Eger - hetilap, 1877
1877-06-28 / 26. szám
202 giben engedte meg az ehhez hasonló építkezést a város, a mészárosok áruhelyénél, hol a nyilvános híddal szemben az utcára engedtek épiteni egy ily fészket, tüntetőleg a viz medre fölé emelve azt. Nem kérdezünk most senkit sem, hogy jelentkezzék felelősségre, hanem a gondolkodó észhez fordulunk azon kérdés felvetésével, vájjon az a kis hegyi patak, melyet Egervizének hívnak, és mely csörgedező folyásával hivatva lenne a légmérséket kiegyenlíteni, mely hivatva lenne az aesthetikai Ízlés gyönyörűségére növelt kertek egészséglehelö növényzetét táplálni, arra való-e, hogy cloakák iszapjává aljasittassék akkor, midőn a városon végig folyva, közvetíti a miazmák terjedését ? Hiszen midőn medrében magasra duzzadva, zavaros árral rohan árkában, mely nagyon gyakran egy kis sebes esővel is megtörténik, felhasználható lenne eléggé a tisztaság közvetítésére is, S az udvarokon összegyűjtött szemetet, és emésztő gödrök tartalmát minden ártalom nélkül gyorsan képes lenne elszállítani, ha azt az élhetetlenség máskép felhasználni nem akarná, hanem legalább tennék meg azt, hogy a partjaira halmozott undort ily esetben hánynák bele, 8 ne engednék azt évtizedeken keresztül meggyűlni. Tanulhatna Eger város közönsége a nálánál sokkal kisebb Pápa városától, hol a rajta keresztül folyó Tapolca két partján a legszebb kertek diszlenek, hová a családok az utcai zaj, lárma, és por elöl visszavonulva élvezik a természetet a helyett hogy, mint nálunk divat, nem törődve az utcák minden kellemetlenségeivel, az ablakokba dűlve órákhosszáig lessék a künnjárók alakjáról, hogy micsoda tápot kaphat kandiságuk és kíváncsiságuk, amelyet tovább közvetíthetnének. Az emlitett városban a kis Tapolcában dél előtt 10 óráig még ruhát mosni sem szabad, miután ez ideig látja el magát mindenki belőle ivóvízzel; s felfelé forrásáig két mértföldön végig folytonos éber figyelemmel örködnek felette, s egy évben egyszer mindig kitisztítják egész medrét, nehogy a meggyűlt iszap megvesztegesse vizét; pedig ezen város is minden vagyon nélküli, volt úrbéri város, de egy kissé több rendszeretettel bir falai között! A káptalan utca és Mecsettér is azok közé tartoznak, melyeket ha a comissio meglátogatna, felköltené szánalmas érzetét. Boldog Isten! mit tett a város századok óta ezen utcáért ? Semmit, legfölebb annyit, hogy megengedte egy jámbor cserző vargának, hogy itt a város közepén, egyikén legszebb, legbékességesebb utcáinak, mocsárt alkosson, hogy legyen mibe fetrengeni a szomszéd utcák röfögő sertéseinek. Az „Irgalmasok közének“ nevezett kis utcánál már dicséretes, és elismerésre méltó haladást vehetünk észre, miután egy derék alag-csatornát építtetett a város, de a kivitelnél oly magasan hagyta a csatornának a folyóba sarkalló nyílását, utánozva a szomszéd csatorna kifolyását, hogy ez a közegészségi építészet szabályaiba ütközik, és nem vette észre, hogy azon csatorna-torkolat, valamint a hozzá legközelebb eső két ház udvara, mely cloacáit közvetlen az utca széléig tölté, oly bűzt terjeszt az átvezető rozzant gyaloghidon keresztül járókelőkre, hogy majd leüti lábáról az egészséges szagló érzékkel bírókat. Tovább haladva a viz partján az „Oroszlány“ vendéglő melletti nagy hídról ha egy pillantást vetünk lefelé a katona-kórházzal szemben levő épületnek a vízpartjára dűlő falára, és a patak medrére, az itt uralkodó piszok és rondaság a legmagasabb indignatiót kelti fel bennünk, mert ily valami elhagyatottságot egy népes, mi- velt város kellő közepén képzelni sem bírtunk elébb (mig t. i. a Széchenyi utcai 158. sz. ház hátsó részét nem láttuk.) Ezután az Eger kis vize megbámulja még egy kissé a város 1 Á R C A., És ha százszor . . . És ha százszor ismételném, És ha százszor elfeledném, Hogy szerettelek .... Nem fájna úgy soha, soha, Mint ajkad egy gúny-mosolya: Mert értettelek ! Oh, megmondom: másnak hittél, Kiben a szív fagyos mint tél, S velem játszottál .... És pedig én forró szívvel, Kínos, örült szerelemmel Fekvém lábadnál! S hogy mosolygtál, nem csodálom. Lehet, hogy egy lázas álom Kínos perce volt .... S most hogy elmúlt rezgő árnya, A szivet úgy át-átjárja, — Ámde az megholt! (Eger, 1869.) Tóth Ede. *) A caracas-i földrengés. Sok mindenféle baj és csapás látogatja ezt a mi szegény planétánkat : a földet. Sanyaruságai között nem utolsó helyet foglal el fölületének rángatózása, mely földrengés név alatt ismeretes. Itt ezúttal sem terünk sem alkalmunk nincs arra, hogy a földrázkódások okait s tüneményeit tüzetesebben fejtegessük. Csupán annyit mondunk tehát, bogy ama titkos erő, mely földünket s lakóit örökös remegésben tartja, nem egyéb, mint a föld belsejét, magvát képező tttzolvadék, mely a föld felületén át odáig szivárgó vizeket gőzzé változtatja, s e gőz fejti ki ama rettenetes feszítő erőt, mely a föld szilárd kérgét néha száz meg száz mért- földnyi területeken meg-megemelgeti. Ez iszonyú s örökké fejlődő, növekvő gőzerő folyvást hábo*) Mutatvány a szerző sajtó alatt levő összes müveiből. rog a föld gyomrában, keresve a rést, a helyet, hol utat törjön magának a szabadba. Innét van, hogy — miként Humbolt Sándor mondja — ha a földrángatózásokról pontos jegyzéket vezetnének, kitűnnék, hogy az időnek nincs oly mozzanata, melyben földünk felülete valamely pontján rázkódást ne szenvedne. A földrengések által okozott nagyobb szerencsétlenségek közöl ezúttal a legborzasztóbbak egyikét akarjuk itt ecsetelni ama rajz után, melyet ez iszonyú jelenetről a nagy természettudós, Humboldt Sándor adott. Az 181 V2~ik év folytán a délamerikai Venezuela tartományban rendkivüli szárazság uralkodott. A tartomány fővárosa, Caracas, és környéke, mintegy 90 mértföldnyi területen öt hó óta nem látott már egy szem esőt. Az 1811 év december havában a várost egy kisebbszerü földrengés háborította meg, mely azonban minden jelentékenyebb kár s következmények nélkül múlt el. Az 1812. évi febr. 7 és 8 napjain a Sz.-Vince sziget tűzhányója erősen kezdett nyugtalankodni, s a Mississippi folyó e napokon folyvást úgy ringott medrében, mintha teknöben himbálták volna. Az 1812-ki márc. 26-án iszonyú hőség uralkodott. A lég nyugodt vala, s az égboltozat föllegtelen. Nagy-csütörtök vala, s a nép legnagyobb része, mit sem sejtve, a templomokban gyűlt egybe. Délutáni négy óra volt. az ünnepi ajiatosság javában folyt, midőn a várost egy kisebb földrengés ingatta meg, minek következtében a harangok a tornyokban megkondultak. Ez első lökés csak mintegy 5—6 másodpercig tartott, melyet azonban csakhamar egy másik erősebb s körülbelül 10—12 mpercnyi tartamú föld- rázkodás követett, mely alatt a földfelület, mint egy forrásban levő folyadék, szakadatlanul hullámzott. Erre egy pillanatnyi néma csönd következett, s már azt hitték, hogy a veszély elmúlt, midőn egyszerre egy irtózatos földalatti dördttlés lön hallható, mint midőn az égzivatar egy, a léget megrázó iszonyú villámcsattanással veszi kezdetét. Erre megkezdődött a borzasztó földindulás. A földfelület, mint a háborgó tenger, egyszerre minden irányban hullámzani kezdett. A rémitö földhány- kódásnak mi sem állhatott ellent! A város néhány perc alatt romhalommá dőlt! A lakosság legnagyobbrésze, mintegy 9—10,000 ember lelte a templomok és házak romjai alatt sírját. Az ünnepélyes körmenet még nem vette kezdetét, s igy a templomok annyira telve voltak, hogy mintegy 4000 embert csak
