Eger - hetilap, 1875
1875-07-22 / 29. szám
L — 228 — trasu egy esetét észlelte, mely 24 óra lefolyta alatt halállal végződött. Dr. Kö8ztler szintén gyomor és bélhurutot, ezenkívül a bőr és a mirigyek lobos bántalmait észlelte. 5. Horváth tr. tagtárs ur a lefolyt, hó meteorologiai kimutatását a következőkbe foglalja: a barometer állás a lefolyt hóban általában alacsony volt, a legnagyobb magasság 751 volt s ez is csak egyszer, vagy kétszer történt ; a legnagyobb alacsonyság 41,5 volt. A thermometer következőket mutatott : közép-hőmérsék volt: 22°9; legmagasabb hőfok volt: 32°61 f. hó 10-én d. u. 2 órakor. E hó folytán villámlás és dörgés 14-szer volt. Junius 16 án esett : 45,50 mm. vagyis 26 mm. magasság. Egész höban volt 99.75 mm. Érdekes jelenség, hogy a budai rémitő vihar alkalmával, vagyis junius hó 26 án esett ‘/2 8-tól 8 ig tehát egy félóra alatt 103,3 mm; mig az egész hóban összesen 146 mm. eső volt. Ezen érdekes és tanulságos kimutatás köszönettel tudomásul vétetik és az irattárba tétetni rendeltetik. 6. Horváth tr. tagtárs úr egy, Dr. Szentkirályi egyletünk derék és buzgó tagjának hozzá intézett levelét olvassa föl, melyben az egylet törekvéseinek, tudományos buzgalma és működésének biztosítása, élénkítése céljából, az egyletnek nyomdai és az évkönyv kiállításának céljából 10 darab 5 frtos aranyat ajánl meg. Ezen ajánlat örvendetes tudomásúl vétetik. Hasonlóképen Horváth tr. tagtárs úr azon nyilatkozata — melyszerint az egylet nyomdai céljaira 2 db. császári aranyat ajánl föl, és hogy szeptember hóban „Az éleny befolyása a szerves életre — példákkal illustrálva“ cimtí értekezését fogja az egylet gyűlésében fölolvasni. Elnök mindkét ajánlattevőnek az egylet köszönetét és elismerését jegyzőkönyvileg kívánja kifejezni— mi is egyhangúlag elfo- gadtatik s utasittatik titkár a szükségesek megtételére. Több tárgy nem lévén elnök az ülést bezárja. Kelt Egerben 1875 év julius 12-én Dr. Kösztler, e. titkár. Hirfűzér. * (Érsekünk ö exja) Marienbadból, melynek gyógyfürdőit, változott egészsége helyreállítására használja, közelebbről 500 frtot volt kegyes a budapesti árvízkárosultak számára küldeni. * (A gyászos elemi csapások) egymást érik kettős megyénk területén s városunkban. F. hó 19-én, hétfőn, a déli órákban rémes fekete felhők vonultak éjszakkeleti irányban városunk fölé, melyek a láthatárt hirtelen elborítván, borzalmas erővel törtek ki. Az iszonyú felhőszakadás, helyenkint hatalmas viztölcséreket képezve, óriási zuhatagokban ömlött alá, sa hegyek közöl lerohanó ár a makiári külvárost, különösen a belső sort, néhány perc alatt több lábnyi magasságra elborította, s az ottani pincék s házak belseje csakhamar megtelt vízzel. Boros edények, bútorok úszkáltak az iszapos árban. Helyenkint a rohanó vizár a házak falait kidöntögette ; másutt a szélvihar a tetőzetet hordta el. A nevezett városrészben sok helyütt láthatók a szomorú pusztulás nyomai. A roppant vizözönnek, állitótettek, holott a modern korban egy görbe tekintetért kész a duellum — rozsdás mordálylyal, apró serétre töltve------harminc lépésről. P edig egyszerű a magyarázat. Kérdezzétek meg az öreg urakat, nem voltak-e ők pajkosok (a szó szelid értelmében) ifjú korukban? és ők — dicsekedni fognak azzal. Félek: a mi ifjaink agg korukban ifjú éveikről teljesen — hallgatni fognak. Plotinszky jó-bolond volt, de olyan jó-bolond, kit bálványozott az egész vidék. Egy alkalommal hetekig súlyosan beteg volt, és a helység kompos8essorai felváltva virasztottak ágyánál. Más alkalommal egy idegen urfi vérszemet kapott, és a többiek példájára j ó-b o 1 o n dnak nevezte a lengyelt. Az ifiurnak Muszay Gerő úgy arcába vágta ama leckét, hogy: Ez jó-bolond, de csak azoknak, kik ajkaikkal igy nevezik, de sziveikben azt gondolják, hogy édes testvér, kedves barátom, — miszerint élte fogytáig angoltapaszt viselt fél bajusz helyett. így telt el az idő 1849. közepéig. Akkor azonban Óhután is elmúlt a vigság. A kevéssel előbb még hires alispán: Bary Énok elment kormánybiztosnak. A közhonvédböl örnagygyá lett Muszay Gerö nincs többé ! Még Burzony Géni ur is kardot köt, mint nemzetőr százados — otthon. Csak Plotinszky és a már 80 évéhez közeledő Hommer Szaléz vonulnak vissza egészen. . . . Egyszerre, mint a villám, csap az ország szivébe ama hir, bogy az orosz seregek átlépték a határt, s e hir után néhány napra megszólalnak az ágyuk Ó-huta alatt. A félre vert harangok zúgásától még inkább megrettent nép kétségbeesve kiáltja, hogy itt a muszka! Burzony Géni ur ezüst zsinóros kék egyenruhájában sem képes már helyre állítani a rendet, midőn a drágakövekkel megrakott pompás lengyel öltözetében oda vágtat — Plotinszky. — Barátim ! engedjétek sírni a vénasszonyokat ! Hadd reszkessen a gyáva! Aki magyar, az jön utánam ! Bámulva tekint a tömeg a fényes, büszke alakra, majd egy testté tömörülve fegyvert ragad, s lelkesülten követi vezérét. Épen jókor érnek a csata szinhelyére. A túlnyomó orosz erő már-már diadalát üli, midőn Plotinszky vakmerőségig bátorított csapata közbeveti magát, s eldönti a győzelmet. Plotirszky ! Plotinszky ! — kiált a most lelkendezve érkező Hommer Szaléz. De Plotinszky nem felel. Egy ifjú lengyel önkéntes karjaiban most sóhajt utolsót. Végre megpillantja Szaléz a haldoklót. Hozzá repül ... de a szív már nem dobog, az ajk nem nyílik egy búcsú-szóra sem. Az agg lelkész magához öleli a halottat, és zokog úgy, hogy a győzelemtől mámoros katonák sem birják visszatartani köoyeiket. Majd egyszerre felegyenesedik, a bolt mellé inti az ó-hufai- akat, kiknek élén Burzony Géni, feledve, hogy nemzetőr-százados — gyermekként sir . . . kezd beszélni töredezve, zokogástól meg- megszakitva. De harsányan, érthetően : — íme, közöttetek volt ö, és ti nem ismertétek ! Nem ismertétek ... és mégis van-e csak egy is, ki apja gyanánt nem szerette ? Ki volt ö rátok nézve ? — Idegen. És mégis ki volt ő rátok nézve? Jótevő angyal, atyátok, védőtök; ki nem hagyta elmenni házából vigasz nélkül a kesergőt, segély nélkül a szegényt. Ki neveltette gyermekeiteket, titkon gyámolított mindnyájatokat ... és most meghalt — hazátokért. Ti nem ismertétek őt, mégis mennyire szerettétek ! Hát én, ki karjaimban ringattam, ki ifjú korában ismertem, ki szenvedéseinek okát tudtam . . . mit érezhetek én ?! Oh, keserű halál ez rám nézve, mert elrabolja egyetlen barátomat, egyetlen vigaszomat, öregségem egyetlen örömét. ... De talán édes rá nézve, mert megmenti 17 éves borzasztó fájdalmaitól. Hallottatok-e csak egy panaszhangot is ajkairól? Pedig e halottat elárulta népe, megcsalta barátja; megfoszták gyermekeitől — és elveszité hazáját! És nekem mégis szörnyen fáj nem annyira az, hogy ő már nem él, mint az, hogy még én élek. Magyarok, honvédek, katonák ! emlékezzetek e napra, tanítsátok gyermekeiteket meghalni a hazáért, úgy, mint meghalt azért — hazája hóhérai ellen küzdve — Plotinszky-Koributh Mihály Cézár herceg! . . . — Atyám ! atyám ! tör elő azon ifjú lengyel, kinek karjaiban a herceg utolsót sóhajtott. —Oh atyám — megbocsátottál-e?! Fényes emlék jelöli Koributh herceg sírját az óhutai temetőben. Évtizedek repültek, de nem homályositák el emlékét sem a kövön, sem a szivekben. Még most sincs Ó-hután egy ember sem, ki a virágos sir mellett elhaladva, kalapot ne emelne és egy sóhajjal ne áldozna a jó-bolond emlékének.
