Eger - hetilap, 1872
1872-03-14 / 11. szám
83 serkentenénk, nem buzdítanánk, talán fele sem fogna megjelenni a 'választási urnánál. Én tehát az egész indítványt — ámbár magasabb emberiségi intentióit elvitatni nem akarom, — de a népre nézve olybá veszem, mint gyógyítani ott, a hol betegség nincseD, mint erőnek erejével orvosságot diktálni bele az ép, erős és egészséges testbe, erővel elhitetni akarni a néppel, hogy jogaiban sértve volna, holott az a világon semmi baját nem érzi, szóval a népet hipokondrikussá tenni. De midőn ezt mondom, ne méltóztassék gondolni tisztelt bizottmány, hogy én talán a népet nem ismerem, vagy plane ignorálom, hiszen velők és köztök nőttem fel, és mint volt jobbágy-társuk minden vágyaikat, gondolatjuknak egész menetét ismerem, s épen azért nem is ignorálhatom őket. Mert a népet csak az ignorálja, a ki nem ismeri, a ki ismeri, az tudja, hogy mindazon jeles tulajdonságok, melyekkel isten megáldotta az emberiséget, romlatlan tisztaságban, s kifogyhatlan bőségben épen itt találhatók fel, e kiaknázhatatlau kincsbányában, melynek neve nép. Innen meríti a költő legszebb gondolatait, a legszebb dalok, melyeknek hallatára sir a magyar ember lelke örömében, e gyémántforrásból fakadnak, s hiába mondja Liszt, hogy azokat a cigány com- ponálja, mert szakitsuk el a legjobb bandát a néptől, már meglátszik rajta, mert muzsikája hideg cifraság, hiányzik abból az andalító melegség, ,a szellem, az erő. Én tehát nem ignorálom a népet, sőt nagyrabecsülni tudom, hanem amit a választásokra nézve mondtam, azt azon tapasztalásból tudom, melyet a népnek közvetlen közelében szerezni naponként alkalmam van. 3-or Hozhatok még indokot e törvény mellett szinte az életből, szinte a gyakorlatból. Alidon ugyanis nem most — midőn alig vagyunk hoszonöten jelen — hanem közelebb a tisztválasztó gyűlés alkalmával e bizottmány díszes sorain végig tekinteni szerencsém volt, itt találtam a társadalom minden elemeit, itt voltak a magas clérus tagjai közül, itt a főnemesek, itt a kisebb birtokosok, kereskedők, iparosok, művészek, tudósok, földmives gazdák, — s megvallom e látvány előttem e törvény mellett bizonyít, úgy hogy ha egyátalán volt valami kívánni valóm az egyéb sem lehetett, mint az óhajtás, bár a társadalom e különféle elemei magukat a közügyekért egyformán érdekelnék. így fog-e ez történni, az ismét az idő és tapasztalás kérdése, de annyi már most is bizonyos, hogy a népet korántsem a kérdéses törvény zárja ki innen, sőt inkább e törvény alapján itt lehetnénk, itt kellene lennünk kerekszám 600-unknak és vagyunk csak 25-en, hanem kizárja a buzgalomhiány, és azon rendelkezés, hogy Heves és Külsö-Szolnok vármegyének székhelye e nagy megye szélén fekvő Eger, hova mi túl a tiszaiak csak lelki és testi töredelem, idővesztegetés, és költség mellett juthatunk, sőt sokszor igy sem, hanem úgy hogy előbb vasúton Pestre megyünk, onnan vasúton vissza Füzes-Abonyba megyünk, onnan egy fedeles bárkán kátyús úton tandem aliquando Egerbe juthatunk, ha t, i. oldalbordánk össze nem szakad, mert természetes, Heves vármegye mindig a magas politikával elfoglalva lévén, utaink oly roszak, hogy nincs istennek az a poétája, a ki nyomorúságos voltát hozzá méltóképen megsirathatná. —■ Ha tehát indítványozó úr jól gondolkozik, nem a virilis törvény ellen kell vala agitálnia, hanem a mellett, hogy nem lévén képesek Egerbe jönni, hát úgy segítsünk magunkon egyelőre a mint lehet, gyiilésezzünk egyszer Szolnokon, másszor Egerben. De e kérdést nem vitatom tovább, inkább azt kérdem : mit vétett a föld, honunk áldott alapja a költő szerint, én szeriníem pedig az állam terheinek legbecsületesebb hordozója, mert a midőn egyéb vagyon oly könnyen elrejtőzik a teherviselés elől, a föld mindig úgy áll, mint a nyitott könyv, s meghozza adóját akkor, ha jó istenünk áldását árasztja rája, mint akkor, ha bölcseségében azt megtagadja tőle, mit vétett, hogy annyira irigyeljük a befolyást, melyet e törvény részére biztosított? ! Ugy-e ha egy pénztőzsér megbukott, azt könnyen elfelejtjük, de ha nagyjaink földbirtokait eladogatni látjuk, akaratlanul némi fájó érzés borítja keblünket, mintha éreznök, hogy azé a haza, a kié a föld, mintha éreznök, hogy szivünk vérével irta a költő : az egész világon e kívül nincsen számodra hely. Igen a tözsér, az iparos, a kereskedő, a tudós másutt is találhatnak könnyebben hazát, de nekünk nincs más menedékünk, mint a göröngy hazánk szent földjében, mely ápol 8 eltakar. Részemről helyes politikának tartom, hogy ha már meg nem akadályozhatjuk, hogy hazánk földjét idegenek vásárolják, igyekezzünk őket hazafiakká tenni. Mert mit ér a vagyon hazaszeretet nélkül? Tán a vagyon emel nálunk oszlopot nagyjaink szent emlékének ? Tán a vagyon emelt nálunk palotát a tudománynak és a művészetnek? Tán annak köszönhetjük pompás templomainkat, nagyszerű lyceumunkat, nem a vallásos érzésnek és az azzal járó hazaszeretetnek, mely a természeténél fogva önző vagyont áldozatokra buzdítja?!! Ha tehát sugárutat építünk, és arra milliókat költünk, és pedig jobb és baloldal egyiránt, a többek közt azért, hogy a vagyont magunkhoz édesgessük, én a kedvezést, mely pénzbe nem kerül, a vagyonnak megadhatónak vélném, annyival inkább, mert hiszen az egész kedvezésnek, vagy hát mondjuk kiváltságnak alapja nem a születés, —■ mi a mai korban méltán gyűlöletes lehetne — hanem a vagyon, tehát oly dolog, melyet munka s takarékosság folytán bár ki megszerezhet. Utoljára uraim emelkedjünk fel végre valakára a mai dicső kornak színvonalára, mert eddig oly dolgokat hallott és olvasott itt az ember, hogy ha azokat komolyan vennénk, azt kellene hinnünk, hogy Heves vármegye nem is Magyar országban van, vagy ha igen, de nem 1872-ben él, hanem legalább is az 50-es években. íme mit Írnak Pesten a legjelesebb költők, Írók, és szónokok? Ezek egyre zengik, sőt talán el is zengték már Magyar ország feltámadásának dicső ünnepét, s egyébre sem buzdítanak mint arra, hogy miután függetlenségünket kivívtuk, a százados harcok után sorakozzunk egy másfajta ellenség ellen, a mely nem más, mint a szomszéd nyűgöt műveltségének olvasztó hatása. Ez ellen kell, hogy felpáncélozzuk magunkat a magyar nyelvnek és nemzeti tudományosság minden ágának lelkiismeretes művelése által, hogy erkölcsi súlyban növekedve mint magyarok ezután is fölényben állhassunk meg a minket környező különféle nemzetiségek közt, s teljesíthessük európai hivatásunkat : itt keleten a szomszéd nyugat polgárosodásának köz vetítője lenni. Ez örvendetes jelenséggel szemben, hát itt Hevesben mit látunk? Azr, hogy itt meg a költőt még most is a régi átok nyomja, hogy e kétségbeejtő élet helyett még most is inkább vágyakozik a sírba, a hol legalább reményleni lehet. Mintha ma is azon korban élnénk, melyben a költő oly szivrehatólag dallá: l A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett ; A vén lelke örömmel eltelik, Hogy nem keli élni már sok ideig. r De hol van ma ily dúló fájdalomnak alanya? Es honnan ez irtóztató szerepcsere ? ! Eddig a költők lángszellemök vezérszövétne- kével inkább elöl világítottak, hogy el ne tévedjünk a sötétségben, hogy el ne csüggedjünk a szerencsétlenségben, de bizzunk és reméljünk, mert ha késön ha korán, de el fog jönni a szabadulás órája: — mi dolog hát ma évekkel hátra maradva a pusztában kiáltozni egy örvendezve előrehaladt nemzet után ? ! ! És amilyen volt költészetünk, szakasztott mása volt politikánk. — 1867 ben meghoztuk a törvényt, mely szerint az adó és újonc-megajánlás jogát kizárólag saját souverain nemzetgyűlésünknek tartottuk fen, de ezenkívül 1870-ben meghoztuk a törvényt, mely szerint a megyéknek is megadtuk a jogot nem engedelmeskedni, sőt közremüködésöket megtagadni, ha a kormány a nemzetgyűlés által meg nem ajánlott újoncokat s meg nem szavazott adót akarna behajtani, e szerint az uj megyéket feljebb helyeztük a régi megyéknél, mert a mit ezek csak via facti gyakoroltak, azt az újak via juris bírják. De azért mi mégis oly örömest búslakodunk, hogy feladtuk függetlenségünket, hogy vérünkkel pénzünkkel idegenek rendelkeznek. — Tudom, bogy természettől hajlandók vagyunk a buslakodásra, hiszen magam is mint gazda ember ha bosszú szárazság után megeredt végre a felséges májusi eső, olyan szépen sírtam a hegedűn, de az én könnyeim imádságra buzdító öröm-könnyek voltak, — ilyen lesz az önöké is, ha elfogultság nélkül Ítélik meg a dolgokat. Uraim! ha önsorsunknak urai lettünk, ha vannak hazánknak nagy érdekei, melyeket szivvel lélekkel szolgálnunk kell, és pedig késedelem nélkül: akkor az ilyféle indítványban rejlő imelygős haza- fiságra, mondva csinált liberaíismusra erőnket és drága időnket ne vesztegessük. — Éekem ugyan ezen indítvány se testemnek se lelkemnek nem kell. *
