Eger - hetilap, 1877
1877-11-01 / 44. szám
347 nab; addig figyelmére is alig méltatja. Csak midőn a társadalomban nagyobb hullámokat vernek és a nap égető kérdésévé válnak; midőn már csaknem társadalmi bajokká fajulnak : igyekszik azok horderejét felfogni s azokat megfejteni. Első hazánkban , ki történelmünk e legelhanyagoltabb részét mivelui, ki hazai történelmünkben az ipar terén mindenütt mutatkozó űrt és hiányt pótolni kezdé, Besztereze-Bánya nagynevű püspöke: Ipolyi Arnold. Bizonyára nem kerülé ki a t. Ipartársulat figyelmét azon nagyszabású beszéd, melyet a tudós főpap legutóbb is a ,,Magyartörténelmi társulatinak Pozsonyban 1877-ik évi augusztus hó 23-án tartott nagygyűlésén mondott, s melyet a hazai lapok osztatlan tetszéssel fogadtak és számtalan cikkben visszhangzottak, — s melylyel a tudós főpap kijelölé a hazai iparnak helyét a történelemben. Az „egri altalános ipartársulat“ méltányolja ugyan bárkinek is hazai iparunk fejlesztésére irányzott törekvéseit, de örömmel telik el keble, midőn egy főpap, hozzá még tudós főpap, lelkes szavait hallja hazai iparunk érdekében. Épen ezért nevezett társulat f. évi szeptember hó 27-én tartott választmányi ülésében elhatározá, a tudós főpapnak emez érdekeltségét a hazai ipar iránt egy feliratban megköszönni. Ezen határozatát azon kéréssel közli a t. Ipartársulattal, hogy csatlakozzék az egri általános ipartársulathoz, hadd lássa a tudós főpap, hogy szavai a pusztában nem hangzottak el, hogy egy oly hazai érdek mellett emelt szót, melyért a hazában ezer és ezer iparos lelkesül. Ne hagyjuk el azokat, kik érdemünket védik; hanem szavainkkal , körülötte való sorakozásainkkai bátorítsuk és lelkesítsük ügyünk további védésére! Mert ha figyelmünkre sem méltatjuk azokat, kik az ipar s igy érdekeink mellett hatalmas szót emelnek : ne panaszolkodjunk azután a részvétlenség miatt. Midőn indítványunkat ismételve a t. Ipartársulat figyelmébe ajánlanék, hazafias és testvéries tisztelettel vagyunk Egerben, 1877. évi szept. hó 27-én. Az „egri általános ipartársulat“ nevében. Párizsa János, jegyző. Gyubek Lajos, elnök. Maga részéről az egri ipartársulat ez alkalomból a következő föliratot intézte Ipolyi Arnold püspök ö mlgához : Méltóságos és Föti8ztelendö Püspök úr! Engedje meg Méltóságod, hogy a magyar történelmi társulatnak Pozsonyban f. évi aug. hó 23-án tartott vidéki nagygyűlésén „A magyar ipar történeti fejlődésé“-]öl szóló elnöki megnyitó beszéde alkalmából az egri általános ipartársulat Méltóságod iránt viseltető legforróbb köszönetének és legmélyebb hálájának igénytelen, de annál bensőbben átérzett kifejezést adhasson. Mi egyszerű iparosok vagyunk, kiknek , bár tőlünk telhető figyelemmel kisérjük országos ügyeink főbb fejlődési mozzanatait, sem időnk, sem alkalmunk nincs, hogy az egyes tudományok irányairól, a tudomány által egyik vagy másik téren javaslatba hozott s hazánk szellemi és anyagi felvirágzására szolgáló módozatokról és eszközökről magunknak azonnal beható tájékozást szerezzünk. Ámde Méltóságodnak az iparos élet terén korszakot alkotó pozsonyi elnöki megnyitó beszéde a lapok utján eljutott hozzánk, kiket az legközelebbről érdekel, és mint a szomjas föld a tápláló nedvet, oly mohó vágygyal szívtuk lelkűnkbe annak nagy igazságait. Különösen megnyugtató ránk nézve azon tudat, hogy a magyar történet-tudomány szövetségesévé lön a magyar iparnak, s elhagyva eddig követett meddő irányát, melyen Méltóságod oly találó jellemzése szerint „csak az uralkodás és a hadak társzekerei robogtak előtte, csak a győzök és győzőitek „is triomphe“ és „vae victis“ lármája hangzott fel feléje,“ — a helyes útra tért és hazánk elhanyagolt művelődéstörténetének kútfökutató s kritikai tanulmányozására és az ennek alapúi szolgáló ipartörténeti adatok egybegyűjtésére, feldolgozására, s ez által is az iparélet elöbbrevi- telére, tovább fejlesztésére törekszik. Jól tudjuk, hogy ezen újabb iránynak legfőbb úttörője épen Méltóságod vala, ki pozsonyi fényes beszédében is oly meleg hévvel és beható elmeéllel szól az ipartörténelem magas ethikai és politikai jelentőségéről; ki épen itt is oly megragadó szépen ecseteli a hazai iparélet virágzóbb múltját, ki itt is oly szigorú igazsággal ostorozza e téren azon jelennek tespedését és kinövéseit, mely nem érti az iparnak „sem magasb nemzetgazdászati eszméjét, tómra egy költő sem használt még eddig szalagot — hölgye helyett!) képes voltam átfuttatni három vármegyét, és midőn közelébe jutottam, lancadirozott ám a fekete! — Valóságos csoda, hogy egyszer sem törtem ki nyakamat! Különben . . . ismertem én urat, ki gyalog mászta meg a honhaza minden hegyét, dombját néhány mihaszna herba miatt, pedig azon ur 61 éves ur volt! — és én, a 16 éves hadnagy ur, ne nyargaltam volna be üt határt a flórák miatt ?! Flóra! Nem emlékszem ugyan, hogy szerencsém lett volna ismerni egy Flórát is, kiért hajlandó lettem volna kitöretni derekamat — hanem azért nevezzük öt Flórának. Flóra szép volt. (Mostani arcképével nem szolgálhatok — mert arcképét elfeledte elküldeni.) Nagy kék ... de nem merem ráfogni, mert lehet, hogy fekete ... de mindenesetre nagy és gyönyörű szemei tüzével meglehetett volna pergelni a kávét. Haja. . . Ugyan melyik is csak ? . . . Igen! e füzér az ö hajából készült! — (50 denánért fonta koszorúba egy willachi gombkötő.) Haja tehát vagy setétszöke, vagy világos barna, vagy közönséges gesztenye-sziuU volt. Arca. . . Háh! ez arcon azt a kis fekete lencsét öt szál szőrével soha sem feledem el! Termete remek, keztyüje nro 6*/4, lábai picinyek! . . . Ostoba mesékkel traktálják az embert azok a poéták ! — Azt mondják, hogy az andaluziai nő lába alatt nem hajlik meg a fű! Szeretnék én szemébe nézni annak az andaluziai báránykának, ki picinyebb lábakon jár, mint Flóra — akkor (a mostról erre nézve sem felelhetek) és mégis Flóra ezen piciny lába alatt nem csak meghajlott a fü, de még Valpurga tánti bologneai ebecs- kéje is úgy elsivalkodta magát, hogy a nevezett Valpurga tánt görcsöket kapott ijedtében. Szóval: Flóra szép volt. Ami azonban engem első percben már megvarázsolt, az volt az ő vidámsága. A vidám, eleven, játszi kedélyű hölgyekkel az ember gyorsabban barátkozik, — igaz, hogy az ily barátság nem is tart egyik lucerna-kaszálástól a másikig! — — — Már két hó óta feküdtem századommal Klagenfurtban (a „feküdtem“ akkor a katonai szótár szerint jelentette, hogy nagyon is talpon kellett lenni) — és még nem találtam egyéb mulatságot, mint csodálni házigazdám (egy jóra való takács mesterember) ügyességét. Két hó múlva azonban úgy hozta magával az idő, hogy házigazdám, Turtltaub Gotthif ur és élete párja (nevét elfeledtem a jó öregasszonynak) bevégezték egymás között a harmincéves háborút, s ennek örömére soirét rendeztek. Ott voltam én is, és ott volt ö is, ö a szép Klauber Flóra. . . . Méltóztatnak még emlékezni arra a bolond táncra, amit ezelőtt 10—15 évvel úgy hittak hogy „kalupp.“ E bolond táncban estünk el együtt, t. i. én és ö. így ismerkedtem meg vele ! E kunststück láttára elsikoltotta magát egy matróna a kávés kánná meilett. Ekkor ismertem meg Flóra tántiját, a jámbor Valpurga nénit. Hozzá rohantam, és biztosítottam, hogy más baj nem történt, mint: Flórának leesett a kopfputza, nekem letört csizmám sarka, de mindezt az az átkozott pikulának köszönhetjük, ami pompás zene ugyan, de azért okosabban tenné, ha elmenne Kokinchinába csirkét ijesztgetni! Valpurga néni nem szólott semmit, csak fejét rázta. Tűzbe jöttem . . . nagyot akartam neki mondani, de mégis Flóra szép arcára tekintve, legyőztem önmagamat és leültem mellé. — Tehát ennyire megijedt kegyed e kis véletlen miatt is ? — Ez nem kicsi volt! — Nem kicsi? 0 Yazly szellem! nem kicsi?! És mit tetszett volna mondani arra az esésre, amit produkált nekem félesztendö előtt a malátái oláh pópa. (Folytatás köv.) *
