Eger - hetilap, 1872

1872-04-04 / 14. szám

107 mivelöt, hogy kicsiben történendő kísérleteit is az uj móddal, csak jó erőben levő fiatal tőkéken tegye, vagy trágyázással segítse elő az ily kép miveit szőlőtőkéket, hogy a felfokozott termés alatt ki ne me­rüljenek; mert — ha még újabb tapasztalatok szükségeltetnének arra, hogy az Oidium Juckeri főokát a tőkék kimerültségében kell keresni, hát azt legújabban a fürtös szőlövesszők gyürüzési kisérletei megmutatták, melyek azon eredményre vezettek, hogy ugyanazon tökén a gyűrűzött, tehát mesterségesen táplált vesszőkön épek ma­radtak a fürtök, miglen a gyürüzetlenek a betegségnek csalhatlan nyomait viselték. íme a rendszerek, tessék választani; — az alkalmazás eredmé­nye a vincellér ügyessége s a földtalaj minemüségétül foltéte- leztetik. Végül, a metszésre nézve általán minden szakember tudja, hogy azt igen éles késsel, s minél kisebbel kell véghez vinni; hogy a tökén maradt vesszőrész be ne hasadjon, s mert nagy késsel igen bajos a sürü vesszők közé bejutni a nélkül, hogy vagy a szem le ne ütődjék, vagy más vessző meg ne sérüljön. Kívánatos volna, hogy a metsző ollók átalános használatba jöjenek; — de ez ollók is még ■egy jövendő genialis szellemet óhajtanak, mely a rajtok tapasztalt tökéletlenséget megjavítja ; — a parasztot nem lehet olló-metszésre szoktatni, ha kezébe adom is, pár napi vele való metszés után — azt mondja — bizseréréz a keze. Szinte tudnivaló, hogy a metszésnek rézsutosan, s mindig a szemmel ellenkező oldalon, a legnagyobb vigyázattal kell történni, rézsut azért, hogy az esőviz a metszési la­pon meg ne állapodjék, s a vesszőbe ne szivárogjon, mi annak beljé- ben rothadást okozhatna; a szemmel ellenkező irányban azért, hogy a vesszőből kiszivárogni szokott nedvesség, a szemre ne folyjon, mert az a szemet gyakran megvakitaná, s hajtásra alkalmatlanná tenné. Párvy Alajos. mik szemeimet áztatják, véreteknek kell omolnia. E gyűlölt város ha­muiban kell elvesznetek ! Reszketve bámulák hevét vezérei, csak Nervan bátorkodók öt vigasztalni, de határtalan fájdalmában eltaszitá magától barátját, s igy szóla: — Távozzál! Elvesztém azt, kit szereték jobban mint enmaga- gam, nincs többé senkire szükségem! Lassanként azonban szűnt a keblét dúló vihar, s helyette a re­mény enyhítő balzsamát érzé lelke sebén. — Nem, — szóla önmagában, — Mohamed nagylelkű, hisz Nervan is kezében volt, Nervan pedig egyike legrettegettebb ellenei­nek, s e mellett tudta mennyire szeretem, mégis visszaküldé. Talán vnost is ..., Oh én esztelen! Hisz ha Zoraidét meglátja, bizonyára nem lesz képes magán uralkodni. Lángra gyulád szive e mennyei te­remtés iránt. Talán e percben is előtte áll, s keresi az utat szivéhez, hogy ott az én képem helyét elfoglalja. Csábítja Ígéretekkel, fenye­getéssel egyaránt. Oh csak e pillanatban mellette lehetnék, s elragad­hatnám tőle szép Zoraidémet, e tört pedig szivébe szúrhatnám! Az éj elmúlt a nélkül, hogy Moez egy percet nyugodott volna. Úgy szólván önkívületben járt sátrában fel- s alá. A sereg várá paran­csát. 0 azonban most elfeledé seregét, el győzelmeit, el büszkeségét. Több szenvedély lakhatik egy lélekben, de ha egy felizgattatik, a töb­bivel nem törődik a lélek, valamint a különben csendes folyó, mely a vihar által felkorbácsolva mindent kivet medréből. A nap megfutotta pályáját, s Moez sorsa még nem változott. Nem jött uj követ ellenétől, ki neki szerelme tárgyát karjaiba szolgál­tatta volna. Ha egy pillanatig Mohamedet oly nagylelkűnek véite is, hogy remélé, mikép Zoraidét tőle vissza nyeri, ezúttal mégis minden reményét elvesztette. Most tehát egészen átengedte magát indulatá­nak. Arra határozá magát, hogy éjjel maga megy Amasiba. Leveté a drága öltözéket, melyről megismerhetnék ellénségei, egy armén ke­reskedő öltönyét vévé fel, s parancsolá, hogy két szolga és sok teve kövesse legválogatottabb málhákkal megrakva. Hosszas kitérések után eljutott az útra, mely Bagdadból a városba vezetett, s nemsokára ezután Amasi kapujához ért. Az őrök bebocsájták őt, s egyik szolgái közöl, ki a várost jól is­merte, egy pompás karaván-szállásra vezeté, mely Mohamed palotája közvetlen közelében volt. Alig érkezett itt meg, máris égett a vágytól a palota körül ku­tatni, mely Zoraidét magába zárá , erősen el lévén határozva, őt ^vagy kiragadni vetélytársa kezeiből, vagy meghalni. Azonban nemso­Társas-kőr. Keressétek a müveit országok államviszonyai s társadalmi kö­rülményei fejlödöttségének csiráját, kutassátok Amerika lakossá­gának egymás iránti példás barátságosságát, előzékenységét még a peres ügyekben is, vizsgáljátok Sveicnak lakosságában a humanis- mus teljének okát, és hasztalan fognátok örszágnoki bölcsességnek és tapintatosságnak tulajdonítani, tévesen fognátok szerencsés állami constellátióknak beszámítani, mert mindezek kedvező minősége csak parány i mozdító leendett, ha nem létezett s támogatatott volna a tár­sulási szellem, mely minden haladásnak alapja, minden művelődés­nek főtényezöje­Bármennyire iparkodjék a hatalom az ország jólétének előmoz­dítására szükségeltető intézkedéseket tökélyesiteni, bármiként igye­kezzék kezdeményezett társadalmi érdekű lépéseit célirányosokká téve, hasznosítani, működése csak úgy lehet sikeres, üdvös, ha az összeség felkarolja azt, mit egyesek gondossága indított, s minek lé­tét a közérdek kívánja meg. Ha a társadalmi érdekek iránt maga a társadalom közönyös, ha mi az összeségre célszerűnek bizonyult, csak egyes buzgók által pártfogolíatik, ha mindenki csak saját java után járva, a közjó iránti apathiáiában semminemű társadalmi hala­dásra és fejlődésre nem gondol, szóval ha ki sem törődik vele, vájjon mennyire vagyunk a társulás és művelődés dolgában: akkor haszta­lan minden kedvező államfekvés, politika s hasonlók, mert az egye­sek teremtményét csak az összeség pártolása tarthatja fönn, és mert az összeség müveletlensége, elfogultsága és ridegsége mellett, meg­dől minden közjóért való törekvés. Tekintsük csak saját viszonyainkat. Nálunk igen kevés közér­dekű intézmény örvend virágzásnak, bármennyire szorgalmatoskod­nak is egyesek, mert hiába nálunk a társulás a legziláltabb elhanya­goltságban van, s érintkezési pontjainak egyike sem olyan, mely ál­tal tudományos műveltségűnk, egymás iránti jó hajlamaink k ö z ér­dé k ü 1 e g ébresztetnének s fejlesztetnének. Habár vannak többen, kára Mohamed egy vezérét pillantá meg, ki nagy kísérettel ment ki a palotából. A vezér közeledék a szultánhoz s igy szólt hozzá: „Uram meghallá, hogy egy idegen érkezék Amasiba. Ali Mohamed tudja, mi­vel tartozik az idegeneknek; szerencsésnek érzi magát, hogy azokat részeltetheti a vendégszeretet jogaiban, bár mily áliást foglaljanak is el. Hozzád küldött engem uram, hogy kérjelek, tisztelnéd meg palo­táját megjelenéseddel.“ „Ha ez kívánsága uradnak" felele Moez csodálkozva, „szívesen teljesítem. Menj én követlek." A szultán felment a palota lépcsőin, több termen vezeték ke­resztül, melyekben a legnagyobb pompa uralgott, végre abba érkezék, melyben Mohamed idegeneket szokott fogadni. — Közeledék a trón­hoz, melyen ellensége ült, s igyekezett a belsejében dúló ingerültséget elrejteni. Felemelé tekintetét a férfiúra, kit gyűlölt s kit most először kellett látnia ; de alig tekinte rá s érzé, hogy haragja lassan-lassan enyészik. Mozdulatlan állt s szent tisztelet tölté el szivét. Kész volt térdét meghajtani az előtt, kit meggyilkolni jött. Nem tudta nem bá­mulni eme nemes arcot, melyen bátorság s szelídség, nagyság, egy­szerűség, érzés s nyugalom együtt honoltak. Mohamed észrevevé ezt. Leszállt trónjáról, kegyesen közeledék feléje s mennyei mosolylyal szólt hozzá : „Idegen, légy űdvöz. Nem kérdelek sem neved sem honod felől. Te ember vagy s én testvéred vagyok. Bizonyára ártatlan az indok, mely a városba vezetett, mely­ben én uralkodom; mert én sohasem okoztam neked roszat 8 javadat akarom." Moez zavart volt s hallgatott. Mohamed egy csoport szolgának megparancsold, hogy öt a legszebb terembe vezessék, s gazdagon fel­öltöztessék, egyszersmind meghivá, hogy estelijét vele megoszsza. Moez eltávozott néhány pillanatra, s azután ismét oly öltözetben, mely rangjához illő volt, egy pompásan világított terembe lépett, hol Moha­med országa nagyjaival épen a legválogatottabb étkekkel megrakott asztalhoz akart leülni. Tisztelet-helylyel ez idegent kínálták meg, kinek kitűnő alkata s nemes vonásai minden szemet magukra vontak, s csodálkozást s bámulatot költőnek. Nemsokára a legtisztább s legfesztelenebb szabadság uralkodott a vendégek között; a szellem azon nemes elfogulatlanságban nyilat­kozott, mely annak valódi értéket kölcsönöz. Mohamed udvaroncai semmiben sem hasonlitának más nagyok udvaroncaihoz, ők azoknak barátai voltak, kiknek bebizonyult becsü­let s hűség jogot adott mindent megmondani, amit gondoltak s éreztek. ____ (Vége köv.) *

Next

/
Oldalképek
Tartalom