Eger - hetilap, 1878
1878-01-17 / 3. szám
18 — s ki mélyen érzem, mennyire vagyok e kitüntetésért lekötelezve, érzelmeim kifejezésére szót alig találok. Mert ha az Olympia síkján nyújtott olajágat, a szabad polgárok elismerésének eme legbecsesebb jelvényét, érdemei jutalmául a győző büszkén tüzheté balántékira: én ezen megtiszteltetést, a polgári elismerésnek eme kitüntető tanúságát csak kétkedve és habozva fogadhattam. Mert ha az elismerés egyedül érdemek jutalma lehet, az én érdemeim, — senki sem tudja azt jobban mint én — nem olyanok, hogy engem önök szavazataiba ajánlhatnának. És azért, úgy hiszem, megengedik önök akként vélekednem, hogy — hiányával lévén ama fényes jogcímeknek, melyek birtokában e város díszpolgárainak sorába léptek azon férfiak, kik engem ott megelőztek — önök megtisztelni akarták bennem a becsületes törekvést s lelkem ama törhetlen meggyőződését, miszerint a haza jövője nem attól függ, hogy a közélet mezején sokan tündököljenek, hanem attól, hogy szükebb körében mindenki híven teljesítse kötelességét, — bizonyosak lévén, hogy díszpolgáraik fényes körébe emelnek oly egyént, ki nem képes ugyan társainak e város jóléte s boldogítása körül szerzett érdemeit utánozni, ki azonban képes leend azokat megérteni és bámulni. Ekként fogván fel ezen rám nézve nagybecsű kitüntetést, kényszerítve érzem magam köszöne- temet fejezni ki a választásért, melylyel engem megtiszteltek s melyre oly kevéssé valék érdemes. Drága ereklye gyanánt fogom keblemben megőrizni önöknek e jóságát s buzgón csatlákozaudom munkásságukhoz, mely a város javát, díszét s felvirágzását fökép azáltal biztosíthatja, ha folytatjuk a munkát, melyet Őseink ez irányban megkezdettek s követjük az általuk kijelölt ösvényt, mely egy szebb jövő felé vezet, mélyen vésve lelkűnkbe a történelem ama komoly tanulságát, hogy a föld népei, mint a nemes ércek, azon arányban állanak ellent az idő emésztő hatalmának, amelyben több nemesebb elemet foglalnak magukban. Legyen végre ezen okirat, melyet nekem átnyújtani szívesek, egy nagybecsű emlék, melynek jelentése van a múltra, jelentése a jövöre nézve. A múltból legyen az tolmácsa önök irántami jóságának és szeretetének, a jövőben maradjon reám nézve egy mindig megújuló intés, hogy a jövő csak ahhoz htt s állandó tiszteletében, aki híven s ingatlanul meg tudott maradni azon ösvényem, melyet munkásságának választott.“ A diszünnepélyt délben, az ünnepelt érsek ö exja vendégszerető asztalánál mintegy 80 terítékű fényes lakoma zárta be, mely alkalommal Vavrik Béla kir. tanácsos, az egri kir. tszék elnöke tartalmas beszédben köszönté fel ö nmlgát, mint Eger város legközelébb megválasztott díszpolgárát. Érsek ö nmlga válasza e pohárköszöntésre ismét egyike volt ama szónoki erő s szépséggel teljes beszédeknek. miket ö exja ékesen szóló ajkairól hallani már gyakra n volt alkalmunk. A közszokás ellenére — úgymond a szónok — nem volt ugyan szándoka ez alkalommal felszólalni, mert midőn édes hazán k egére vészterhes felhők tornyosulnak, inkább remél a hallgatásban keresni némi megnyugvást, mint a szavakban vigasztalást. De nem mellőzheti, hogy Eger városának irányban tanúsított megtisztelő bizalmát, s jókivánatait ne viszonnozza. Hol a polgárok keblében hazafias erények lángolnak. ott a nemzet jövője fölött nincs oka aggódni a hazafinak. Nem a nemzet fénykora, Nagy Lajos és Hnnyady Mátyás alatt,-4§ r A R O A. A veszélyes próbatét.*) Konstantin orosz nagyhercegnek, I. Pál cár öregebb fiának, életéből sok apró történet és pikáns adoma maradt fen, melyek valamennyien íulcsapongó jellemének s vad különcködéseinek bizonyítékai. Egy nevezetes kalandjának maradandó emléke feltalálható még ma is néhány verstnyire Pétervártól, az Orosz- és Svédország közt létrejött szövetség által történeti nevezetességre emelkedett G a t s i n a városka mellett egy csinos mezei lakban. Az ó francia ízlésben épített villának kapuja felett egy nagy márvány domormü látható, mely két küzdő férfiút ábrázol, az egyiket lóháton, dsi- dával, a másikat gyalog, kivont karddal. A környéken lakó muszka köznépet hasztalan kérdeznök meg e mesteri faragvány jelentéséről, nem nyernénk felvilágosítást, mig a mezei lak tulajdonosa, a 80 éves Fontain ur bizonyos büszke önérzettel mondja el minden idegennek és előkelő orosznak a dombormű jelentését, a körülményes elbeszélésbe sok öndicsöitést vegyítve. Az öreg Fontain francia születésű s 1817-ben Berlinbe ment, azzal a szándékkal, hogy ott mint vivómester letelepedik. Francia tisztek ajánló levelei által megismerkedett gróf N. . . gárda-ör- nagygyal, ki igen érdeklődött a jövevény iránt. Ez ismeretség következtében s minthogy ügyességének több kitűnő jelét adta, csakhamar sok tanítványa akadt, de jövedelme még nem felelt meg kívánalmainak. Fontain szeretett volna rendes vivómester lenni a Berlinben állomásozó testöiseregek egyikénél. E czélból megkereste a hadügyminisztert, de kérése, bár N. . . gróf ajánlata által volt támogatva, elutasittatott. A franciákat nem igen szerették akkor Németországban. Ez idötájt érkezett Konstantin nagyherceg Berlinbe, III. Frigyes Vilmos porosz király látogatására. Ott egy napon, az ünnepélyes reggeli alkalmával, melyet a testör-vasasezred tisztei a magas vendég tiszteletére laktanyájuk feldíszített éttermében rendeztek, értesült N. . . gróf által védencének Fontain vivómesternek páratlan ügyességéről. A nagyherceg maga is szenvedélyes és kitűnő vívó lévén, mindjárt látni óhajtotta a mestert. A reggelizés végével Fontain előhivatott s az orosz hercegnek bemutattatotí. — Hová való ön, miféle születésű'? — szólította meg Konstantin parancsoló hangon s átható tekintettel mérve az idegent. *) M i 1 e s z Bélának: „Tarka képek az orosz udvari életből“ ciraü megjelenendő munkájából. — Francia, császári fenség, — felelt az tisztelettel, de bátran. — Francia ? francia! — mormogta a nagyherceg, megvető kézmozdulat kíséretében — hány éves ? — Huszonnyolc. — Volt-e katona? — Igen, két évig a császárnak Elbából viszszatértéig, — felelt Fontain. — Talán Bonaparte visszajöttéig, — igazitá ki Konstantin hangnyomattal. — Miféle hadcsapatnál szolgált! — A könnyű lovasságnál. — Neve? — Fontain. — Azt mondták nekem, hogy ön s zeretne vivómester lenni valamelyik katonai ezrednél. — Az volna legfőbb vágyam, fenség. — Ahhoz ám megkivántatik, hegy ön első rendű vívó legyen, — mond a nagyherceg. — Berlinbe jöttöm óta, — viszon zá a francia, már többször vívtam nyilvánosan és szeretném, ha fenséged meghallaná az urak véleményét, kik műveletemnek szemtanúi valának. — Hallottam ilyesmit; de önnek talán csak másód- s harmadrendű vívókkal volt dolga. — Ily körülmények közt mindig kíméltem ellenfelemet. — Kímélte? — kiáltott fel Konstantin villogó szemekkel, mig ajkai megvetéssel rángtak, úgy, hogy különben is csúnya arca még visszataszitóbb volt. — Ön kímélte ellenfelét, hát ha nem akart volna senki személyére tekinteni, mit tett volna ? — Akkor, császári fenség, ellenemet megvágtam vagy megszórtam volna tízszer, mig ö engem kétszer. — Hah! — kiáltott fel a nagyherceg — kettőre tiz Hát én velem hogy tenne ön? — Az attól függne, miként akarná fenséged a viadalt. Ha mint herceg állna velem szemben fenséged, akkor bizonyos, hogy tízszer találna engem, mig én fenségedet csak kétszer. De ha úgy lépne ki velem fenséged, mint valami közönséges ember, akkor megverném fenségedet tiz csapással kettő ellen. — Uraim, — fordult gyorsan a nagyherceg a körülte levő tisztekhez. Vannak-e itt közelében vivókardok? A tisztek igennel feleltek, m ire a nagyherceg Fontainhoz fordult: — Nos, Kérkedi uram, mindjárt meglátjuk, mit tudunk? (Folyt, köv.)
