Eger - hetilap, 1877
1877-09-27 / 39. szám
306 Konyára nem a részvétlenség miatt netán világitatlanok, kíméletesek legyenek. Nem is történi tudtunkkal semmi legkisebb kihágás sem,*) mi az ünnepély teljesen sikerültét csak fokozta. 9'/* érakor az ó-casinó nagy teremében mintegy 150 teritékü társas vacsorára gyűltünk egybe. Mondatott sok felköszöntés; gyüjtctctt 92 irt a török sebesültek javára, és üdvözlő távirat intéztetett a vitéz török sereghez, annak négy leghösebb vezéréhez; Mebemed Ali, Ozmán, Szulejman és Moukiár basákhoz. A társas estély fénypontja Zalár József megyei főjegyző ritka lelkesedést előidéző, harsány “éljenekkel fogadott gyönyörű felkö- szöntője volt, melynek tartalmát, amennyire följegyezhettük, berekesztésül ezennel közöljük : „Ünnepe van a magyarnak. Városról városra, faluról falura száll az örömkiáltás. Ozmán és a plevnai hősök dicsőségét zengi minden ajak. Mi is ünnepiünk. Kivilágított utcáink fényárban úsznak, hogy részesei legyünk a mai ünnepélynek. Méltó öröm, méltó ünnep ez. Nagy és szent érdekek forogtak a hadi kockáD. A csata, mely Pievnánál vivatott, nemzetek, s országok csatája volt. Magyarország, s végkövetkezményeiben Európa sorsa s a polgárosodás ügye függött e csata kimenetelétől. A jelen szomorú helyzetben, midőn a Sedannál elesett francia nemzet a monarchikus üzelmek nyomása alatt egészen helyreállni képtelen, midőn a magát par excellence culturnemzetnek praetendáló kaszárnyabirodalom, egy öreg nagybátya kedvéért az idegen unokaöcs minden barbár szeszélyét legyezgetni kénytelen; midőn a hármas szövetség békóiba vert osztrák-magyar monarchia, önmaga ellen, idegen célok szolgálatában áll; midőn az angol szatóesliberalismus a háborútól való gyáva félelmében, Oroszország keleti missióját Angolország rovására is elismerni kész; midőn a marsalai hősök nagy vezére, s a „Századok legendáidnak fönséges költője csodálatos elvakultsá- gukban, a demoeratia nevében Oroszország javára törnek pálcát Törökország fölött, — az elmék ily zavarában s a lelkek ily sö*) T. munkatársunk bizonynyal nem vett tudomást némely rakoncátlanok garázdálkodásairól, kik — müveit közönségünk mély megbotránkozására — több épület ablakait beverték. Örülnénk rajta, ha a rendőrség e gazokat kinyomozva, megérdemlett fenyítékkel torolná meg az ablak beverőket. tétségében : Európa ezen szánandó helyzetében ki fogott volna a mindenható cár elé „Megállj ! ‘-t kiáltani, ha győzelmes seregével Konstantinápolyig hatol ? Övé akkor egész Kelet. Megtestesül a panszlavismus álomképe, megalakul a nagy szláv birodalom, s csak idő kérdése, hogy egész Európa — mint a jóslat szól — „kozákká legyen.“ — De ott lebegett Plevna fölött, Ozmán hős seregére függesztett tekintetével, Magyarország nemtöje s vele az emberiség gé niusa. S a mindenkitől elhagyatott nemzet fiai, mintha az egész elalélt Európa minden ereje karjaikba szállt volna, csodálatos vitézséggel, mint a hajdankor gigászai, mindnyájunkért küzdének és gyöztenek! Nagyszerű erőfeszítés ez! És az ez által lehetővé, sőt most már bizonyossá vált további győzelmek az emberiség fejlődésének processusát, a világtörténelem szekerét azon természetes útra, melyből hallatlan zsarnoki erőszakkal már-már eltérittetett, egyszerre visszazökkentteték. Örvendezzünk! Ünnepeljünk! Az Ottoman nemzet, ha legyözetve Európából kiüzetik, a kultúrára nézve talán örökre elveszett; mig most, a harcok lángjaiból, mint uj phönix kikelve, mint az alkotmányos szabadság és polgárosodás hordozója megmérhetlen következményű kulturmissiót fog nemcsak itt Európában, a Balkánfélszigeten, hanem fökép Ázsiában, a mohamedán világban teljesíteni. Örvendjünk és ünnepeljünk ! Mik lesznek e győzelmek következményei ránk, testvérnemzetre, mik lesznek hazánk jövőjére nézve: ezt nem kivánom most fejtegetni ; úgyis hiszem, hogy minden magyar szív ennek erős sejtelmével van tele. Adjunk tehát kifejezést a plevnai győzelem fölötti méltó örömünknek, s kiáltsuk a szív ünneplő örömhangján: Éljen Ozmán! Éljen hős serege! Levelezés. Eger, szept. 24. 1877. (Védelmül!) T. szerk. úr. B. lapjának 38-ik, múlt számában, D. Rezső aláírással egy cikk jelent meg, melyben D. Rezső úr, azon, valóban a mily régi, épen olyan rósz szokás ellen szólal fel, mit ö igen találóan, „szavazat-koldulás“-nak nevez. Hogy mi indította D. Rezső urat cikkének megírására és hogy mennyire a!kaR G A. ‘R 4 T Ä Filoida. — Elbeszélés. — (Folyt.) II. Mister Koknit a vízből kimentett növel a kikötőbe evezett. Az árbocok, vitorlák és kötelek tömkelegéből vereses füstoszlop emelkedett a homályos égre, megvilágítva a hajó környékét, melynek katlanjában korai elindulásra tüzeltek. Ehhez a gőzöshöz kormányozta az amerikai sajkáját s oly ügyesen evezett a számtalan vitorlás bárkák s egyiptomi csónakok közt, melyekben evezősök és hordárok aludtak, hogy észrevétlenül érte el a gőzöst, hova igyekezett. — Robby! — kiáltá elfojtott hangon — Robby, te vagy az őrségen ? — Nem sokára egy széles képű angol matróz nézett le a hajókorlátról. — Ki van ott ? — kérdé. — Robby, segits felhúzni ezt a vitorla-rudat, — susogta az amerikai. — Ej, Koknit ur az, — nevetett a matróz. Ugyan miféle csempészett portéka lesz ez! — Ne lármázz Robby, eleven portéka ez. Meg tudod-e fogni ? — Meglássuk, viszonzá Robby s a teher után nyúlt, melyet az amerikai erős karjaival a hajó oldalához emelt. Csakhamar fent volt az s az amerikai is gyorsan a hajón termett. — Most segits ezt a vitorlát egyenesen a betegek szobájába vinni ; azt hiszem, üres az, — mondá gyorsan. Robby nevetett. — Na, fura dolog lesz ebből, ha a kapitány megtudja. — Ne gondolj te semmivel, magamra vállalok én mindent, sőt mindjárt beszélek a kapitánynyal, — nyugtatá meg öt az amerikai. Robby medvet^iphoz hasonló nagy kezeivel megfogta most a vitorla egyik végét, Koknit a másikat s levitték a hajóba. Mig Robby a beteg-szoba kis lámpáját meggyujtotta, az alatt az amerikai kigöngyölte a vitorlát s a még mindig eszméletlen állapotban levő hölgyet a függőágyra helyezte. — Van-e itt egy kis rum, Robby? — kérdé. A matróz gyanúsan mosolygott e kérdésre g zubbonya alól egy teli palackot húzott ki, melyet az amerikainak nyújtott. — Teringetíét! — mondá. Miféle hal az, melyet ön ide hozott, Koknit ur ? Veszélyes fogás mindenesetre , mely könnyen kerülhet itt egy selyem-zsinórba. — Igazad van, barátom, — viszonzá az amerikai hangnyomattal, de hallgass, mert majd kettőnknek a nyaka foroghat kérdésben. — Biz én pedig nem hagyom magamba fojtani a szuszt holmi fejérnépért s kiválr olyanért, a ki meg van halva ... öt órakor indulunk és pedig hivatalos, korroányszébi ügyben. Nos hát mit tegyek még önnek, mister Koknit, mert fel kell mennem... — Hivatalos utazás lesz? vágá közbe boszusan az amerikai, — na az kellemetlen reám nézve, mert sok török hivatalnok lesz a hajón. — Bizony lesznek ott, Koknit ur; azért is csak éleszsze fel ezt a leányt, mert már két óra. — A matróz fejét csóválva távo zott a fedélzetre, mialatt szájába egy csipet dohányt nyomott. A kanál rum, melyet az amerikai a szép élettelenbe öntött, kevés köhögést idézett elő, de egyszersmind az elalélt lassan-Ias- san eszméletre tért. — Popoi my theo ! Eimi ? (Istenem ! hol vagyok ?) — susogták a szenvedő halvány ajkai. Az amerikai nem értette sem az ó- sem az új- görög nyelvet; félévi Egyiptomban tartózkodása alatt azonban sokat sajátított el a törökből s ezen a nyelven felelt a görög leánynak, mialatt a beteg hanglejtéséből megtudta, hogy mit mond az.
