Eger - hetilap, 1877
1877-12-06 / 49. szám
387 zlhik egy másik nevezetes pnsitiót: a cn k ro t. Ha egy közép- gzátnü család évi szükségletét átlag 2 uiéterniázsára teszszük, a 30 család évi szükséglete leetsd: 60 m. mázsa. A cukor ni. mázsája, alkalmas időben (mikor a cukor legolcsóbb) beszerezve: 52—54 frt. Tehát 60 mázsáért esik 3120 írt. Kilonkint veszszük a cukrot a fűszeresektől átlag 70 krért, tehát tu. mázsájáért fizetünk 70 irtot, 60 m. mázsáért 4200 frtot. Az egylet tehát a cukor közvetlen vásárlása által ismét megtakaiit 1080 frtot. Ez egyszerű példákból látjuk, hogy egy 30 családból álló fogyasztási egylet csupáu két fogyasztási cikknél is már 2200 frtot takarít meg, mely a 30 család közt felosztva, egy-egy családnál csak e két cikknél 73 mondd: hetvenkárom forintnyi megtakarítást idéz elő, mi bizony egy családra nézve sem bagatelle, így megy ez a többi fogyasztási cikkeknél is több-kevesebb haszonnal. Röviden előadtuk a fogyasztási egylet célját, s futólagos példával illustráltuk is azt, hogy a t. közönség tájékozódást nyerjen az egyesület mibenlétére nézve. Közelebbről itt városunkban, néhány család körében, a fogyasztási egylet eszméje megpendítetvén, az illető családok elhatározták egy ily egylet létrehozását megkísérlem. Mire nézve e lapok utján fölkérik Eger város azon t. családjait, melynek ez egyletben részt venni, s illetőleg abban tagokul fölvétetni óhajtanak, hogy e részben az illető családfők által f. 1877-ik évi dec. 15-eig Gáspárdy Gyula ügyvéd urnái (lakik a piaci híd mellett. Török Sándor-féle házban), vagy e lapok szerkesztőségénél jelentkezni szíveskedjenek. Mihelyt a jelentkezés a kivánt számot eléri, az egylet a jövő 1878-ik évre azonnal megalakul, s alapszabályait és szervezetét saját kebelében megállapítja. Ez anyagilag hasznos egyletbe való lépés annálinkább ajánlatos, miután a kilátásba helyezett vámtarifa, különösen külföldről szállított fogyasztási czikkek fölcsigázott magas vámté- lelei által, a családok évi kiadysaira ismét újabb, súlyos terheket ró. Curiösum kedvéért ide igtatom egész terjedmében. „her lajdnaud denkens síd das wejl i pin nur gmejner gsel, der gár kaue dumhejt kan plappern, lass mi macho für a hans- wurscht. na, tausendmo! topftellermasse, wen si sejn a erliek bursch, kommens morgen um siebeue ins grab des kirckhofs, de wer i si «mbriagen sol i lehn jóban zaesek.“ — A manót is, ez a siheder engem holnap a temető-árokba invitál, azon célból, hogy ott agyon üssön. Majd meglássuk ! — Tessék jönni ebédelni! Kettecskén ebédeltünk : Flóra és én (Valpurga nénit kilelte a hideg, — az Isten áldja meg értté !) . . . Levesnél fecsegtünk vidáman, elfogulatlanul. A hús után megsúgtam neki, hogy végtelenül szeretem öt. A karalábé alatt megvallotta ö is, hogy nem adna engem három compánia Zacsek Johanért sem. A csipkelekváros lepényre mindketten hallgatva néztünk, mint ez dukál a vallomások után. De midőn a kacsapecsenye megérkezett, megtört a jég. és boldogan, egymás kezét szorongatva osztottuk meg a kacsa máját. . . . Kérlelhetlen ellensége az embernek az idő! Midőn az ember szerencsétlen, el van keseredve ; minden perc egy-egy év terjedelmével bir; — ha pedig boldog: másodpercek gyanánt futnak el az órák ! Válnunk kellett. Valpurga néni és a hideglelés még mindig nem mutatták magukat, kénytelen voltam tehát üdvözletemet Flóra szép ajkai által telegraphirozni. Fájdalmas elválás volt az! Flóra pompás olajszin szemében (Valóban most valahára igaz szine jutott eszembe!) két gyémánt csillogott-------talán sejtette, el öérzete, hogy nem eszünk az életben együtt több kacsa-májat? — ------Én nem is tudom, mily enigma a nö! Ha boldog — s ir, ha nem — akkor is; ha haragszik — sir, ba nem — akkor is; ha férje él — sir, ha nem akkor is! Másnap pontosan megjelentem a Hans által kitűzött órában és helyen két barátommal. Levelezés, T.-Füred, dec. 3. 1877. (A tiszafüredi Iái.) Azt mondják, hogyha az ember kévésé^ utazik, keveset lát, s még kevesebbet tapasztal. Rajtam is betelje, sedett volna e mondat igazsága, ba a t.-füredi önk. tüzoltó-egyltít dec. hó 1-én tartott táncvigalmára az egri önk. tűzoltó-egyletet — melynek magam is egyik szerény tagja vagyok — meg Oe^ hívja. Egyletünket képviselni óhajtván, főparancsnokommal egAú';t f. dec. 1-én érkeztünk T.-Füredre, hol az ottani főparancsnok K o v á s s y Ferenc ur vendégszerető hajlékában oly vendégszeretettel, találkozunk, mely méltán meglepett bennünket. Egymást érte itt. a sok vendég, de szaporodtdnak aráuyábán növekedett a szives háziasszony magyar zamaiú vendéglátása is. Délután látogatásainkat megíéve, siettünk szállásunkra, hol a bál méltóságának megfelelöleg magunkat teljes díszbe téve, a reánk várakozó hintóbán megérkeztünk a báli helyiség udvarára. Itt a t.-fiiredi önk. tűzoltó egylet sorfalat képező tagjainak tisztelgése által fogadtatva, bevezettettünk a táncterembe, mélynek tűzoltó- szerekkel tapintatos és izléstel.jes feldíszítéséről a bál derék elnöke L i p c s e y Tamás kezeire ismertünk. Nem sokára megérkezett a bál szeretetreméltó háziasszonya, Bárczayné b. Kemény Ida úrnő kedves leányaival, kiket csakhamar a szépnem egész tábora követvén, fulzendliit Balázs K. debreceni derék népzenekarának zenéje és megkezdődött a táuc, hullámaival engem is elsodorva. Mily szép volt látni a Tiszavidék bájos tündéreit táncolva, fesztelen jó kedvükben ! Láttam egy pár magyaros fökötöt is, amik önkéntelenül eszembe juttatták nagy költünk szavait, midőn díszes magyar viseletűnket újra eldobott fiatalságunkra gondolék: „Mi a magyar most . . . ? Azon kérdésre, bogy ennyi szépség között mégis ki volt a bál királynéja? meglehet hogy én, egyénileg tekintve és önzésemnek tömjénezve, legelsőnek tenném a nefelejcsek közül felém tündöklő s engemet teljesen meghódított kék szempár tulajdonosnö- jét; — de általában elmondhatom, hogy királyné volt ott mindenik, élükön a bál háziasszonyával páratlan kedvességben ; körülte tündököltek szeretetreméltó leányai Biri, Ida és Sarolta: Széki Erzsiké, Széki Margit, Graefi Sarolta. Justus Berta, Várady Ida, Bán Etelka, Már az utón feltettem magamban, hogy miután e vad cam- piont „Chappon: „Párviadal szabályai“-ból megexamináltam, adok neki egy o!v jelt, milyet Valpurga néni bologneai ebecskéje visel fülén — eoilékü). Az ifjú bős már ott állott egy eperfa alatt — botjára támaszkodva. — Hát a tanúk hol vannak ? — kiált rá Húgó barátom, egy higany-vérű fiatal cadett. — Minek az ?! Összenéztünk. — Hát annak, — felel Hugó nyergében tekintélyesen felemelkedve — mert igy rendelt a becsület, az illem, a lovagiasság, a törvény! — Nekem nem rendeli egyik se! — Hah! Tuhuíum! — tör ki Hugóból a nemes harag — és te ez emberen akarod koptatni kardodat? — Miféle kard? Nekem a karddal semmi közöm! jegyzi meg Johan felágaskodva. — Semmi köze! Mivel a menydürgössel akar tehát víni? — Ezzel e! — és megemelinti a póznát. Az én türelmemnek is elég volt ennyi! Leugrom a nyeregből, megragadom a kamasz nyakravalóját, és kezdem fülébe dörgeni: — Hallja maga Jóban Zacsek ! Mózes címere volt két szarv, mert akkor divat volt a legidösb fin homlokára annyi szarvat illeszteni, ahány férfi volt a családban. Maga sokkal természetesebb okoknál fogva viselhetne ilyen cimert egy tucatot! Azonban egy tanácsot adhatok : menjen haza, és akaszsza fel magát, érti! — Most pedig jobbra át, indulj, mars! különben nyakig vasba verve küldöm Kufsteinbe! (Ennél nagyobb fenyegetés nem jutott hamarosan eszembe.) Haza is ment, de nem, hogy az én tanácsomat kövesse, hanem hogy nőül vegye — Flórát! . . . Szegény Flóra! jut-e még eszedbe, midőn oly szép volt az élet, és oly jó volt a kacsa mája!
