Eger - hetilap, 1875

1875-10-07 / 40. szám

í — 314 —

az államnak, a mi az államé, és ez által a kellő erőt. — Mert nem is azért szokta valamely nép kötelességeit csak húzva-vonva teljesíteni, mert a hatalom nem elégíti ki a népjogait, hanem megfordítva, hol a nép nem támogatja eléggé a kormányzó hatalmat, ott szokott ennek működése elégtelen ieuni, de nem mintha nem akarna, vagy mert biányzanék a belső erő, hanem mert a nép nem adja meg neki a szükséges segélyt — erőt. —Ez a jelenség pedig előfordul oly államokban, hol a nép nem bir elég belátással, hogy képes legyen meghatározni, mennyit kívánhat a kórmányzó hatalomtól teljesítményéhez képest, sőt ily nép szemében e viszony akkor volna leghelyesebb, hogy ott minden kötelesség, itt minden jog.

A.z anyagi erő főforrása az államra nézve a polgárok adója. — Ez a mozgató erő, mely nélkül az állam szervezete holt tetem. — Ezt a legkezdetlegesebb ész is beláthatja. — És még is irtózunk ettől a szótól : adó. — Még megbocsájtható volna, ha csak azért irtóznánk tőle mert ez adó sok. — De nem úgy van. — Ha az a legcsekélyebb volna is, akkor is ép oly hatást gyakorolna ránk. — Ákarjuk a célt, mert hasznot bajt, de nem akarjuk az eszközöket, mert zsebünkbe kellene nyúlnunk. — Ez ugyan természetes, mert hát természetből egoisták vagyunk. — Ép azért természetes az is, hogy két kézzel nyúlnak az állam jótéteményei után. — De más kérdés az: „vájjon érdemes-e az, ki szószegő adósa lett hitelezőjének, ki akkor tagadta meg a visszafizetést, mikor hitelezője arra biztosan számitott, úgy hogy tán terveket, melyektől fönléte függ, alapított reá, hogy jó polgárnak, de csak polgárnak, sőt bogy müveit embernek is tekintessék? Nem, és ezerszer nem! . . .

És a népek közül egyike a legrosszabb adó-fizetőknek mi vagyunk. — Önként nem fizetünk, és ha az állam aztán ránk küldi a végrehajtót, felzudulunk és — párbajra hívjuk a minisztert. . . . S legjobb esetben is csak morogva nyúlunk tárcánkba. És ha csak sanyarú termési években tennők ezt, még hagyján, — mert a hol nincs, ott ne keress. — De a legbővebb időben sincs itt különben, csak az a különbség, hogy ilyenkor még is többen nyúlnak tárcájukba; de a morgás itt sem szűnik meg. — Az adó-hátralékok okozzák azután, hogy a kormányzó hatalom kénytelen végre azok behajtására a legszigorúbb eszközhöz nyúlni. — Ha ez időpont pedig épen rósz termésű évre esik (mint a múlt évben), készen van az általános deroute.— És nem elég hogy úgy is torkig gázlunk ilyenkor a nyomorban, hanem a külföld előtt még tönkre tcszszük hitelünket.— Igaz, súlyos elemi csapások bekövetkezésekor mindenképen nyomor

áll be, de hanyagságunk által, az által, hogy előbbi évek terheit vállainkon hagytuk, e nyomort megtízszerezzük, — és ezért ilyenkor megtörünk, mig másként, ha görnyedve is, mégis elhurcoltuk volna a terhet.

Szóljak-e még arról a másik fökötelességröl, melynek teljesítését magunkra vállaltuk ? Szóljak-e arról, hogy hogyan segítjük a kormányzó hatalmat az állam megvédésében?— Ez a kötelesség, a katonáskodás, még néhány évvel ezelőtt nem volt áltatános, jól lehet a megfelelő jótéteményt mindenki élvezte.— Ép azért igazságtalan volt. — Ez most már másként van. — E kötelesség is — amint jól is van — általános. — Az ember azt hinné, hogy az intézet ellen emelt számtalan panasz ezzel véget ért. — Egyszerűen úgy is kellett volna ennek lennie, de a következmény az ellenkezőt mutatja.

Azelőtt jajgattak és lármáztak ezeren, most jajgatnak és lármáznak tizezeren. . . De ez is természetes. — Nem kívánhatjuk mindenkitől, hogy panasz nélkül küldje gyermekét a veszélybe. — De az a gyalázat, hogy itt nem állunk meg. — Cselekvőleg lépünk fel, — és cselekvésünkben kamaszainkat, kiknek pedig másként is vajmi jót tenne, néhány évi „Cardou,— hogy a katonáskodás alul kiszabadítsuk, csúszunk, mászunk, és alázatoskodunk négy kézláb, és kivetkezünk emberi méltóságunkból, és vesztegetjük a százasakat, hogy gazemberré tegyük az orvost vagy ezredest. — És aztán jó izüt vigyorogva nézzük a szomszéd fiát, ki ugyan cipeli a többiekkel egy sorban a borjut, mert apja szegény. — De még tán magunk is kicsit szorítottuk a dolgot, hogy saját fiacskánk helyett azt csípjék be. — ... Hiába, nem esetleg találtuk fel azt a példa-szót, hogy : a szentnek is maga felé hajlik a keze.

De ezzel azt tartom, meg is mondottam, a mit meg akartam mondani. — Elmondottam meggyőződésem szerint, tiszta szándékkal : ,sine ira et studio/ L'ôrinczfy János.

Megyei élet.

Heves és K.-Szolnok t. e. vármegyék 1875. szept. 14-én Beöthy Lajos főispán elnöklete alatt tartott rendes bizottsági közgyűlésén következő ügyek tárgyaltattak :

Következvén a választás, az árvaszéki elnökségre betüsorrend szerint kijelöltettek : Derszib Ferenc, Kürthy Ferenc, id. Nánásy Ignác.-4 T A R G A.

Egri tárca-levél.

(A szüret. — Amelin kisasszony, s Frici ur. — Lakodalmi előkészületek. — Menyegző vőlegény nélkül. — A vers vége.)

Az egész világ szüretel. A hegyek visszhangzanak a sztirete- lök vidám danájától. Itt-ott megszólal a barna fiuk kezében a síró hegedű, pergő cimbalom, s a kis és nagy búgó, — a fiatal párok táncra kerekednek, s az öregek gyönyörködve szemlélik az idylli képet, — a boldog múltba merülve.

Csak Amelin kisasszony nem vigad. Pedig sok vidám szüretet — akarom mondani — tavaszt megért már a Gondviselés jó voltából, még pedig, — az együgyü Hymen megbocsáthatlan feledékeny ségéböl, — szűzi pártában. De ha igaz az, hogy minden zsák megtalálja a maga foltját, úgy az is igaz lehet, hogy minden epedö szív megleli egyszer a maga ideálját.

Hosszas válogatás, utóbb még hosszasabb keresés után, végre Amelin nagysám is meglelte szive lovagját egy hős — adóvégrehajtó személyében.

Fricinek hitták az eszemadtát. Karcsú legény volt, rőtbe játszó göndörszöke fürtökkel, lőcs-lábakkal, borvirágos orral, de azért

— kacsintásra termett szemekkel.

Ezekkel lövelt be Amelin nagysám érzékeny szivébe, s a nyíl

— talált.

Igaz ugyan, hogy Amelin kisasszony egykor, eszméinek gazdag fellegvárában, legalább is egy Wása-őrnagyot álmodott oldala mellett, — hanem az ábrándvilág elmúltával, a prózaibb élet valósága egy végrehajtóval is kielégítette.

Frici nagyra termett férfiú vala. — Csupa vállalkozó szellem. De miután üzletébe bele ütött a krach, s egykor Vác ismert palotájában huzamosb ideig kelle elszállásoltan unatkoznia, föltette magában, hogy ahazánakiskiván már szolgál ni, — s lön belőle adóvégrehajtó.

Mondhatni : ritka buzgalmat fejtett ki hivatala teljesítésében. Ha egyik helyütt kilökték, másik helyütt felpofozták, oda se nézett neki. Ily bagatelle dolgokhoz szokva vala ö már régen. De azért, ahol ő kerekedhetett fölül, ugyancsak hösileg viselte magát.

Ily hősi helyzetben pillanták meg egykor egymást Amelin nagysám és Frici ténsur.

S egymást látni, a megszeretni Pillanatnak müve volt.

Dictum factum. Az ismeretség gyorsan ment. a szerelem ellen- állhatlanul tört ki a két forró szívből, s ha igaz az, hogy az idő galoppban halad az elítéltnek az akasztófáig, s csiga-lépésekben a szerelmeseknek az oltárig, — úgy eléggé meggyorsították azt Amelin és Frici, csakhamar elhatározván, hogy — régi jó magyar szokás szerint— uj borra egy párok lesznek.

Frici uron csakugyan meg is látszott, hogy Amelin nagysám imádója s jegyese. Az igaz, maga is fünek-fának dicsekedett vele. Minden jámbor halandó megirigyelte. Még az öreg templomi cseh trombitás is. — Azontúl Frici urnák nemcsak az orrán, de az orcáján is kiviritott a borvirág. Selyem lájbliján ott fityegett egy nagy- ménkü aranylánc — a bécsi Friedmann-bazárból ; kimondhatlanját pedig kecsesen verdeste egy három évvel ezelőtt vadonat uj frakknak két fecskeszárnya.

Mindez pedig bövségesen kikerült nagylelkűségéből Amelin nagysám— tárcájának.

Hajh ! de oh kegyetlen sors ! A boldogság sem tarthat örökké, mint a karcagi kályhás kemencéje. A szerelmesek egét felleg boritá el. Fricinek távoznia helle. Nagyszerű, országos küldetés várt reá. Adó-executiora ment Kutyabagosra. Busan dallá egy csöndes holdvilágos nyári estén, gitáré mellett, Amelin nagysám ablaka alatt :

Nincs mit tenni El kell menni,

Édes cukros M&li I Stener exequili.