Eger - hetilap, 1879
1879-04-17 / 16. szám
XVIII. év-fol yam. 16. szám. 1879. április 17-én Előfizetési dij: Egész évre . 5 írt — kr. Félévre. . . 2 „ 50 „ Negyed évre .1 „ 30 „ Egy hónapra. — 45 Egyes szára . — 12 „ EGER. Hirdetésekért minden 3 hasábozott petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit sorhelyért 15 kr fizettetik. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceiimi nyomda,) a szerkesztőség (sóház-utcza Mózerféle ház) és Szolcsányi Gy. könyvkereskedése (Alapítványi uj ház a Iycenm átellenében) s minden kir. postahivatal. Hivatalos hirdetésekért előre fizetendő: egyszeri közzétételért 1 frt 30 kr. Az angolok a mezőgazdaság hanyatlásának okairól. Az angol lordok házában imént oly tárgyról folyt az eszmecsere, mely hazánknak is egyik nagy és égető kérdését képezi, s azért ránk nézve kiváló érdekkel túr. E kérdés: a mezőgazdaság jelenlegi pangó, hanyatló állapota. Azon jelenségek, melyeket az e téren nagytapasztalású lordok ez állapot megvilágítása végett felhoztak, nem mindenben egyeznek ugyan meg hazai gazdaságunk, fájdalom, az angolokénál még nagyobb mérvű hanyatlását mutató kóros tüneteivel, mindamellett ez eszmecserében nemcsak a magyar mezőgazdára, de minden, hazájának jövője iránt érdeklődő magyarra nézve annyi tanulság rejlik, hogy nagy mulasztást követnénk el, ha azt hasznunkra nem forditanók. Azon tények sorában, melyek az eszmecsere folyamán felhozattak, kiváló fontossággal bir: hogy, a lakossági ak Europaszerte való növekedése daczára, a földbirtok értéke az utóbbi években nemcsak nem emelkedett, mint annak egy régibb közgazdászati elmélet szerint be kellett volna következni, sőt ellenkezőleg alább- szállt. Semmi sem igazolja jobban gazdászati viszonyaink ziláltságát, mint azon valóban elszomorító tény, hogy a földbirtokok árcsökkenése sehol8em észlelhető oly ijesztő mérvben mint épen hazánkban. Nem szolgálhat vigasztalásunkra, hogy ezen hanyatló irány más országokban s így nevezetesen Angliában, az ,értelmes s előttünk sokszor példányképííl felállított gazdálkodás hazájában1 is mutatkozik. Ezen tekintetben Magyarország és Anglia között az utóbbi előnyére hajló különbség létez; mert Angliában ezen érték- csökkenés nem a vételárakban nyilvánul, úgy mint nálunk, hanem a haszonbérekben. A britt királyságban a földtulajdon először kevesebb s aztán gazdagabb kezekben van s azért nemis képezi az adásvevés oly gyakori tárgyát mint nálunk. Innen van, hogy míg nálunk a föld árát annak, kedvezőtlen közgazdászati viszonyainknál fogva, aránylag csekély jövedelme szabja meg, addig Angliában, a kifejlett bér leti rendszer mellett, a haszonbér nagysága szolgál a földérték mérőjéül. Igaz, hogy itt is, újabb időkben, kedvezőtlen fordulat állott be, a mennyiben ma már nem a bérletek elnyerése, hanem a bérbeadás körül forog a verseny s a tulajdonosok, a bérlök hiányában, földjeiket nem képesek úgy értékesíteni mint azelőtt; mindamellett a földbirtokok örök áron való elvesztegetéséröl oly mértékben mint ez legújabban nálunk napi renden van, épen az említett körülményeknél fogva, ott nem lehet szó. Ezen kedvezőtlen eredmény egyik legfőbb okául a gazdag lord Huntley s mások a túlságos adótehert tekintik, mely úgy a tulajdonost mint a bérlöt nyomja. Az angol földtulajdonos jövedelme után 161/2 °/0, a bérlő 12‘/4 °/0 adót fizet. Ehhez járulnak a seifgovernement — a helyi önkormányzat — költségei, melyek las- sankint oly magasságra emelkedtek, hogy a központi kormány közbelépésére a terhek egy részét a közkincstár volt kénytelen átvállalni, mi Angolországban a centralisatio első kezdeményét képezte. Huntley példát hoz fel, mely szerint a 2000 acre után 1853-ban fizetett 100 footnyi helyi adók 1878-ban 416 fontra emelkedtek. Bizonyos, hogy a magyar gazda ily roppant adóteberröl nem panaszkodhatik; de azért nem tarthatja magát szerencsésebbnek angol osztálytársánál ; mert Angolországban minden politikai jog, de egyszersmind minden kormányzati teher is régtől fogva a földbirtokhoz volt kötve, s habár újabb időben ez előjogok szti- kebb körre szorittattak is, az angol földbirtokos ma is kiváltságos állást foglal el, s jóllehet nagyobb föld- s helyi adó terheli mint a magyar gazdát, de nem adózik annyi különféle más czímen az államnak mint ez; azonfelül tekintetbe veendő, hogy a föld jövedelmezősége Angolországban, a gazdaságnak újabban ott is észlelhető pangása daczára, még mindig jóval nagyobb mint nálunk. X. (Vége köv.) A nrííizlésről. (M. V.) Bátorságomat, melynél fogva a müizlésröl határoztam el Írnom, nem csökkenti azon körülmény, hogy ugyan ezen dologról már sokan sokfélét írtak össze, a nélkül, hogy a dolgot akár kimerítették volna, akár elérték volna azon czélt, melyre törekvé- nek : a nagy „laikus“ közönség müizlésének kellő kifejtését. Ez azonban csak egyik akadálya annak, ki ezek után is tollat fog a a müizlés ügyében. A másik akadály az olvasó közönség részéröl forog főn; és pedig annyiban, amennyiben az ily féle czikkeket vagy nem igen olvassák, vagy ha igen, akkor csak átsiklanak rajta, s nem foglalkoznak szellemileg az Íróval együtt, hogy maguk is elmélkedve tapasztalataik fölött s újra fölkeresve a tapasztalást, miután elmélkedéseikből kiléptek, — rektifikálnák s gyümölcsöz- tetnék az olvasott elveket. Ez akadályok képződésének oka igen egyszerű és természetes, ép úgy mint a zátonyok képződési oka a folyamok sodrában. És pedig, ami az Írókat illeti, kik czélbavevék a müizlés kérdését, ha a czélt nem találták el, csak magukat okozhatják. Mért nem mondották el azt, ami szükséges a dolog megértetésére? Mért burkolták magukat a magas olympi irály fcHegeibe ? Mért ijesztgették olvasóikat a helyett hogy bátorították volna saját izlésök próbálgatására a művészet termékein? . . . Bizony az irók abban hibázták el leginkább a dolgot, amiben hibá3 az, ki úszni vagy vivni akarván tanítni, a tanulót bátorítás helyett ijesztgeti. De ugyan ezen hibát észleljük azoknál is, kik valamely mü vészetágban leczkeórák adásával keresik kény erőket. Ismertem egy szép műveltségű hölgyet, kit lehetetlen volt arról meggyőzni, hogy az öszhangtan, vagy az u. n. „generálhass“ meg volna tanulható. Ö azt tartá, hogy erre nézve különös Isten-adománya szükséges, hogy csak a leghíresebb zenészek. Mozart, Beethoven stb. tudták csak a „general bassust.“ Utána jártam kérdezkedéseimmel, vajon mi lehet oka e makacs előítéletnek? És kisült, hogy volt neki valamikor egy zongora-tanítója, aki az öszhangtanból semmit sem tudóit, de technikai ügyessége miatt nagy tekintélynek örvendett a kisvárosi körökben. Ez a tanító aztán föltette magában, hogy megtanulja a general bassust. Elővett tehát egy könyvet, azt aztán elkezdte szórul szóra magolni. Midőn aztáu vagy 30 lapot bemagolt, akkor azt vette észre, hogy az elejét már elfelejtette, s az ösz- hangtauból ép oly keveset tud most is, mint azelőtt; erre elkeseredett s a könyvet az ágy alá dobta, s e históriát elbeszélte tanítványának is. íme, innen származott a balhéiét! Pedig mily egyszerű a dolog! Az öszhangtant tudni annyi, mint tudni minden lehetséges accordot, ami következhetik valamely aecordra; ez pedig tudható, mert az accordok száma nem végtelen, sőt nagyon is véges ! Már hogy amaz accordok mily formákba öntvék, az nem tartozik tárgyunkhoz, s nem is von le állításunkból legkevesebbet sem. Tovább vizsgálódva zene, rajz, stb. tanítóink eljárásai körül, azt tapasztaljuk, hogy módszerök a lehető legkitűnőbb arra nézve, hogy tanítványaik ne csak ne tudjanak semmit, hanem a szó szoros értelmében elriasztassanak attól, amit tudni szeretnének. Az a le- s föl hurezolás a sötétségben! Az a sok körömre ütés ! az a sok hiábavalóságok tanítása, a lényeges helyett! . . . Már pedig
