Eger - hetilap, 1879
1879-08-14 / 33. szám
260 rülményei e házasság által rendezve lettek, még sem volt boldog. Csapongó képzelete nem ily női eszményképet rajzolt elébe, s féket nem ismerő szelleme fájlalá elvesztett szaoadságát; neje jó, nemes hölgy volt, de kissé hideg 8 gyanakodó, mi zsibbasztölag hatott a költő lánglelkére. Egy estve későn tért haza Byron pajtásai köréből. Neje épen beteg kis leányának, Adának ágya felett virasztott. A költő hevesen lépett be neje lakosztályába, s egy újabb költeményét hangosan szavalva haladt végig a termeken, mitsem törődve az aggódó anyával. „György“ szólitá meg neje „gyermekünk most szenderült el, kérlek ne költsd fel." „Ah, mily döre, balga voltam, hogy szabadságomat feláldoztam! Ez élet nem nekem való. Gyűlölöm a bilincseket. Az én lelkemnek oly korlátlan röpülés kell, mint a madárnak, ne korlátozz, az égre kérlek, tetteimben.“ „A te kalandot szomjazó, nyugtalan természetednek valóságos kin a nyugodt családi élet, belátom. Aztán oly viszonyokat folytatsz még mindig, melyek lealázók rám nézve. Azért váljunk el György. Ez élet elzsibbasztaná törekvésedet, s én nem akarom a világot ily fényes tehetségtől megfosztani, azért visszaadom szabadságodat, s mihelyt gyermekünk fölgyógyul, visszatérek szülőimhez s akkor korlátlanul folytathatod kedvteléseidet,“ beszélé lady Miibank nemes megadással s nyugalommal. „Heves, nyugtalan, bevallom áradozó, különcz természetem fájdalmat okoz neked, jól tudom, de ha ismernéd keblemet, szivemet s tetteimet, melyeket azóta vittem véghez mióta nőm vagy, nem Ítélnél el s vetnél meg. Istenemre tőled nem érdemiek megvetést, mert hü valék hozzád, esküszöm neked; de a rágalom, a házas élet e konkolyt vető szörnye megmérgezé már a te nemes lelkedet is, s igy nincs egyéb hátra, minthogy megkíméljelek téged látásomtól, s ismét üldözött, bolyongó vadként a nagy világba fussak megvetéseddel lelkemben, mely égető sebként fog kergetni, mig el nem veszek. Isten veled hát. Engedd meg, bogy egy búcsú csókot leheljek e gyermek homlokára, kit lángoló szivem egész hevével szeretek, bár te s a világ nem hisznek ez érzelmem őszinteségében“, rebegé meghatva, s szokott érzelgőssége erőt vévén rajta, leborúlt a bölcső előtt, s forró csókokkal boritá el a szunnyadó gyermeket, kinek az atyai szeretet e melege jól esni látszott, mert kis ajkai mosolyra nyíltak. Aztán felugrott némán, kezet szorított nejével s kirobant. Nehány hét múlva elhagyá lady Byron a házat s vissza tért szülőihez. A világ e hir hallatára kíméletlenül pálczát tört a nagy költő felett s minden hibáját, gyöngeségeit, tévedéseit a leggyön- gédtelenebbül a nyilvánosság elé vévé, s valóságos „pereat“-ot kiáltott Byron fejére. Ez lelke mélyéig sebzé az érzelgős embert, s mintegy futni akarva e kísértő árnyak elöl, elhagyá hazáját s Olaszországba menekült, annak örök-kék egétől várva enyhtiletet beteg lelkére. (Folyt, köv.) Anna—báli remiscentiák. (Párád.) Szelíd ábrándos éj van, a hold ezüst fénye a sürü ákácz lombokon át szűrődve oda világit ablakomra, hol én karszékem puha karjaiból nézem cigarettem szeszélyes füstfellegeit, s tűnődöm az elmúlt szép napokon. — Hány ember teszi még ezt rajtam kívül; hány ifjú, férfi és leány könyököl most ki ablakából, mint én s idézi maga elé azokat a szép virágokat, bűvös árnyakat? — Hisz oly szép volt, oly kellemes, annyi örömet, jó kedvet, annyi kedves mosolyt s boldog kaczajt keltett, annyi édes emléket hagy maga után, hogy úgy szeretném el-nem-multtá tenni, avagy hát elejétől végig újra meg újra átélni .... — Ilyen bál már régen volt Párádon! S ami a bált oly sikerültté tette, az — nem a rendezők előzékenysége, figyelme; — óh nekik nagyon kevés érdemök van e tekintetben; hanem a hölgyek szép, elegáns koszorúja, az a gondtalan jó kedv, a minő ott pezsegett?; s én|szentül hiszem, hogy még mai napig is folyvást tánczolnánk, ha a mamák, azok a kedves jó mamák, annyira el nem fáradtak volna nemes tisztük gyakorlatában. Különben őszintén mondva, a mamákkal még sohasem voltam ennyire meg elégedve. Köztük egy sem lett „überflüssig.“ Maga a bálterem egy nagy virágos kert, egy tableau a „fleu- res animées“-böl, midőn a virágok bált adnak. Csakhogy itt a tán- czosok csupa fecskék. Milyen érdekes volna látatlanúl oda simulni közelükbe, s aztán kihallgatni, hogy susog az a szőke ifjú rózsaszín ruhás, szelíd arczú tánczosnéjának, s miről társalog oly nagyon jó kedvüen az a júnói termetű szép leány, nagy beszédes fekete szemeit nyúlánk tánezosa arczán jártatva. Mi jó volna meg tudni, hogy I mire gondol az a kedves barna hölgy, gömbölyű tagokkal, kinek | minden mozdulata oly gracieuse, ki néha-néha halk hangon bele énekel a zenébe: „Itt lakik az én galambom .......... A z én bujdosó csillagom“ s kire az a szép karcsú gyermek, kinek oly meghatározhatatlan szinü, oly sajátságos tűzben égő, bűvös szép szemei egyszerre me- rengön és mégis daczosan, epedön és mégis hidegen néznek a messzeségbe, ki e pillanatban egyedül...............egyedül! . . . . ü l a terem egyik szögletében, mig ajkai alig hallhatóan susogják : „Ha én bús gerlicze volnék“.......... M ennyi érdekes titok, mennyi boldog remény, mennyi édes kin. Erre mondhatná már Dóczi: Oh welch ein Leben in so karger Frist! S mennyi lélek, tűz, igaz jókedv! (Ami e desperátus világban oly nagy ritkaság.) S milyen becsületes őszinteséggel, csalás nélkül járta mindenki a csárdást! — Az meg már épen bámulatos volt. Folyt a táncz viradtig, s akkor elbúcsúztunk egymástól szépen, csendesen, sóhaj és bánat nélkül, mert tudtak mindnyájan, ha nem mondtuk is, hogy estére újra kezdjük. És újra is kezdtük. Pedig napközben nem volt alvás, hanem bejártuk társaságban a park rejtekeit, sétányait, szűk, porondos utait, mikről nem tudni hova vezetnek, s mik annyi dalt, illatot rejtenek magokban; keresztül futottuk az erdőt téveteg utaival, s bebarangolva az egész levél-, árny- és virág-alkotta pompát, — este ugyanazzal a jó kedvvel fogtunk újból a tánezhoz, mint előtte való nap, s tánczoltunk éjfélig, mikor is a társaság szobáiba vonúlt. Én nem tudtam ott maradni, hanem ki mentem a sétatérre s egy padra ülve, — mig körültem a szellő az elhangzott dallamokat súsogta, — azon tűnődtem, hogy annak a spanyol lovagnak, ki — Moretó szerint — hideg, közönyös sennoráját közönyével akarta meghódítani, s ezt addig gyakorolgatta, mig egyszer csak szive megszakadt, — vájjon fájt-e a halál? Álmodozásaimból közeledő léptek zaja vert fel, s én még jó távolról felismertem az én kis francziámat, ki egész jó kedvvel dúdolta Carmen kis dalát: Si tu ne m’ aimes pás, Alors je fáimé; Et si je fáimé, Prends garde á tói. 0 aztán karon fogott, felvitt szobámba, s ott vagy két óra hosszant fecsegett az ö kedves szeretetreméltóságával, s mikor látta hogy már elég álmos vagyok, ott hagyott magamra. Én ágyamra vetvén magamat elaludtam, s álmomban az éji rémek és koboldok újra rá zenditék orchestrumjokat, s álmomban is folyvást hallám: Piros, piros, piros ... Ha én bús gerlicze volnék .... Száraz fádnak minden húrja . . . Et si je fáimé, Prends garde á tói ! ............... Jliosoti*. □ Érsek úr Ö-excellentiája f. h. 7-én a fölvidékre utazott. O Gyászhír. F. hó 9-én kiséré a közrészvét végső nyughelyére Burik Miklós erdész-akademikus hült tetemeit, ki a hatvani vasúti állomás perionján három revolverlövéssel vetett véget ifjú s reményteljes életének. Nyugodjanak békével hamvai! — Köszönet nyilvánítás. Azon mély részvétért, melyet a mélyen tisztelt közönség kedves gyermekünk — Burik Miklós elhunyta felett érzett fájdalmunk iránt tanúsítani méltóztatott, fogadja hálás köszönetünk őszinte kifejezését. Burik István és neje Bónis Ilona. □ Felhívjuk t. közönségünk figyelmét az O-felsége lm. névnapján f. hó 18-án leendő „ünnepi canonade“-ra. Ekkor ugyanis meg fog szóllalni ama régi ágyú is, mely az egri várban találtatván, Pyrker érsek által kerekekkel sat. szereltetett fel, s eddig a várbeli Dobó-emlék bolthelyiségében volt felállítva. A tisztes ereklyét most a várban tanyázó 49-ik honvédzászlóalj derék és szellemes tisztikara kitisztittatá, helyrehozatá, használható állapotba helyeztette. Próbalövést már tettek is belőle, s hogy mily nagyot szóll, arról a figyelő közönség máris meggyőződhetett. Reggeli 6 órakor tog belőle az első lövés, a nap további folyamában pedig még 11 — összesen 21 lövés — tétetni a vár legmagasabb pontjáról, a három kereszttől. O A zavarosban. Múlt számunkban az „Egyetértés“ egy czikkére mutattunk reá, mely méltónak tartotta az Eger városi
