Eger - hetilap, 1879
1879-12-23 / 52. szám
412 A spanyol parlament is válságos helyzetben van. Cc- novas miniszterelnök megsértette az ellenzéket, mire ez kilépett 8 kiáltványt bocsájtott ki a néphez, melyben kijelenti, hogy a törvényhozás illéseiből mindaddig távol maradnak mig teljes elégtélelt nem kapnak. A kiáltványt sok senator is aláírta, azon indokolással, hogy a törvényhozás két háza egészet képez, s mi sértő az egyikre, sértő a másikra is. A kibékülés — mint Madridból Írják — lehetetlen. Az angol kormány következő tudósításokat kapott Kalkuttából: Roberts tábornok a 23 angol ágyún kívül még különféle öblü (kaliber) ágyukkal bir, melyek védelmezik elsánczolt állását. Azonfelül támadási czélra még 5000 ember felett rendelkezik. A tábornoknak két hónapig tartó élelemkészlete van. Stewart tábornok Kandallóban 9000 ember és 20 ágyú felett rendelkezik. Az összes hadierö 45,000 emberből és 160 ágyúból áll. A kormány kijelenté, hogy a jelen viszonyok között teljesen elégségesnek tartja ezt a hadieröt, mindamellett azt hiszszük, hogy az angol hadsereg helyzete, a legalább 60,000-re tehető s egyre szaporodó afgán sereggel szemben, igen veszélyes. T .A. 13 C Z -A., Ha egyik perczben meglátlak........... Ha egyik perczben meglátlak, A másikban már eltűntél; — Mért szaladsz mindig előlem, Te szép, aranyhaju tündér?............. Ö römesillagokban szegény Fájó lelkem sötét egén Te is csak futó-csillag lészsz? Megvilágítod egy perezre, Aztán derültebb égre mégysz?............. 0 ne menj el, ne hagyj árván ! Maradj örökre itt velem ! ............... S bús lelkem gyászos egének Hajnala lesz a szerelem. A mely fényét tőled kapja : Fölragyog rá az üdv napja, És a minő nem vala rég: Égő pillantásaidtól Csillag-virágos lesz az ég. Mikor piczi lábad elvisz: Beborít búm sötét árnya, S a remény szép madarának Röpülésre lebben szárnya, S melynek nyugalmam a bére : Jő a kétség denevére, — Szivem, lelkem nem kiméivé — S vérzem éles karmai közt Félig halva, félig élve. Hiába rejtezel tőlem, Hozzád van a lelkem nőve, — Szebb jövömnek aranyálma Kedves lényedből van szőve, S ha megvetsz is, vagy meggyülölsz, És e gyűlölettel megölsz — Akkor is: kisér szünetlen Boldogságom sírjából kelt Bolygótüzként h ü szerelmem! Kapdesy Dezső. A nihilisták. (Vége.) Barátom kinyitá a kertajtót s mi egy pázsitos helyre léptünk, melyet nem lehetett kertnek nevezni, mert a kertek kedves disze- a virágoknak és a gondosan ápolt ösvényeknek sehol nyomát sem láttuk. Csupán a léczpalánk mentében jobbra és balra egy-egy zöldséges ágy figyelmeztettek arra, hogy ennek a darab földnek még más czélja is van, mint a melyre az összetaposott gyep s a rajta szanaszét heverő botok és czölönkök mutattak: hogy az a gyermekek játékhelye. Kísérőm nemis a kígyózó kerti ösvényen, hanem san gene a pázsiton keresztül vezetett a ház verandájához, melyen nehány alakot vettünk észre s honnan egy férfi hang üdvözlése hangzott felénk: strawsiwnite, strawslwnite! Csakhamar egy férfi alak, szép szakállal s fején magas larheiylyel, sietett élőnkbe igen barátságosan rázván meg mindkettőnk kezét. Barátom csak a verandán mutatott be, hol a ház úrnője ült, kinek feltűnő szépsége nem kerülhette el figyelmemet. Világos, majdnem vörösesbe hajló aranyszínű haja, mely az orosznöknél nem épen ritka, kék bársonyszalag által összetartva gazdag fürtökben omlott válla- ira. Az arcz gyöngéd, átlátszó pírja rendkívüli bájt kölcsönzött szabályos vonásainak; de talán ezek szabályossága okozta, hogy a különben kicsi orr hegyessége feltűnt. Azonban e hiányt — ha az — bőségesen kárpótolták szép szemei, melyeknek színe a sötétkék és barna között játszók. Sajnáltam, hogy e szép, púba ajkakat a délután folyamában csak kevésszer láttam megnyílni, minek okát azon körülményben kellett keresnem, hogy a hölgy azon nyelvet, melyen irántam való tekintetből a társalgás folyt, ép oly kevéssé értette mint én az orosz nyelvet. Midőn bemutattattam neki. csak könnyű fejbólintással fogadott s nyájas mosolylyal nyujtá felém kezét. Mialatt helyet foglaltam, láttam a mint e hölgy szivarkájának illatos füstjét, bosszú felhő alakjában fújván maga elébe, e közben átható vizsga tekimetet vetett rám. Az itt talált két ur közül az egyik, a ház ura és a szép hölgy férje, igen kellemes benyomást tett rám, nagy barna szemeiből a természetes szivjóság s nyájasság sugárzott ki. Annál kelle- metlenebbü! hatott rám a másik, fivére, i>i nekem fölötte blazirt fiatal embernek tűnt fel, s legtöbbnyire avval foglalkozott, bogy egy lábánál heverő bozontos uszkárt minden kigondolható módon kin- zott. Alig foglaltunk helyet, midőn a ház belsejéből egy fürtös fejű, szilaj fiúcska tört ki s rontott anyja ölébe, jobb kezecskéjét tartván elébe, melyen nehány könnyű sebhely s vércsöpp volt látható. „Mama“, kiáltá franczia nyelven, de épen nem siró hangon, „a nagy macska megkarmolt.“ „Hogyan történt ez?“ kérdé anyja. „A nagy körtefán az udvarban fészek van s láttam, mikor a macska felmászott s csakhamar fogai közt kis madárral jött vissza. Ekkor én feléje csaptam s megragadtam a bőrét, de megkarmolt s a szegény madárkával a tető alá szökött. „így kell neked!“ szólt a mama mialatt kendőjével a megsérült kezet beköté. „Miért akadályozod a macskát, hogy tápláléka után járjon, a mint erre a természet megtanitá?“ „Ekkor, mama, nekem is szabad a szomszéd kertben, Ivánovics fájáról a körtét lerázni?“ kérdé a gyermek. „Nem szabad“, mondá az anya, „azért vagy ember, hogy a más tulajdonát tiszteletben tartsad; miről az állat semmit sem tud.“ „Jól van, Feodorovna Anna,“ szólalt meg férje,“ a gyermeknek hajlama van az élelmességre, s ezt ki kell irtani belőle. Napjainkban nem képzelek Ízetlenebb dolgot az érzékeny kedésnél.“ A fiúcska csak most vette észre jelenlétünket s anyja intésére először barátomnak nyújtott kezet, aztán rám, mint ismeretlenre, vizsgálódva tekintett nagy szemeivel. Atyja parancsának, hogy engemet is üdvözöljön, csak vonakodva engedelmeskedett. „Félsz ezen úrtól?“ kérdé atyja. „Nem félek semmitől,“ volt a válasz, mialatt megbátorodva nyujtá felém kezét. Mi nevettünk. „Bravó, helyesen van, öcsém!“ kiáltott közbe a gyermek nagybátyja, s félrerugván a kutyát, uno- kaöcscsét térdére ülteté s megsimogatta fürtös fejét. Öt óra volt a midőn, a városi szokást a falun is megtartva, asztalhoz hívtak. Ebédünk nem volt valami pompás s csak a végén feladott édes étel kárpótolt némileg a kemény marhasült- és elsózott levesért. Midőn az asztaltól felkeltünk a fiúcska ,merci mamá“-val köszönte meg az ebédet anyjának s kezet csókolt neki. „Nos, miért uem köszönsz nekem is?“ kérdé a papa. A gyermek nagy szemeket meresztett rá. „Mert te tartozol nekem enüi adni!“ „És anyád nem?“ „De mama csinálta azt a jó édes ételt, mit nem kellett neki tenni.“ Az apa mosolygott, nyilván meg volt elégedve fia feleleteivel. Én pedig elmélkedtem magamban a gyermeknevelés e sajátságos módja fölött. Ebéd után a verandára ültünk ki, kávét hoztak s a czigaret- tek körben vándoroltak, melyek közül legtöbbet a ház asszonya fogyasztott el, ki megint kényelmes karszékébe vetette magát. Társalgásunk tárgyát az irodalom képezte, melyben most már a háziúr öcscse is élénkebb részt vett. Részemről jónak látiam inkább csak figyelni mint a dologhoz szólni; mert azok a nézetek, melye-
