Eger - hetilap, 1879
1879-04-03 / 14. szám
Will, ér-folyam. 14. szám. 1871). április 3-án. Előfizetési dij: Egész évre . 5 írt — kr. Félévre. . . 2 ,, 50 „ Negyed évre .1 „ 30 , Egy hónapra. — 45 Egyes szám . — 12 „ B Hirdetésekért minden 3 liasábo/.ott petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit sorhelyért 15 kr fizettetik. l’oliiikai s vegyes tartalmú hetilap- Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket elfogad : a kiadó-hivatal (Ijeeunii nyomda,) a szerkesztőség (sóház-uteza Mózerféle ház) és Szolcs/hiyi Gy. könyvkereskedése (Alapítványi uj ház a lyceum átellenében) s minden kir. postahivatal. Hivatalos hirdetésekéit előre fizetendő: egyszeri közzétételért 1 frt 30 kr. Felhívás előfizetésre. Tisztelettel felhívjuk azon előfizetőinket, kiknek előfizetésé e hó végével lejár, hogy ezt mielőbb megújítani szíveskedjenek, nehogy a lapok pontos szétküldése fenaka- dást szenvedjen. Az előfizetési feltételek lapunk homlokán olvashatók. Az előfizetési pénzeket kérjük a szerkesztőséghez, vagy az alólirt kiadó-hivatalhoz, vidékről legczélszerübben pos- ta-utalványnyal, mennél előbb beküldeni. A kiadó-hivatal. (Lyceumi könyvnyomda.) A sajtó és közönség’ nálunk. (Vége.) (M. V.) A sajté növényének talajáról, kertészeiről s a napfényről szóltunk már; hátra, van még szólnunk a lég- és esöröi. E növénynek levegője: a gyakorlati siker a közönségnél, azon siker, melyre mutatva elmondhatjuk: „íme, nem munkálkodónk hiába! . . .“ Ki ne érezué, hogy ezikklink válságos pont küszöbén áll!? Mint midőn a városunkat megszemlélni óhajtó idegen a „Barátok hidján“ túl azt kérdezi: „Merre vau az „Érsekkert“? — s utasításul azt nyeri, hogy menjen végig a „Gólyával“ szemközti közön egyenesen, aztán eléri az Uszodát, meg a két fürdőt, s akkor találja meg a keresett kertet; ö szivszorúlva ballag végig a piszkos, bűzös szűk közön, a szép fürdők és kert által nyújtandó láímány kelle- meiuek reményében; azonban kiérve a közből, csak szemétdombokat s egy nagy piszkos békás tavat s lötyögő malmot látva csalódik keserűen: úgy olvasóm is, miután követett czikkem előbbi sorain, melyek sajtó-viszonyaink szűk közén vezettek keresztül, a szemetes tér. békás tó és lötyögő malomhoz hasonló kilátásra talál immár midőn a szorosan vett „nagy közönségnek“ a sajtó iránti viszonyait kívánjuk szellőztetni . . . Azonban ne tessék megijedni! hisz a gúny hó, szemétdomb és koldusmez minél rongyosabb: annál keresettebb tárgya a genre-festönek, s a czigánysátor megtündérie- stil a tó tükrében . . . Már ba szerénytelenség volna toliunkat a festés/, ecsetéhez hasonlitni, hát legyen akkor ezikklink viz: csak tükrözze minél hívekben állapotainkat! S víznek annál is inkább mondható az amit Írunk, mert úgyis vízzé válik az mind; szólhatunk bár az angyalok nyelvén, s azon kivül lehet szeretetünk a köz ügyek iránt olyan mint a vulkán : nem basznál az semmit! mert nem adnak rá semmir, nem fogauasítnak abból semmit, nem szívlelnek meg semmit — igy vízzé vállik minden czikk! Ez a hiba, nyájas olvasó, nálunk a közönség és sajtó viszonyában! Süket füleknek beszélünk, s igy nincs a sajtónak reális eredménye. Igaz, hogy valaki azt vethetné ellen, hogy ezt a sajtó magának köszönheti, mert úgy szokott tenni, mint öreg korában a süket Beethoveu az öt látogató angollal: akart neki játszani egy szép sonátát, de maga uem hallván, a hangolatlan zongorán oly kriminális hangzavart idézett elé, hogy az aDgoí csaknem víz-iszonyt kapott kínjában, s ebez mégis jó képet kellett vágnia — de nem is látogató meg többé Beethovent! így a sajtó is, érzéketlen a közönség igazi reális szükségei iránt, s az irók csak a színtelen átal- hnosságban mozognak czikkeikkel, melyeknek nagy a czimök sokszor, de üresség a tarlalmuk; ba tehát a közönség nem hallgat rajok, ők az okai. Neveljenek magoknak közönséget ! A vád minden esetre jogosúlt jó részben tagadhatatlamíl. sőt ezt magunk is beismerek s reflektáltunk is rá. Azonban minden hasonlat sánti ál, úgy a fönebbi is. Mert igaz ugyan, hogy a hírlapi czikk, tekintve ephemer voltát, többnyire lazább, fölületesebb és könnyebb irályú mint az önálló s maradandó sorsra szánt mii: azonban hogy mag nélkül hozná a pelyvát — még sem mondható; valamint, ha nem vagyunk is Beethovenek a muzsikáhan — de süket Beethovenek sem vagyunk egészen, és iparkodunk egészséges accordokat adni. Egyébiránt ez alkalommal nem a sajtó munkásairól van szó, hanem az olvasókról. És velők szemben nyílt homlokkal kérdjük: hol a támogatás, melyben a sajtót részesítették volna a tények mezején ? Avagy nem adott tervet egyre-másra már a sajtó, mely megérdemelte volna a megszivlelést? És kérdjük: kinek érdekét iparkodik fölkarolni a sajtó ? Nem az intelligectiáét , nem a közügyekét nem a városét, nem az eszményi jó- és helyesét? És vajon nem süket füleknek szólt-e a sajtó? Hol vannak, akikre számítónk, akikre hivatkozónk? Panaszkodni mindenki tud a bajok, a visszaélések, az ázsiai állapotok ellen: de midőn azt mondjuk, hogy t ömörüljünk, vegyük igénybe a nyilvánosságot, segitsiiDk magunkon amennyire módunkban áll, tanuljunk, tegyünk, mozogjunk —- akkor hallgat mindenki, akkor szunyád mindenki, akkor süket mindenki — s végre: akkor mindenki jobban tud mindent, mint az indítványozó, s kész mindenki követ dobni — nem a sáros gödrökbe, hanem az oda mutatóra! Va jon ily viszonyok között lesz-e valakinek kedve, vagy lesz-e valaki oly döre, hogy ki álljon mint sz. Sebestyén a közjóért — azaz: a köznek javáért!? De nemcsak az a hiba hogy a közöny megfosztja a sajtót levegőjétől, vagy a visszatetszés és rágalom fojtó gőze megmételyezi azt — bauern hiba az is, hogy a közügyek terén felmerülő bajok, visz- szaélések s rendetlenségek sajtói orvosolhatásának czéljából a közönség között alig találkozik valaki, a ki akár szóval akár Írásban beszolgáltatná a pontos positiv adatokat. Pedig ezek nélkül a sajtó ép úgy kiszárad s elszintelenedik, mint a növény az eső és harmat hiányában. És ennek oka nem annyira a resz akarat, mint inkább a restség, sokszor pedig az érzéketlenség. Magunk láttuk például, hogy egy iuas gyerek a terhelt talicskát sár idején a föu'cza gyalog-járóján tolta, s elment mellette sok intelligens úri ember, és valamennyien inkább kitértek a sárba, hogysem megszólították s rendre utasították volna. Éhez hasonló érzéketlenségnek s indoleu- tiának csaknem mindenki lehet tanúja naponként. Ép ily kevéssé gondolunk nálunk a sajtóra is, midőn szemök előtt folynak a megrovandó botrányok. A sajtó ugyan iparkodnék megtenni a magáét, de kevesebb számú munkásai nem szakadhatnak száz felé, nem tudhatnak mindent kellőleg, mert ha hallják is a jajokat, látják is a hiányokat: de azon positiv informatiót, mely fedezetül szükséges volna a fe!elösség terhe mellett — nem szerezhetik meg mindenkor maguk. E tekintetben tehát minden intelligens embernek erkölcsi kötelessége volna a saját hatáskörén belül észlelt hibák s ^visszaélések orvosolhatását elémozditnia az által, bogy a nyilvánosság nagy hatalmát: a sajtót kellő positiv informatiókkal lássa el; hadd veszszen a rósz, pusztuljon a gonosz, és éljen s virágozzék a haza, a magyar, a város, az emberiség: az ideál! . . . Nem annyira czikk kell nekünk, hanem inkább adat! Mi nem késünk ugyan az ilyenek gyűjtésével, sőt van is sok minden ke-
