Eger - hetilap, 1874
1874-06-04 / 23. szám
179 Ezt annál könnye bbtn teheti vala a magysr törvényhozás, mivel ez semmi újat és semmi régi roszaí, de a régi rendszer egyedüli legjobb oldalát képezte. S ezen törvényszeiti kötelezettségben nincs semmi észjogtani ellenmondás, nincs semmi képtelenség! szin;a mennyiben ha mi a társadalomban bizonyos tért egy más embertárs iránt elfoglalva tartunk, kötelességünk, hogy ezen tér elfoglalásának előnyeit élvezve, ennek minden hátrányait viseljük, s hogy — job ban mondva — a társadalomban, midőn életjogaink vannak, ennek kötelmeit teljesíteni tartozunk, s minthogy ilyen viszony minden iparos munkásra áll, áll a következés is. A monarchicus államok minden törvényei mintegy oda látszanak irányulni, hogy atyailag rájuk akarják parancsolni az emberekre a boldogságot, már t. i' azon boldogságot, a mely szerintük egydül üdvözítő. A respublica elméletének füvonása ellenben a mindent magából tudó és merítő erőnek kifejtése; s azután következik az elsőnek magaslatánál tisztán belátható, „egymást értve, boldogítva“ való karöltve haladásnak, a legmagasztosabbnak nevezhető létfoka. No de a respublikához republikánus erények kellenek, s ez a koldustól a grófig fölaristokratikusallangozott népre nézve a „jövő zenéje,“ amit nem tud megérteni, a mit kárba veszendő művelet lenne ma még muzsikálni. Mi alkotmányos monarchiában élünk, minden törvényeink az „atyai boldogitás geniusárak lehelletét viselik tükrökön“ (!)— legyen úgy, de ekkor azután iparlörvényünkkei ne akarjunk még az érett s"képzett iparos osztálylyal dicsekvő Poroszországon is tultenni mert ha minden formánk ilyen, az iparnak sem mérhetünk más mértékkel. Most midőn nem csak a Themse, Seine, Duna és Niemen, partjain emelkednek a közgazdászati tevékenység és iparos munkásság megdicsöitésére tárlati emlékek, de az egyes, külröl gyakran mit sem jelentő műhelyek s piaci sátorok termeléseiben is, a vigaszt csak meddőn nyújtó po itikai tusák sivár tizeiméi közt, — szállj magadba olvasó, s lelked ünnepélyes hangulatával tekints le képzeleted caleidoscopján a gazdászati szorgalom, az ipar és munka világsrerü vívmányaira is. Azon érzelem, melyet a sátán akart Üdvözítőnkben felkölteni, midőn a hegyre fölvivén, a nagy világot bemutatta neki, sajátlag ezen érzeménynek fele t. i. a végbetetlen hatalom, a pazarfény, s óriási gazdagság érzete, valóban csak itt költhető fel, — ámde a zal a hirrel lepték meg, hogy a Hunyady-huszárokhoz tétetik át ezredesül. A Vilmos-huszárok annyira zokonvették e változást, hogy az egész tisztikar beadni készült lemondását. Lenkey azonban a haza ügyét mindig elsőnek tartván, határozottan tiltakozott a veszélyessé válható példa ellen, de megesküdött egyúttal, hogy semmiféle előléptetést el nem fogad mindaddig, mig szeretett bajtársaihoz vissza nem helyezik. Alkormányzó, kihez elégtételért folyamodott, azon ajánlattal igyekvék öt kiengesztelni, hogy tábornokká nevezi ki, de Lenkey ezt visszautassá s a szabadságharc végéig ezredes maradt, bár Kossuib később a Tiszánál vívott csaták közben ismételte ez ajánlatot. Júniusban Lenkey Cegléd és Szolnok táján 18,000 főre rugó tartaléksereget gyűjtött, milyet Perczel, mint parancsnok két hadosztályba osztván, ezek egyikének vezérletét Lenkeyre bízta. A hadjárat^ ezután következő végzetes fordulatai és szomorú esélyei között is Lenkey emberül megállta a sarat, az általános zavar és fölbomlás tán egyetlen egy brdosztályt sem érintett kevésbbé, mint Lenkey erős kézzel vezetett és az ő példája által lelkesített csapatait. 1849. aug, 2-án Szí regre érkezvén, Dombinszhy tartalékseregébe osztatott be, s részt vett a szegedi ütközetben, de midőn Perczel Mórt Mészáros és Dembinszky a Lenkeivel közösen szervezett tartalékbad vezérletétől megfosztotta, Lenkey ismét beadta lemondását. A katasztrófa ekkor már rohamos léptekkel közeledett. Vereséget vereség ért s a nemzeti zászló megszűnt diadalok büszke jelvénye lenni. A vezérek közt kölcsönös vádak és szemrehányások mind mélyebbre vájták a meghasonlást s minden bomlásnak indult. Azokat, kik idegen földre menekültek, nem érte el a boszu és a büntetés, mely csak a honmaradottakat sújtotta. Lenkeyt sem kímélte. Tömérdek kaland, nehézség, akadály és nélkülözés ntán Egerbe érkezvén, két napig titokban lappangott, de az osztrák katonai parancsnok, Köllö őrnagy hamar megtudta ottlétét, s miután Lenkey, hogy elfogatását megelőzze, önként jelentkezett nála, pár sátán itt célt vesztve s elszomorodva hagyandotta az olvasót már az első pillanatban. Mert lehet-e, hogy a sejtett, a létesíthető s létesítendő egység érzetéből minden világrészből önkéntesen összehordott, s nem erőnek erejével kicsikart, elsajátított száz meg száz ezernyi műkincs, az emberi fejlettstg meg annyi tanúinak halmazánál, egy jobb, egy szent érzelem ne szálljon meg, — ha főkép eszedbe jut, mikép a bitorló anyagi erő, például a római hódítások korában, — az ököljog legttindöklöbb delén sem lehetett semmi olyast látni, mi ezt bármi halvány színben megközelítené. S ba kebled, nyájas olvasó, szentebb érzelemtől dagad, a sátán hogy ne szomorodnék el, főleg ha látja egyszersmind, miként az ezerek s azon százezerek közöl, kik naponta s vasárnaponkint az élvadó rövid de nem fáradság nélküli utat megtevék, mindig találkozott néhány száz s olykor néhány ezer, ki rendeltetésének istenszabta útján buzgalommal haladt, tanulván a teremtő azon hatalmát, melynek csak ezen — az emberiségre átruházott — parányi részecskéje is megmérketlen. Nézd, az emberi művelődés nagy mezején még ott áll a diadal kapu, halántékát száz jeles névből font hervadhatlan koszorú ékesítvén! a hálátlan emberiség, mely eddig csak a véres csaták hőseit emelte ki, s az ifjúságot, magokat a legújabb nemzedék fiait is csak ezek nevére tanította meg, hibáiból kieszmélve,a jótevők neveit kezdi emlegetni! Ott látod Columbust, ki az emberiséget egy kétharmadrésznyi gyönyörű növényzetű, erödus földgömbbel ajándékozta meg; a ki nagyoqb kiszámithatlanabb jelentőségű átalakulást időzett elő egy maga, mint a Nagy Sándorok, Ozezárok s Napóleonok ezrei; — Ott találod Guttemberg nevét, kinek irányában a világ köteles hálatartozását már kezdi leronni; Ott látod Gallileit, ki a tudomány megváltó terén mozogván, fegyvert nem forgatott ugyan, de azért bátorságot fejtett ki oly magasztosai, mint a hódítók bármelyik csudáit hőse. Ámde vájjon a tudomány emberei nem fejtettek volna ki hasonló bátorságot és érdemet ? Hát de Caus ? Nem lett e nagy ember is áldozata buzgalommal ápolt ártatlan tudományának ? fölfedezte s leirta az anyagi ind-erök egyik leghatalmasahbikát — a gőzerőt; örököse a nagyvilág, az emberiség Dagy családja tudományos fáradozásainak az önmaga által el dobott, elásott kincsnek most ezerszeresen, minden lépten minden nyomon hasznát veszi, ámde ő szegénz félreismertetnap múlva Haynau parancsára katonai födözet alatt Pestre szállíttatott. 1849. szeptember 26-án az újépületbe zárták s harmadnapra a vallatáshoz is hozzáfogtak. A szerencse kedvezett az egyszer Lenkeynek. A hadbíró Dreyer, még azon korból, midőn huszárszázados volt Szlavoniábaniában, jó ismerőse lévén, úgy intézte a kérdéseket, hogy az enyhitö válasz fölötte könnyűvé vált,s midőn a kihallgatás véget ért, a hadbíró vörös ónnal azt irta a jegyzőkönyv hátára : „nem súlyos biinös.“ Alkalmasint e pár szónak köszönhette Lenkey, hogy október 6-án s a rá következő napokon Haynau vérontó figyelmét elkerülte. Később mintegy harminchatan, kik azelőtt osztrák tisztek valának, köztök ö is, Aradra szállíttattak s az ottani hadbiró Daubeck szigorúbban fogván ügyét, golyó általi halálra s kegyelem utján 12 évi nehéz vasban töltendő várfogságra ítéltetett. Később Sándor wiirtembergi királyi herceg közbenjárása folytán a 12 évből nyolcat elengedtek, mig végre 1853. dec. 19-én megnyílt börtönének ajtaja és szabadon bocsáttatott. Lenkey a börtönben is annyira szivén viselte családja sorsát, hogy vagyona haditöivenyszékileg lefoglaltatván, az aradi várban lakó Meixner nevű cipésztől nemcsak megtanulta e mesterséget, de társainak ugyanott tisztességes áron már cipőket is készített, honn azonban nem igen vehette hasznát tudományának, mert a közbizalom más alakban gondoskodott anyagilag róla. 1861 óta ö volt egyik vezére az egri ellenzéknek, s midőn 1867-ben a törvény hatóságok mü- ökdéstiket ismét megkezdették, egyhangúlag megyei föszámvevővé választatott. Azóta minden erejét és idejét hivatalának szentelte, a munkában keresvén enyhülést, mig folyó évi máj. 18-án elérte a balál. Koporsóját ezernyi néptömeg s a fővárosból az országos központi bonvédegylet küldöttei kisérték a temetőbe, s kívántak az ügy nevében, melyért harcolt és szenvedett, s a haza nevében, melynek tiszta jellemű, igaz és bű fia volt utolsó lehelletéig, áldást poraira ! (V. U.) *
