd egy derék, kedves nő leve.

Házas boldogságom első hónapjaiban egy derült augusztusi napon, épen ebédnél ültünk, kettecskén kedves feleségemmel, — midőn ebédlőm ajtaján kopogtatnak, s a szokásos „szabadira szobámba lép egy magas huszár. Végkép lerongyollott, piszkos ruhájából látszott, hogy — obsitos. — Elsült arcza sötét volt és halvány, hosz- szú bajsza kolimászszal volt kacskaringósra pödörve. Megállt az ajtóban, s reszkető hangon szólt: — Nem állhattam ellen a vágynak, — úgymond — hogy egykori iskolatársamat . . .

De a jövő pillanatban már mellette termettem. „Sándor!“ ki- áltám, a legnagyobb meghatottsággal ragadva meg karját, — valóban, te vagy!“

Kis feleségem bámulva nézte e megindító jelenetet, s könyek csillogtak szemeiben. Ha nem szégyelném bevallanám, hogy biz — a mieinkben is.

Asztalhoz ültettem öt. S mert nem költeményt, hanem életrajzot irok, az igazság s a történeti hiiség kedvéért tartozó kötelességem őszintén bevallani, hogy Sándor följelenése némileg igazolni kezdé előttem alföldi barátom tudósítását. Sándor egy ültő helyében csakhamar benyakalt vagy három czilinder bort a nélkül, hogy kipirúlt arczán, s tűzben égő szemein kívül, más egyéb nyoma látszolt volna meg rajta. De keble mindinkább meg nyilatkozott, kedélye fölmelegedett s földerült, szavai megáradtak, s bár hangjában és kifejezéseiben legtöbbnyire az elvadult, elpóriasodott közkatona mutatta be magát, — közben-közben néha, mint a távol sötét borújából egy-egy villanat, gondolatainak folyamában fel-fel- csillámlottak az egykori szép lélek szunnyadó szikrái.

Rövid vonásokban elmondta élettörténetét.

A szabadságharcz után besorozták. A cserepárok közül utóbb a huszárokhoz tették át. Háromszor vitte föl a strázsamesterségig. De a tiszt urakkal gyakran-gyakran összekapott, s kétszer degradálták.

Az olasz háború alatt néhányad magával az olaszországi magyar légióhoz akart átszökni. A tiroli határon elfogták s golyóra Ítélték őket. Minő csoda által kaptak kegyelmet ? nem tudta megmondani.

De ekkor fegyszázadha került mint örökös közlegény. Ily minőségben találkozott a Somogyi Sándor nevével egykor a rep- port-listán P. Albert őrnagy, térparancsnok (jelenben m. kir. honvédtábornok), s rögtön teltünt előtte hajdani iskolatársának s gyermekkori pajtásának a neve. Rögtön maga elé hivatta öt.

Az őrnagy épen néhány tiszttársával beszélgetett, midőn a közhuszár belépett s tisztelgett. As őrnagy eléje állt.

— Hogy híják kendet?

— Somogyi Sándor.

— Borsodtnegyei kend?

— Igen is őrnagy úr.

— Járt kend E. . . . ben iskolába.

— Szolgálatára őrnagy úr.

— Ismer kend engem?

— Ismerem, őrnagy ur.

— No akkor servus!

Az őrnagy vállára csapott a közvitéznek, s ezt mint egykori iskolatársát mutatta be tiszttársainak. Azután kérdezősködött sorsa felül, s midőn értesült Sándor sanyarú viszonyairól, e szavakkal bocsátotta el magától;

— No igy nem igen segíthetek rajtad. Hanem majd rajta leszek, hogy minél elébb kimustráljanak s haza bocsássanak.

*

— És most itt vagyok, — fejezé be Sándor élettörténetének elbeszélését, — útban hazafelé .... Hazafelé? ... De hová? Szüleim, testvéreim rég elhaltak. Senkim sincs többé a világon. De majd csak megakadok valahol, s otthont alkotok magamnak. Azt hiszem, a sors kifáradhatott már hányattatásomon. . .

Az volt szándéka, hogy Borsodban vagy Abaujban valami hivatalocskát fog keresni, 8 Ugyekszik valamely tűrhető állásra föl- kiizdeni magát; miben hite szerint nagy szolgálatára leendenek gazdag nyelvismeretei. Folyékonyan beszélt olaszul, németül s csehül. S azon idők szerint a két utóbbi nyelvnek nagy divatja vala jó Magyarországon.

Társalgás közben piszkos tarisznyájából holmi zsiros irományokat is szedett elő, s nagy szemérmetességgel mutatta be nekem azokat. Versek és novellák voltak, miket katona pályája nyugodtabb perczeiben sugallt tollába egykori költői tüzének hamvaiból néba-néha fölvillanó szikrája. Beszélyeinek egyike „II prato d Ungaria“ czim alatt, ha jól emlékszem, Vabot Imre lapjában volt közölve.

A következő év nyarán, felső Magyarországon utaztomban Kassán találkoztam Somogyi Sándorral. Alig ismertem rá. Egy csinos, ízléssel öltözött megnyerő külsejű szelíd, nyájas tekintetű, gavallér ifjú állott előttem. Rövid másfél év alatt egészen átalakult.

I Modorában, beszédében, az udvarias, müveit salonférfiú nyilatkozott. Vonásaiból a megelégedés sugárzott le.

Valami hivatalt töltött be az akkori absolut kormány közigazgatási rendszerében.

Örömmel beszélé el sorsa kedvező fordulatát, elégültségét, s testvéries titkolózással közié velem, hogy immár a boldogság napja is kezd felé sugározni, a mennyiben nem sokára — nősülni fog. Jegyese, egy szép és szeretetre méltó hajadon. Rokona egy magasabb állású egyházi férfiúnak.

Én igaz, benső örömmel s megnyugvással váltam el tőle, újból megerösűlve ama meggyőződésemben, hogy az ember életét még sem a vak sorsnak, hanem egyes gondviselésnek kell vezérelnie; hogy a franczía példaszónak: „Ai de toi, et dieu t’ aidera,“ — teljesen igaza van; s hogy nehéz megpróbáltatások csak azokat sújtják le, kik elég gyávák alattok meggörnyedni a nélkül, hogy velők szembeszállani s megküzdeni megkisérlenék.

Ismét egy év múlt el a nélkül, hogy Sándorról halottam volna valamit. Ekkor találkoztam egy k .... i jó barátommal, s kérdéseim elseje azonnal Somogyit illette.

Barátom csodálkozva nézett reám.

— És nem hallottad volna ? — kérdé kétkedő tekintettel. — Lehetetlen! — S midőn ismételve biztositám, hogy több mint egy éve mit sem hallok felőle, barátom igy folytatá szavait.

— Halld tehát! . . . pár nappal menyegzője elül elillant, s nehány felvidéki rajongó fiatal ember társaságában Lengyelországba ment, bogy ott a közelebbről szomorú véget ért lengyel fölkelésben részt vegyen, E fiatal emberek közül néhány hét előtt egy pár szerencsésen visszakerült. Ezek beszélték, hogy Somogyi Sándor a s . . . i véres csatában egy muszka golyótól mellen találva, a lengyel szabadság ügyéért hős halált szenvedett.

— Érsekünk ő excja f. hó 17-én körünkbe vissza érkezett.

— Király ö felsége születésnapán az isteni tiszteletet érsekünk ö excellentiája fényes segédlettel végezte. A hálaadó sz. misén láthatók voltak a különféle hatóságok testületileg, s egyéb ajtatoskodók oly számmal, hogy a templom majdnem teljesen megtelt.

— Érsekünk ö exja tegnap több mint hatvan teritékü disz- ebédet adott, melyre a papság, polgári és katonai hatóság, s városunk polgárainak előkelői voltak hivatalosak. Ö excja viharos éljenekkel kisért felköszöntöt mondott, körülbelül a következő szavakban : A Magyar-Osztrák monarchia népei a fölséges uralkodó házzal együtt lelkesült örömmel ünDeplik ma fölséges urunk, királyunk születésnapjának ötvenedik évfordulóját. Fontos életszak ez, mely a tetterös férfikor s a fogyatkozó öregség közt határpontot képezve, az élet utján tova haladó vándor lelkében a letűnt évek emlékét annak intéséül eleveníti fel, hogy „azokból tanulságot meríthessen a számára még fentartott napokra. Ő fölsége zsenge ifjúságában, az emberi élet ama boldogító korában, mely gondot nem ismer, s melyre az öröm hinti kellemeinek kincseit, vévé ifjú vállaira az országiás nehéz gondjait. Évek múltak el az ellentétes érdekek élénk küzdelmei közt, válságosak voltak a viszonyok, viszontagságteljesek az idők. De 0 felségének népei boldogitására irányzott törekvése fölismerte az eseményekben rejlő tanulságot, s magasztos elhatározása meghozta a szellemi békét, midőn rangjának magasságát érzelmei nemességével túlszárnyalva, megveté e nemzet jövő jólétének alapját s felujitá a fejedelem s nemzet közti bizalmat. S a hálás ország ma 0 fölségében alkotmányos jogainak leghívebb őrét, érdekeinek leghathatósabb ápolóját látja, kinek magas személyére méltán alkalmazhatók Seneca szép szavai: Omnium domos illius defendit vigilantia, omnium otium illius industria, omnium vacationem illius operatio. S én nemcsak önök, de e nemes város, sőt az egész megye közönségének legbensöbb érzelmeit tolmácsolom, midőn kívánom, hogy a Mindenható áldása kisérje 0 fölsége lépteit, tegye dicsövé uralkodását, engedje népeinek folyton növekedő boldogságában élvezni gondjai- s fáradalmainak nagy jutalmát és életét az emberi kor legvégsőbb határáig terjeszsze. Urunk, apostoli királyunk ö fölsége sokáig éljen!