Eger - hetilap, 1879
1879-05-01 / 18. szám
141 * Árvíz. Szigetvárt april 24-ikéröl 25-ére éjjel a rohamosan emelkedett árvíz, vihar- és eső között, elborította. Számos ház romba dőlt. Reggel kénytelenek voltak a vasúti töltést áttörni s ezáltal, valamint a vasúti híd leszakadásával, a város a nagyobb veszélytől megszabadult. Az áradás azon a vidéken oly nagy, bogy, mint Pécsről jelentik, a vasúti közlekedés minden irányban megszakadt. Debreczen környékén is a folytonos esőzés következtében a víz több tanyát elborított, pedig ott folyó víz sincsen. * Gazdaság. A néhány napig tartott szárazabb időjárás után csakhamar beállott esőzés újra megakasztotta a tavaszi munkákat s gazdáinkat közel vitte a kétségbeséshez. Gabnapiaczunkon is a hangulat, .laczára annak, hogy a behozatal az ismét feneketlenné vált utak miatt, csekély — lanyha, úgy hogy 20—40 krnyi árcsökkenést kell jeleznünk. Az árak april 30 án a következők voltak: Tiszta búza 6.20 — 8.20; rozs és'kétszeres 5.10—5.40; árpa 5—5.40; kukoricza 4—4.25; zab 4.50—4.80; fehér bab 6—6.50, 100 kilogrammonkint. Színészet. (M. V.) Múlt heti szini híreink s bírálataink még nem értek véget teljesen; még u. is nem tettünk eleget minden kötelességeinknek, vagy tán inkább rosszúl tettünk eleget; tehát a lefolyt heti műsor registrálása előtt hozzuk előbb rendbe régibb számlánkat. — Se tekintetben kötelességünk figyelmeztetni t. olvasóinkat azon nagy hibára, mely hiányosan kiállított^ szinlapunk félrevezetése miatt csúszott ki toliunkból, midőn az „Ágnes asszony“ czimü darab szereplői közöl Kendi úr helyett Szabót emeltük ki. A hibának okául egyszersmind Kendi ur is mondható, mert oly jól ala kitott, hogy egyéniségét úgyszólván a fölismerbetetlenségig elenyészte az alakításban, s igy szinlapunk hibáját mi, kik Kendi urat nem ismerők még kellőleg, nem javíthatók meg, s azért került Kendi úr neve helyett Szabó ur neve a dicsérettel kiemeltek közé. Ép ily hiba volt az is. midőn Balláné helyett Horváthuét irtunk. Kérjük tehát Miklóssy urat, hogy a szinlapok kiállítását és kihordatását pontosabban eszközöltesse. — Áttérve már most a hét estéire, először is a „Hős Pálfy“-ról kell megemlékeznünk. Jókay e darabja, a mily sikerült mint alkalmi, oly hibáslandó mint drámai raü, mely utóbbihoz úgy viszonyük, mint a színes üvegdarabokkal telt kaleidoskop az ég mérhetetlen csillagcsoportját láttató csillagászati messzelátóhoz. Kutassi J. és Csillag F. kisasszonyok szép sikerrel interpretálták a költő gondolatát; valamint dicsérettel működtek Bállá, Hevesi, Kendi és Szentesi urak is. — Végre megvirradt a szombati esthajnal, mely után oly epedve várt Eger apraja-nagyja, hogy meghallhassa a „Kornevillei harangok“ meg- kondulását. Miklóssi úr fényesen bebizonyította, hogy mily nagy emberismerettel dicsekszik! Soíokles, kiről mondják, hogy az emberi kedély mélységeit még ki sem mérte föl jobban nála, és Shakespeare, ki az emberi jellemek vázolásában a lehetség határait kimerité — valóban tanulhatnának Miklóssy úrtól a tekintetben , miképen kell ismernie a színigazgatónak az ö publicumát. S e részben amily dicséret illeti öt, — oly nagy a szégyen más részről Egerre nézve, midőn vakon hódol az oly falragaszok hü-hó- jának, melyek már szerdán kürtölték, hogy megszólalnak ám Egerben a „Korú. harangok!“ — és összecsődült boldog-boldogtalan nem gondolva meg, hogy hiszen a kornevillei harangok kon- gását, t. i. egy zongora-forma vagdaló deszka zörgését réges-rég hallhatta már! „No de az ének!“ — veti ellen valaki. Biz az ének sem volt valami remek; mert a karok vagy kiabáltak vagy ordítottak ; Nyíregyházi botrányosán rekedt volt, szavalata pedig telve holmi „eskhövö“-féle kiejtéssel; Kendi játéka merev, hangja — no az persze csak olyan volt, mint a Szeutesié is — melyet t. i. el kell tűrnünk azért, mert az énekesek közt nincs oly szereplő, ki a szerep föladatát megoldhatná. Szentesi játéka a szó szoros értelmében, minden szó- s mozdulatig áttanult vala. oly szorgalom- s tanulmányról nyújtva bizonyságot, milyet a vidéki színészek között ritkán találunk. Aki Szentesi urat évek óta ismeri, csak az nyújthat neki kellő elismerést azon haladásért, melyről Gáspárja tanúskodik; s mi szerencsések vagyunk ezek közé tartozhatni. A darabnak Miklóssy ur részéről merénylettel határos színre hozatala hogy kudarcsot nem vallott, első sorban Szentessy ur érdeme; az ének-részekben pedig Peterdiné és Láng Etel voltak a megmentök! — A vasárnapi „Csecse Panna“ minden kritikán aluli férczelmény, melyre kár volt annyi igyekezetei s játékot pazarolniok Szentesinek, Kőművesnek és Bárdinak, Miklósy urat pedig csodáljuk, hogyan dicsérhető szinlapján c férczelményt, mert róla az a hir, hogy a „Falu rosszáért“ szerzőjével együtt nem adott volna 5 forintot! . . . C S A IS IT o z:. Szép Eliza. (Vége.) Csak egyetlen ember látta öt meg, az érsek. Ez mindig ébren volt, mikor mások aludtak. Most volt némi igazsága azt mondani: a királynénak csakugyan nem megy rendesen a sora, ö boszorka s bűvös mesterségével elvakitotta a királyt és a népet. A templomi istenitisztelet végezte után megmondta a királynak, mit látott s mitől fél. Midőn a végzetes szavak kijöttek ajkain, a képek fejőket csóválták, mintha mondani akarták volna: „Nem igaz, nem igaz, Eliza ártatlan!“ de az érsek arra magyarázta a dolgot, hogy az is bizonyít a királyné ellen, hogy a képek vétke miatt fejőket csóválják. A király arczán két nehéz köny gördült alá, s mikor szobájába tért, szivében kétséget vitt magával. Éjszaka úgy tett, mintha aludnék, de álom nem jött szemeire s észrevette, hogy Eliza éje- lenkint felkelt s izgatottan tért vissza hálókamrájába. A király arcza napról napra komorahb lett. Eliza jól látta ezt, de nem merte okát kitalálni. Folytonosan aggódott s szivében sokat szenvedett. A királyi selyemre és bársonyra keserű könyei gördültek s mint gyémánt csillogtak azon; a kik pedig a gazdag fényt és pompát látták, kívánkoztak Eliza helyére. Ezalatt már majdnem készen lett munkájával, csak egy pánezéüng hiányzott még, de nem volt fonala, sem csalánja. Még egyszer ki kellett a temetőbe mennie s nehány marokkal tépnie. Aggodalommal gondolt e magános kimenésre s a rettentő kísértetekre. De akarata oly erős volt mint istenbe vetett bizalma. Elment; de a király és az érsek követték öt; látták öt a temető rácsos ajtajánál eltűnni s midőn ehhez közeledtek, ott ültek a sirkövön a boszorkák, a hogy Eliza látta őket, s a király elfordult, mert köztök hitte azt, kinek feje még ez estén az ö keblén nyugodott. — ítéljen fölötte a nép, mondá a király, s a nép megégetésre ítélte a szép királynét. Eliza a pompás királyi teremből egy homályos, nedves üregbe vezetteték, hol a szél keresztül süvöltött a berácsozott ablakon. Bársony és selyem vánkos helyett a csomó csalánt adták neki, melyet gyűjtött, arra lehajthatta fejét; derekaljul és takaróul a kész kemény szúró pánezéüngek szolgáltak. De ennél kedvesebbet alig ajándékozhattak volna neki; azonnal munkájához fogott ismét, Istenhez fohászkodva. Az ajtó előtt az utczai suhanezok gúnydaloka} énekeltek róla, s egy lélek sem vigasztalta ötét a szeretet szavaival. Este felé közel a rácshoz egy hattyúszárny zörrent meg. A legfiatalabb testvér volt az, ki föltalálta nővérét s bánatos pillantásokat vetettek egymásra. De reméltek azért, mert a munka már csaknem készen volt s a fivérek közel voltak. Az érsek hozzá ment, hogy az utolsó órát vele töltse, ezt megígérte a királynak. De E iza fejét rázta s tekintetével és arczával kérte a főpapot: távozzék. Ez éjjel be kellett munkáját végeznie, vagy hiába lett volna minden: fájdalom, könyek, álmatlan éjszakák ! Az érsek szemrehányó szavakkal távozott, de a szegény Eliza minden bűntől ártatiaunak érezte magát s tovább folytatta munkáját. A kis egérkék gyorsan futkároztak körülte s csalánokat hordtak lábaihoz, hogy valami keveset segítsenek rajta; a rigó pedig az ablak rostélyára ült s egész éjjel oly vidáman énekelt, hogy Eliza nem veszthette el bátorságát. Már megviradt s csak egy óra híja volt a napkeltének, midőn a tizenegy testvér a palota kapuja előtt állott s bebocsáttatást kért a királyhoz. Az nem lehet, lön a felelet, még nem jött fel a nap, a király alszik s nem szabad öt fel költeni. Rimánkodtak, majd fenyegetőztek a testvérek. A zajra az őr előjött, maga király is kilépett s kérdé: mit jelent ez? Ekkorra feljött a nap, a testvérek nem voltak többé láthatók, de tizenegy fehér hattyú repült el a palota fölött. Reggel a város kapuin ugyancsak tódult kifelé a nép, mindenki látni akarta a boszorkánysággal vádolt királyné megégetését. Egy nyomorult ló húzta a taligát, melyen Eliza ült. Durva zsák- ruhát adtak tagjaira, szép hosszú haja szabadon csüngött feje körül, arcza halotthalvány volt, ajkai némáa mozogtak, mig ujjai a zöld fonalat fonták. Még a halál utján sem hagyott fel elkezdett munkájával. A tiz pánczél ing lábainál feküdt, a tizenegyedikén most dolgozott. A nép gúnyolódva kiabált:
