Eger - hetilap, 1877

1877-12-27 / 52. szám

410

demonstrátiókba fajul; a a higgadtabb, előrelátó, komoly hazafiak tábora, tájékozatlanul, mély aggodalommal tekint nemzetünk sorsa, hazánk jövője elé! A haza jobbjai, az örökös kül- és belküzde- lemben kimerültek, s megdöbbenve látjuk, hogy ma a hazában nincs vezérférfiú, nincs párt, mely a kormányrudat megragadva, elég erősnek érezné magát, hazánk mármár sülyedö hajóját biztos révpartra vezetni.

Ez elszomorító viszonyokkal szemben a vidéki journalistiká- nak alig lehet egyéb föladata, mint köre specialis, de a nemzetiekkel egybefüzödö érdekeinek követelményeivel fegyverkezve, közharcosként küzdeni a jobbak soraiban, kik az idegen, elnyomó törekvésekkel szemben, hazánk jogainak s érdekeinek minden támadás, vagy feladás ellen való megvédését tűzték ki hazafias köte- lességök- s céljokul.

Ez a mi politikai programmunk.

Ami szőkébb hazánk: Heves megye, — s melynek nevét lapunk büszke önérzettel viseli homlokán — székvárosunk: Eger érdekei s java körül kifejtett tevékenységünket illeti, ezeket jól ismeri t. olvasóközönségünk.

Ellenségeink gyakran erőlködtek már a könnyenhívök s tájékozatlanok előtt függetlenségünk bárgyú tagadásával agitálni ellenünk. De ha falán sohasem, úgy most, a legközelébb lefolyt megyei tisztujitás alkalmából elfoglalt állásunkból a legnagyobb együgyüség s roszakarat is meggyőződhetett arról, hogy ez ügyben minden magánérdektől, minden képzelt befolyástól s hatalomtól menten, függetlenségünk teljes és korlátlan megőrzésével követtük saját meggyőződésünket.

S mert egynémely jóakaróink (!?) azon körülményből, hogy a tisztujitás kérdésében lapunk, megyénk egy nagy, tekintélyes pártjához csatlakozva, az egri megyebizottsági tagok többSzivem életéből.

Lelkem nyugodt volt, mint az alvó tenger,

Melyen barázdát egy szellócske sem ver;

Némán rejté el kincsét, szörnyeit. . .

Viharja támadt; zug, zajong ... a pokol Rémesb nem lehet, ha eget ostromol . . .

Fel, fel az égnek csapnak hullámai. . .

Mi lesz, ah mi lesz e dühödt harc vége?

Kiderülő ég, újra csend és béke ?! . . .

Mi lesz, mi lesz, ha e vész elvonul? . . .

Iszap, tajté k közt hajóknak romjai,

Sivár, urat lan partokra dobva ki . . .

Siratatlanul elfeledt halottak?! . . .

És elfeledve, elveszve, kiszórva A mélységeknek egy-két gyöngykagylója,

A kiviharzott szívnek szent kincsei :

Könyek, . . . dalok ... — — Sirály.

Hírneves zenészek életéből.

Berlioz liektor „Emlékirataiban-1 olvassuk, hogy egyszer Liszt Ferenc zongoraművész hazánkfia és V. hírneves hegedűművész hangverseny körútra indultak Franciaország nyugatéi- szaki részeibe. Az impressario elüljárt, s szokás szerint óriási falragaszokban hirdette a nagy mű vészek megérkezését X. városba, hol a rendkívüli hangverseny a mai napon fog megtartatni.

A művészek megérkeztek, s a hangverseny órája ütött. De az egész hallgató publikum nem állt többől, mint 17 férfiból s — egyetlen egy nőből. V. a hegedűművész káromkodott, hogy ö

ségével szemben foglalt agitativ állást, jónak látta disereditálásunkra érvet faragni ellenünk: szükségesnek tartjuk t. olvasóink előtt ebbeli álláspontunkat pár vonásban megvilágítani.

Soha sem voltunk az érzelmi, a személyes politika barátai. Igyekeztünk minden kérdésben objectiv állást foglalni el. Határozottan kijelentjük tehát, hogy a tisztujitás kérdésében sem személyes érdekek, sym- vagy antipathiák. hanem tiszta, meggyőződés- szerű elvek vezéreltek bennünket. Mindig tisztelettel ismertük mi azt be, hogy a íérfiu, ki megyénk központi kormányának élén áll, valamint társas életünk minden szép- és nemesre törekvő céljai-, intézményei- s mozzanataiban mindenkor a legszebb példával jár elül: úgy megyénk administratióját is kifogástalan szakértelemmel, tiszta s tapintatos kézzel vezérli. De midőn fájdalommal kellett tapasztalnunk, hogy nem annyira az eréiy hiánya, mint inkább a jószívűség, engedékenység tulsága oly elemeket hagyott túlsúlyra s befolyásra emelkedni, 8 oly üzelmeket tűrni, melyek administra- tiónk békés menetére károsan hatottuk: iiy visszás állapotokkal szemben, meggyőződésünk ellenállásra késztetett bennünket. De ma, midőn az izgalmas kérdés már meg van oldva , teljes megnyugvással jelenthetjük ki, hogy, ha a személyeket tekintve csak részben, — de elveink tekintetében diadalunk teljességét — hisz- szük — a jövő teljesen be fogja igazolni.

E nyilatkozattal tartoztunk t. olvasóinknak és — saját önérzetünknek. Nem az agitatiók, a fenyegetések mondatták ezt velünk, melyekkel mit sem törődünk . Alios iám nos vidimus ventos. Megküzdöttünk már mi lepedönyi vörös zászlókkal ellenünk rontó akkora óriásokkal is, mint a Mátra. Zsebkendö-lobogós, bocfapus- kás dón Quixotték nagy hűhó-támadásán legfölebb — sajnálkozunk.

Ami, végül, kedves városunk, Eger érdekeinek s javának elöbizony ilyen csitri publikumnak nem játszik. L:szt azonban erősen biztatta, hogy ép ellenkezőleg most kell magát valódi művészül bemutatnia, mert a teremben az egész vidék valódi müértö közönsége egybe van gyűlve. V. aztán engedett, s az emelvényre lépve, kedvetlenül, s hányva vetve játszott el egy darabot. Utána következett Liszt.

A nagy maestro szokott méltósággal, s műgonddal kezdé el egyik bravour-darabját. De mikor épen legnagyobb hévvel játszott, egyszerre fölugrik a zongorától, s mosolygó arccal meghajtva magát a meglepett közönség előtt, igy szólt:

„Tisztelt hölgy! és tisztelt urak! Azt hiszem, elég volt már a muzsikálásból. Okosabbat is tehetnénk. Ha nem vetik meg szerény ajánlatomat, ezennel van szerencsém az egész tisztelt közönséget — vacsorára meghívni.

A közönség jót nevetett az ajánlaton, s — elfogadta a meghívást, melyen, hogy művész hazánkfia, széles jókedvének élénkségével is teljesen meghódította vendégeit, — említenünk sem kell.

Ismeretes, dolog, hogy M o z á r t a nagy zeneszerző már gyermekkorában is, mint kitűnő zongoraművész, közbámu'at tárgya volt. Mozart 1762-ben atyjával Bécsbe utazott, hol az udvar kívánta látni s hallani a csodagyermeket. A csá9zárnÖ termeiben a kis Mozár.ot a két főhercegnő vezette, kiknek egyike a később oly szerencsétlenül járt Marie Antoinette volt. Mozárt a szokatlanul sima padlón elsiklott s elbukott. Az egyik főhercegnő elmosolyodott raj'a; de a másik: Maria Antoinette megsajnálta s fölemelte a kis Mozártot. „Maga derék lány! — fordult feléje komoly arccal a pici művész, — magát elveszem feleségül!u — Mikor a főhercegnők a kis művész naiv ötletét a császárnönek elbeszélték, ez megkérdezte a kis művészt: mi indította őt e komoly elhatározásra? — „A hála! — válaszolá bátran a kis zongorakirály — mert jószivü volt hozzám; űrig a testvére kinevetett!“

Ugyancsak L. F. zongoraművész hazánkfiáról beszéli eg)' adoma, hogy egykor egy társaságban D. szintén hirneves zongora- miivészszel versenyre kelt a fölött, hogy melyikök tud egyik a