Eger - hetilap, 1879
1879-04-17 / 16. szám
123 palotaszerü házba ment be először, mely előtt vastagon szalma volt a kövezetre szórva, bogy az arra robogó jármüvek zaját elfojtsa. Bent a lépcsőt puha szőnyeg boritá. „Mi szándékod van itt“ kérdém susogva. „Egy bimbót akarok leszakítani“, feleló a halál bánatosan mosolyogva. Ezzel eltűnt egy bágyadtan megvilágított csarnokban, s erre rögtön egy ajtót hallottam nyikorogni. Több bölcs kifejezésü bosz- szús arczú úr sietett le a lépcsőn s vállat vonva ily félét morogtak ; „Nem lehet többé segíteni.“ „Már késő“, s sietve távoztak. A város leghíresebb négy orvosa volt. Mindjárt utánok nesztelenül a halál lépegeted. Egy kis leányt hozott karjain, ki mintegy szén- derbe merülve támasztá fejét vállára. Szőke fürtjei lecsüggtek fehér ingecskéjére; arcza meg lázas pírban égett. Fent ez anya szivmetszö sikoltásai hallatszottak. „Ne vedd el gyermekét!“ esengék. „Vidd vissza neki!“ „Ha csak azokat vinném el, kiket szívesen adnak, vagy önkényesen jönnek, úgy rósz aratásom volna, nekem pedig helyet kell csinálnom a jövendőknek,“ feleié a halál s kérlelhetetlenül folytatá útját megható terhével, melyet a folyam mélyébe sülyesztett. „Előbb hát az öregeket s betegeket tedd el láb alól!“ vetém ellen. „Kaszáld le a hervadt füvet s elviritott virágokat! Annyian vannak, kik vágyódnak utánad s óránként hívnak ....*' „S ha megjelenek hívásukra, rimánkodnak hogy kíméljem őket. Nem hiszed? Jöjj tehát velem!“ Egy rozzant hátsó épület roskadozó lépcsőjén haladtunk fel. Itt egy öreg, elfeledett uagyanyó lakott Majdnem száz éves volt. Gyermekeit s unokáit sírba tetetni látta s többi rokonai nem törődtek vele. Nélkülözve élt kis vagyonkájából, s csak egy nö-cseléd, ki vele őszült meg, állotta ki hűségesen mellette, hogy egykor kis vagyonkáját örökölje. Az öreg anyóka egy szúette karos székben ült, mely majdnem annyi idős voit mint ö, s erősen el volt határozva, csak addig kitartani mig öreg nagyanyö él, s aztán összerecscsenni. Az öreg cseléd hangosan — miként 16 év óta mindennap — olvasott Jób könyvéből, inkább saját, mint hallgatója épülésére, mert az öreg asszony nem hallott már jól, s a mit hallott, nem tudta többé jól fölfogni. Nem is ügyelt az olvasásra, hanem egész figyelmét a reszkető kezeiben tartott kávés-csészére forditá, hogy valahogy a párolgó italt el ne öntse. Felváltva hol egyet kortyantott a kávéból, hol fölsohajtott s aztán, miként ez húsz év óta szokása volt mondá: „Oh édes istenem, add meg fáradt testemnek az örök nyugodalmat.“ „Tedd le tehát a findsát, s jöjj!“ szólt a halál. „Mit mondasz?“ kérdé az öreg asszony tettetve magát, mintha nem értette volna. A halál magasabbra emelte éles hangját, úgy hogy megkellett hallania: „Itt az ideje, anyókám, hogy velem jöij s fáradt testedet örök nyugalomba tedd!“ „Ily készületlenül ?“ veté ellen a nagyanyó s ijedtében elönté kávéját. „HogyaD, készületlenül?“ nevete a halál. „Húsz év óta vársz, s hívsz óránként, s midőn végre megjelenek nem akarsz jönni?“ „Igen, igen, hiszen akarok . . . . de . . . lásd, legalább engedd'meginnom kávémat.“ A kérelem oly hizelgöen hangzék, hogy a halál meg volt hatva. „Nos tehát, addig várok,“ mondá s leült a patkára. Az öreg anyó oly lassan kóstolgatá kávéját, hogy a halál ugyancsak várhatott. „Édes Istenem, add meg fáradt testemnek az örök...“ kezdé, miután már annyira szokásává vált, de ideje korán elhallgatott s ijedve tekintett a leselkedő halálra. Ez legalább is tiszszer pillantott türelmetlenül az órára, mielőtt a barna ital kifogyott volna. Végre az utolsó kortyot nyelte le a nagyanyó. Ekkor fölállt a halál, hogy elvigye. De mielőtt észre vette volna, majdnem fiatalkori sebességgel töltötte tele újra a mellette álló ibrikből findsáját. „Mit jelentsen ez?“ kérdé a balál. „Hiszen még csak egygyel ittam,“ viszonzá az anyóka. Azon bizonytalan képzelettel, hogy az emberek cselekedeteiknél legtöbbnyire bizonyos számsystemához ragaszkodnak, s a közönséges életben a családi kávéból mindig két csészével isznak, boszúsan igy szólt a halál: „Legyen meg! — Nem akarom, hogy utoljára eltérj régi szokásodtól. De miután oly lassan iszol, fel akarom használni az időt s elmegyek addig a szomszédba, aztán ismét beszólok.“ Egy másik épületbe mentüuk. Meglehetősen lakatlan lehetett, mert mély esöud vett körül bennünket s lépteink neszét is fölfogá a gyapjas szőnyeg, mely a padozatot boritá. Ókori bölcsészek s tudósok fehér márvány-szobrai disy.iték a lépcső-házat. ■ „Ki lakik itt?“ kérdém a látottaktól ünnepélyesen hangolva. „Egy hires bölcsész megcsökönösödött pessimista, ki rosznak I s czéltalannak hiszi a világot és az életet s ki azért óránként idéz,“ | feleié kísérőm. Egy e'öszobába léptünk. Egy nemez-czipös szolga, ki azért volt ide rendelve, hogy minden zavaró látogatást visszariaszszon, hogy valamikép ura drága idejét el ne rabolják, bólingatott egy széken. Észrevétlenül sompolyogtunk be a bölcsész szentélyébe. A szoba ablakai be voltak függönyözve s betömve, hogy zavaró napsugár vagy hang kívülről be ue hatolhasson. Egy függő-lámpa vi- lágitá meg a tudós szögletes, csupasz koponyáját s szellemdús ar- czát. Nagy Íróasztala előtt ült s egy már jó vastag kéziraton dolgozott, melynek ez volt a ezime: „A halálvágy, bölcsészeti szempontból igazolva.“ Vállain keresztül beletekintettünk s el olvasók, a mit a tánezoló toll épen papírra vetett : „A tudatos értelem fellázadni képes a kárhozatos élet ösztön ellen, melynek következtében a világi nyomor-élet, rejtélyes tüneménye fönáll, s az életet, a danaidák ajándékához hasonlóan, magától eldobni, röviden a halált akarni. Az akaratot e tárgyra irányozni egyedül méltó az emberhez s mindenki, ki ezt véghez viszi, saját megváltója, a szegény elíévelyedett eszelős, ki kétségbe esve a mélységbe veti magát, úgy mint a felvilágosodott bölcsész, ki szellemének magaslatáról a fejugrást merészli a semmiségbe. Az élet rabság s az akarat ama kötelék, mely hozzá lánczol; de akaratunk fegyvere is lehet, mely bennünket a halálra vagyis a szabadságra segít.“ Itt a halál az iró karjaira tette kezét. „Tehát vesd le e köteléket s légy szabad! Jöjj velem!“ (Folyt, köv.) Közli: Dominkovich Mária. J=- '"ZJ'Zj — A közelebb lefolyt nagyheti napokat s húsvéti ünnepe városunk lakossága szokott vallásos kegyeletével ülte meg. Az alkalmatlan, esős idő daczára szép számú közönség volt jelen a főtemplomban a Jeremiás siralmak alatt, s áhítattal gyönyörködött a növendék papság által előadott megható, örökszép dallamokban, s különösen nt. H. K. ur gyönyörű művészi bariton soloiban. A nagypénteki sirlátogatás alkalmával is folyton telve voltak templomaink. Nagycsütörtökön és nagypénteken érsek úr ö exja személyesen végző az egyházi szertartásokat; az előbbi napon szokása szerint udvarában megvendégelé az elaggott szegényeket, kiknek lábait meg- mosá, személyesen szolgálván fel nekik az asztalnál. Ugyanazon napon az összes kebelbeli papságot is asztalához gytijté érsekünk. Nagypénteken Györgyényi I. kanonok ur mondott szent beszédet; husvér első napján pedig érsek ö excja szónokolt, a szintén általa végzett nagymise előtt. E szent beszéd, mely jó egy óráig tartott, ö excja azon nagyhatású szónoklatai közé tartozik, melyek a szeretett föpásztor ajkairól elhangozva szivet- lelket átjárnak, felráznak, s feledhetetlenekké teszik a legkiválóbb szónoki tulajdonok hatalmával rendelkező föpásztor ebbeli fellépéseit Ez úttal azon állítás hamisságát mutatta ki, mely szerint a kath. egyházat a baladás ellenségének, a sötétség' terjesztőjének szeretik feikiir- tölni, bebizonyítván, hogy habár az egyház a hit- és erkölcsi igazságokban haladást nem ismerhet is, mert az igazság épen azért, mivel igazság természeténél fogva módosítást, tökélyesbitést nem tűr meg: mindazonáltal úgy a tudomány, mint az ipar, művészet terén, s a társadalmi és politikai életben nem kárhoztatja, sőt elősegíti a józan haladást, s annak csak téves irányzatai ellen szólal fel. — Nem egy szájból halottuk s ezennel részünkről is tiszteletteljes szerénységgel ismételjük azon óhajtást: vajba a nagy közönség a korszerű remek beszédet olvasmányúl is bírhatná! + Zenei hír. Axmann A. urnák a húsvéti ünnepek alatt sok élvet nyújtó kedves vendégei voltak Pestről. Ugyanis kedves fiának társai, a két ifjú Lenhossék s Willmúth Bódog fiatal tanár rá- dúltak le hozzá, kik Axmann B. úrral vonó-négyes társaságot képezvén, játékukkal az ismerősök zárt körét megörvendeztették. Valóban össze-játszásuk praecizitása bámulatos, izlésök elbájoló s a classikus müvek értelmezése körüli jártasságuk a legnagyobb dicséretre érdemes. Zárt körű fölléptök ugyan nem engedné a nyilvános fölemlitést, ámde azon reményünk, bogy a jövőben közönségünknek is lehet alkalma játékukból megítélhetni, milyen a „valódi vonónégyes.“ — följogosít e sorok közzétételére. * Az egri polgári lövelde tisztikara és választmányi-személyzete folyó 1879-ik évre a társulati alapszabályok értelmében april-hó 14-én megtartott titkos szavazás utján következőleg választass
