Eger - hetilap, 1872
1872-10-17 / 42. szám
330 bért, mint kellő műveltség híján, és azért ki is'kell vennünk a tisztelt kivételeket — akik fájdalom, még épen csak kivételek. Látva, eme bizonyos fenhéjázással űzött keserveket és szánalmas erőlködést, gyakran eszünkbe jut Goldsmith meséje az „Óriás és Törpéről". A törpe t.i. szövetségre lépett az óriással, azután kalandokra indultak. Minden összeü közésnél, a törpe volt az első és természetesen a dühösebb. Itt a szemét ütötték ki, amott a karját vágták le; mig a higgadt és elövigyázó óriás közben egy elrablóit kisasszonyt is megmentvén — ez szerelmes lett beléje, s nagy boldogságára neje lett. Midőn a szegény törpe már minden tagjából vérzett, s halálra ki volt teritve: „rajta, úgymond az óriás — csak még egy győzelmet vívjunk ki, és halhatatlan lesz dicsőségünk“ ! „Nem — kiátott a törpe, ki időközben okosabb lett — én lemondok a szövetségről és nem harcolok többé. I find in every battle, that you get all the honor — but all the blows fall upon me“. A mi bizonyos előharcos, és exoffo korteseknek jól magyarul annyit tesz: hiszen a mi uraink — pardon! a mi jelöltjeink-megvannak, sőt egymásnak tiszteletet adnak, egymás érdemét, dicsőségét elismerik — hát miért marakodjunk mi? Avagy Kocsó Pistát és Bak Pált közelebbről érdekli a haza ügye, mint például: Deák Ferencet és Ghycy Kálmánt? No de mig Goldsmith törpéje megokosodott, addig sok tisztelt választóra nézve még sejteni sem lehet az időt, melyben ez okoso- dás csak remélhető is lenne. Tekintve párt lapjaink, jobban mondhatom bizonyos baloldali és szélső-baloldali lapoknak hangját, intentióit, egészen az átkozó- dásig fokozottfanatizmusát — nem különben ama merész cynizmust, melylyel ferdítéseit, rágalmait szórja, — melyek természetesen egy szabad-sajtóval biró alkotmányos országban, sokkal könnyebben el - követhetők, mintsem akár megtorolhatok, akár pedig akadályozhatok — nincs semmi természetesebb, minthogy a kevésbbé müveit és értelmes elem, de amely mégis e nemű terményekkel táplálkozik — kiegyenlithetlen ellentétek által véli magát elválasztva a másik párton állóktól. Az emberi szenvedélyek alantasabb nemeinek mindenből tenyésztője a korlátoltság és egyoldalúság. Ezt tudva, vannak elegen — mi okon? ők tudják — kik a capacitátio és netáni jobb értesüléstől való félelmökben mindenütt szeparatistikus törekvésekkel lépnek fel. Az említett egyoldalúságnak legtermészetesebb gyógyszere a társulás; mely mig egy oldalról kölcsönös érintkezés által alkalmas kisimítani, vagy legalább gyöngíteni az ellentéteket, más oldalról összetett erővel inkább módj.-.ban van a több oldalról való, és igy egymás által már tisztult értesülés eszközeit megszerezni. Értem a „Casinókat11 „Társadalmi köröket s hasonló közművelődésünk előmozdítására célzó társulásokat, és értem azon körülményt, mely szerint ily nemű testület, tagjainak különfélesége, de egyéb magasabb okoknál fogva is, úgy a napi sajtónak, mintáz irodalom egyéb termékeinek nemcsak valamelyik irányban elkülönített részét pártolja és megszerzi; hanem feladata és magasabb hivatásához képest már, ereihez képest — az általános művelődési faktorokat, tehát az összes sajtót és irodalmat nézi. És igy, a kisebb politikai differentiákon túl emelkedve, bizonyos magasabb elvek és célokban keresi a harmóniát. A kaszinók és hasonló társadalmi egyletek tehát amint, bizonyos tekintetben fölötte állanak a politikai klubboknak — úgy más oldalról amazokkal épen nem vegyitendök össze. Nem lehet ugyan az ellen kifogás, hogy a mely politikai párt szükségét érzi, magának pártclubbot alakítson — de a meglevő társadalmi egyleteknek ilynemű travesztálása minden esetre, mig egyoldali-ól türelmetlen éretlenséget, más oldalról alig megbocsátható társadalmi bűnt involválna. Nem ok nélkül reflectálunk e különbözetekre , a mennyiben erős hire járt itt a baloldal egy állítólagos oly nemű határozatának, mely szerint a jövő újévtől, mint a Casinó újból való alakulásától fogva — a baloldaliak a kaszinói tagságtól tartózkodnának ; ekként maradván a Casinó épen csak a jobboldaliaknak —» ellenben az innét ekként kilépő tagok az itteni „Tár sadal m i Kö rh ö z“ csatlakozván, mig azt az által erősítenék, egyúttal az ott lévő jobboldaliakat kiszorítván, azt időközben merev baloldali clubbá alakítanák által. Mennyi való e hírekből, meghatározni ez úttal nem tudjuk — de ha netán az egész az volna : véleményünket már jeleztük. Bizonyos tekintetben mindig feszélyező az ilynemű kérdés szellőztetése, alig lehetvén kikerülni azon, csaknem jogosult gyanút, hogy illető a netán távozóknak nagy szükségét vagy előnyeit érezvén, azoknak esetleges elvesztésén bánkódik. És e feszély nem abban van,ami az egyiknek,mint mondani szokás — levonni látszik,-4 T A R C A. ]>» A szép Flóra. — Egy német iró életéből. — Az emberi életben legmegbocsáthatlanabb ama balgaság, a jelen ifjúkorból az öregség idejébe kívánkozni. E balga vágy az ifjúság hymnusából búskomor elégiát képez. Az elégia lassú hangza- tait a szomorú jelennek a kedves múlttal, — ; a hymnus pedig az örvendetes jelent a boldog jövő összehasonlítására épiti. . . . Ki ne ismerné az első állpelyhek, az első pipa-dohány, az első szerelem, és az első hivatal utáni életröviditö sóvárgást? — És ha a tömötten, erősen sarjadzó bajusz és szakái végre megvan, nem torelmetlenül sóhajtozunk e : Oh, be alkalmatlan is ez a borotválkozás, bár menekülhetnék ettől a csúf szakáitól!! És ha az ember fogai megfeketülnek, arca megsoványodik, vagy egy jó adag szédelgést és emészthetlenséget hozott nyakára a dohányzás, akkor lármáz, akkor káromkodik már: „A hóhér vitte volna el a világ minden pipáját . . . csak már le birnék róla mondaui \“ — A szív ügyeivel sincs különben. Miután az ember belebolondult valakibe, és azután ismét kibolondult, kénytelen tapasztalni, hogy nem egyéb az egy sorsjátéknál, melyen csak el rétve jön ki a nyerőszám, s ekkor iit homlokára, mintegy vádolván önmagát, hogy ily bizonytalan játékhoz fogott. — Vagy ha az ember örök időkig ott ragad első állomásán, s végre kénytelen belátni, hogy nincs többé kilátása ; mit tehet mást, mint mérgeskedik első ifjú vágyaira, — hiszep talán ha meg nem előzi a végzetet, jobbat adott volna az. így van az ifjúság minden kívánságával, mely azzal boszulja meg magát rajtunk, hogy vénségünkben akarunk ép annyira fiatalok lenni, amennyire ifjú korunkban az öregséget negélyeztük. Édes sóhajjal emlékszem ama boldog, s mégis ki nem elégítő napokra, midőn még fiatal voltam önmagámnak ; és a legnevetségesebb eszközöket is megkísérlem, hogy legalább a világ előtt annak ne látszhassam. Nem volt este, melyen arcom ama helyeit, hol egykor a dicső szakái fog diadalmasan elöbujni, gondosan meg ne borotváltam volna. Úgy hiszem, ha ily alkalommal a tükörben arcom körül egyszerre szép körszakáit láttam volna, — mint a hitrege szerint Narcist, önmagam iránti szerelmem emésztett volna föl. Hjah! de a szakái nem üvegházi növény, nem lehet virágoztatni télen is! Jobbnak látszott egy más mód, mely éveimet a tisztelet által fogná öregbíteni ... s ez volt a szerencsés állomás, melylyel a legszorosabb titoktartás feltétele alatt egy ifjú, önzetlen lelkű, kifogy- hatlan lángeszű szerkesztő barátom megbízott. Megvallom, eleinte ama rettenetes hatalom meggondolására, mely toliam hegyén székelt, hallhatólag dobogott szivem; de csakhamar óriási léptekkel haladtam előre, remegő vonásaim mindegyre világosabbak és vastagabbak lettek : A hol jártam, a kritika kelt utánam. Nemsokára végtelen gyönyörűségemre halottam a bírálataimat olvasó kávéházi vendégek és sör-aestheticusoktól : „Ennek sokat kellett látnia, mert különben ennyire még sem gorombáskodnék ; node nem viszi el szárazán! majd megkapja a magáét!11 Még akkor magas fogalmaim voltak az Utlegekröl, és szivemből óhajtottam azt, hogy általa az igazság bajnokává és a jó Ízlés vértanújává üttetvén magamat, ténykedésem dicső jelével léphessek azon férfiak sorába, kik a kritika terén kapott ilynemű dicskoszo- rukkal ékesítve vártak reám ! Hja, de eme vágyam sem teljesülhetett, hisz szerkesztő barátomnak érdekében volt engem a titoktartás alól föl nem oldani. . . . Mit is mondtak volna rá, ha megtudan- dották, hogy az a sokat látott Ítész egy . . . alig serdülő ifjú !? Ha egész életemet igy titokban agyonírni nem akartam, más módon kellé fejemet törnöm. De mikor a köllészet még kevésbbé sikerült; oly siluatiókba erőszakoltam magamat, melyek helyes kidolgozása még érett és tapasztalt embernek is dolgot adott volna; melyek a beunök nagy mértékben uralkodó életuntság, embergyülölet, desperatio dacára pár vigyázatlanul becsúszott heves érzés által elárulták, hogy szerzőjük még csak gyermek!
