Eger - hetilap, 1879
1879-12-04 / 49. szám
388 T .Á. IES C Z Egy órómai színházi előadás. A nézőtér félkörét a színpad határolja. Ez előtt van az Orchester, azon félkörszerií tér, melyben eredetileg a kar adta elő meneteit és tánczait. A görög színháztól kölcsönzött orchestra Itáliában tulajdonképi jelentményét elvesztette. Rómában ez a császár, a császári berczegek, senatorok és vestapapnök helye. Ámde a színpadon történteket sehonnan sem lehet roszabbúl látni, mint ezen mély fekvésű félkörből. . . . Haliga! A hírnök adja a jelt! Halotti csend! A függöny a siilyedöbe hull! — Mi classicus latinok ngyanis még nem ismerjük a későbbi századok azon irrationalis szokását, mely szerint a darab kezdetén a függönyt föivonják s így a nézőnek előbb a színész lábát mutatják, aztán a testét és végre a fejét. Mi a görögöktől származó fordított módot sokkal alkalmasabbnak és czélsze- rübbnek tartjuk. Mi igy a színművésznek bizonyos tekintetben először a mellképét mutatjuk és aztán az egész alakot. A függöny záradékos fölvonásával — t. i. minden egyes fölvonás (vagy az egész darab) végén pedig természetes módon az egész alakot mellezetté rövidítjük . . . Ily körülmény mellett nem árt, ha a si- parium gördülési szerkezete olykor kevésbbé pontosan működik, és mintegy 10 másodperczre megakad is. Az alulról leplezett csopor- tozat látása nem nevetséges. Ellenben mily absurdul veszik ki magokat a függöny helytelen esésekor a művészek lábai és lábikrái, melyek, mint az elhangzott eléadás végső echói, köszöntik a közönséget a ponyva és fényernyö közöl! Vessünk most egy tekintetet a színpadra. Ez az orchestra fölött mintegy 6 lábnyira emelkedve, műnyelven szólva, elösziure, proscenium, és hátsó szinre, postscenium, oszlik. Van továbbá egy alszin byposcenium, — a deszkák alatti tér, hol a gépészek foglalkoznak. — A mi classicus színpadaink nem oly mélyek, mint a jövő századokéi. Mi kevés személyzettel elégszünk meg. A 19. század látványosságai még nincsenek föltalálva. A díszletek a lehető legegyszerűbbek. A hátsó színfal (fond-couiissej tömör tálból áll . . . A szín egyszer mindenkorra palotát ábrázol. Ezen falazott coulissa, scena stabilis, három bejáratú. Közepén van a porta regia, a kirá lyi ajtó, melyen a fejedelmek járnak ki s be. Jobbra (a nézőtől) látjuk a közönséges emberek ajtaját.; balra az idegenek és vendégekét. A három bejárás közt a fal két félgömbölyü fülkébe mélyed, melyekben márvány istenszobrokat látunk. — Az oldálszinfalak két forogható hasábból (prisma) vannak. E hasábok 3 oldalának min- dcnike egy-egy külön sceneriát állít elé. A nevezett színfalak hivatalos neve : „scena versilis“ — a vertere, forgatni, szótól. A színfal egy harmadik neme, scena dnctilis, ettől: ducere, vonni, tolni, — szükség esetén a hátsó fal elé tolható... Technikai szemlénk alatt a színdarab első szólamait elszalasztottuk. Fordítsuk már most teljes figyelmünket a drámai cselekményre. Az „Aululariát“. Plautus „pénzes bögre vigjátékát“ adják Fokozódó érdekkel kisérjük az expositiót. Az öreg zsugori, a szerelmes leányka, az agyafúrt rabszolga — mind királyi szórakozást nyújtanak. „Fabula jocosissima!“ — gyönyörű egy történet! kiált Marcus Sempronius. Nem sejti a jámbor capuai, hogy 16 századdal utóbb valami Moliere ugyanezen szavakra fog fakadni és Plautus „fabula jocosissimá-“ját egy még sokkal szellemesebb vígjátékra — ,,L’ Avaré“ ezimüre fogja fölhasználni! — Az első fölvoDásnak vége. Folytatjuk társalgásunkat. Cajus sajnálja, hogy a színészek álarezot viselnek. 0 a kecses, teljes, gömbölyű karú lánykát szemtől szembe szerette volna látni. A bangja oly édesen, oly dallamosan csengett... Marcus Sempronius tudatja vele, hogy szerencsésnek mondhatja magát, ha Capua megtűri a színpadon általán a nöszemélyeket. Sok itáliai városban ragaszkodnak még azon ógörög szokáshoz, mely szerint a női szerepeket férfiak adják . . . Láthatta volna csak Marcus Sempronius a jövőt! Igen, earis- sime, az idők meg fognak változni! A női elem a világot jelentő deszkákon lassankint túlsúlyra fog jutni. Oly darabokat foguak gyártani, melyek egyenesen eme női elemre vannak számítva — pieces á femmes, mint a barbárok fogják mondani — s még férfi- ruhában is a legfényesebb hatást az asszonyok fogják elérni! Megmagyarázzuk hát Cajusnak az álarezok használatát. „Az ál- arezok jelentékeny része typicus. Itt látók pl. az ártatlan leányzót. Ez szőke, baja közepén választva, rózsaarczu és kissé korlátolt, együgyü kifejezésit. Jellemzőbb a varázsló (boszorka) álarcza, nagy borjuszemekkel, a fejtől messze kiálló fülekkel, rövid, sörte alakú hajzattal s oly bőrrel, melynek ránczai, szemölcsei, tnajI foltjai és buborcsai minden gyöngéd szivet megrenditnek. A rabszolga, kinek tiszte az ifjonezok nevelése és kisérése, igazi | philiszter arezot vág. Szemöldjei erősen fölhuzvák, a homlok össze- | ránczolt, a haj pedánsul a halántékokra fürtözve, — igy lépdel végig a színpadon, mindig biztos lévén sikeréről annak, hogy már külső megjelenése is kaczajra fakaszt. Az ellenszenves vén — ép most láttad álarczát kitűnő példányban — vonásai sötétek. Állát borzasztó szakáll folyja körül. Szemei és homloka haragot, gonoszságot, gyűlöletet árulnak el . . . Akár az egész világot meg- tudoá mérgezni és Saturnus fiára kaján„ Pereast“ dörgene!“ . . . Cajus köszönetét mond. A vígjáték folytatása következik . . . A nézőtér arczulatja mind jobban kiderül. Plautus érti a rekeszizom csiklandozását. Itt ott vét egy kissé a finomabb salon- tonus ellen, de a latinom és latinnők nem álszemérmesek . . . Midőn végre a tarkán bonyolított csomói a mesének megoldattak, midőn az utolsó jelenet is szerencsésen végbe ment, akkor alig van szükség a hagyományos kérelemre: „Piaudite! Tapsoljatok!“ hogy a tömeg tetszés-vihara féket veszitseu. Száz és száz kéz bizonyítja siketitö zajával, hogy mily tökéletesen oldották meg feladatukat a mimelök. E közben nyomasztó hőség keletkezett. Igaz ugyan, hogy még csak májusban vagyunk, — de a napnyilak délen hegyesebbre köszörülvék. mint a hegyes Rbetia ege alatt. Cajus fújni kezd. Már a fehér tógát oly bőre tágúotta amennyire csak lehetett. . . A szövet ránczai közöl narancsot vesz elő, hogy száradt nyeldeklöjét felüdilse. — De ime, mily kellemes poresö! Száz látatlan csőből lövell ki s hÜ8Ítöleg ömlik ei a lelkendező hallgatóság fölött. „Salve sparsio pergrata!“ — „Légy üdvöz, fölötte kedves locsolás!“ mondja Marcus Sempronius, mély lélegzetet véve. Cajus pedig mintegy átlelkesül. . . „Olympi egy berendezés!“ kiált föl a puszta zarándokának hangján, ki bosszú kinos veröfényes utazás után az oáz zöld pompájába lép. Haliga! A birnök újra az érezbe leheli. „A hűtlen ara!“ hirdeti stentori bangón, miután a mormogás a nézőtérén lezajlott. . . Jeljátckos (pautomimicai) vigdarab, költve és kidolgozva az ifjabo nolai Lucius Antonius Verus, jeles és igen tudós férfiú által.“ „Aha!“ jegyzi meg Cajns — „Némajáték . . . oly darab, melyben nem beszélnek“ . . . „Bene dixisti,“ viszonzá Marcus Sempronius. „E fajta most divatban van. Már Julius Caesar is élénken érdeklődött a uéma genre iránt . . . igen természetesen“. . . „Hogyhogy?“ „Nos, édesem, tán hallottad, hogy a színészek előbb nem igen tartózkodtak a political czélzásoktól. Ä nagy urak nem igen kedvelik az efféléket. Aki uralkodik, azt sérti minden oppositio, még a legártatlanabb is. A szavallato8 vígjátékot nem tilthatják el egyenesen — hisz ez úgy venné ki magát, mintha a szabadság ellenei volnának, — hanem . . . kedveznek a szótalannak. Augustus imperator, éven- kint collossalis összegeket fordit ápolásukra." Cajus, hogy érti, bólint. „ . . . Ezenkívül a pautomimica kiválólag illik oly világvároshoz, mint Róma. A Tiber partjain minden nemzetiségek össze- özönlenek. Nem minden görög, cbaldeus vagy german tud annyit, latinul, hogy egy terentiusi vígjáték közmondatait fölfoghassa : de a jeljáíékot Tuisko fia épúgy fölfogja, mint a keleti regehoa sarjadéka“. . . . ... A némajáték rendkívül kellemesen fejlődik. Marcus Sempronius idéz egy élczet, mely a fővárosban sensatiót keltett . . . ez eme sajátságos színi műfajt akként jellemzi, mint „beszélő ujjak, csacsogó kezek, kiáltó hallgatás és ékesszóló némaság zagy- valékát.“ Efféle körmönfontságok kitűnően illenek a latin nemzeti szellemhez. Vegre a „búteien ara“ leálezáztatik: a nemesis utói éri a bűnöst; ez roskadozva hagyja el a színteret, mig Aurelia, az egyszerű halászleány nyújtja helyette kezét a megszabadúlt jegyesnek. Az elhatározó pillanatot harsogó trombitatus kiséri. A siparium a magasba türemlik. Elégülten sietünk haza, közösen megvaesorálni a triclinium- ban, az ebédlőben . . . Még soká fecsegünk a tapasztalt benyomások felöl. é.s megbeszéljük, hogy holnap Sulla színházát látogatjuk meg. Ott t. i. nagyhirü fuuambuli (kötéltánczosok), veatriloqui (has- beszélök) és más histriók első ízben fogják a tisztelt capuai közönségnek magukat nagyszerű díszelőadásban bemutatni. Most, rabszolga, tölts kelyhet, s aztán ints a tánezosnöknek! Mulatni akarunk és élvezni, mig a kegyes párka engedi. Evoe, éljen az ifjú kedv! . . .
