Eger - hetilap, 1871

1871-07-27 / 30. szám

236

Mindezt tekintetbe véve, ha Méltóságod tervezete testté válnék, úgy Méltóságodat az alföld népe, mint egy újkori Mózest tekintené, ki száraz lábbal nem a Vörös-tengeren, de az alföld feneketlen sárkátyúin vezetné keresztül ; s nem csak e nemzedék, de az összes utókor áldaná Méltóságod emlékét. Mert őszintén bevallom, igaza volt Méltóságodnak, midőn múlt újév táján küldött levelében igy fejezte ki magát : „Maguk alföldi emberek, valóságos szánalomraméltó, ügye- fogyott emberek Ezt mi ezennel ünnepélyesen — e tekintetben, — elfogadjuk.

Méltóságod tervezetében a szomolyai kőbánya a Tiszához 8000 ölre van számítva, de bizony az legalább is 12 ezer ölnyire fekszik. Különben a számarányt bőven kipótolja, hogy Szomolya szomszédságában van a bogácsi kőbánya is, melyből szintén azon vonalon egy kis szárnyalattal lehetne az anyagot bátran szállítani.

Másik észrevételem, hogy a Miskolczot és Debreczent összekötő vasútvonalra Polgár, Nánás, Böszörmény felé a munkálatok már jól előrehaladtak; valamint Tisza-Keszi, Margita, Nádudvar és Püspök- Ladány felé is ki vanczövekelve a vasútvonal. De a legsürgősebb az, melyen a rima-saj óvölgyi, diósgyőri vaskészlet, temérdek fa-, kő-, cserép-gyártmány a felsőbb vidékről, Szarvas és Arad vidékére kerül, és innét ismét föl búza, rozs, köles, szalonna vitetik a ko-, húszatokba.

Ezen igen előnyös vonalnak egy része : Miskolcztól Mező-Csáth, illetőleg az ároktö-czegei révig készen áll, de Czegétöl Nagy-Ivány, Madaras, Kunhegyes, Fegyvernek, Mező-Túr, Szarvas, Orosháza felé hiányzik. Ez az, Méltóságos Báró ! melynél az alföldnek nagyobb hiva- tásu útvonala alig volna.

Csekély nézetem szerint, ha az ország nem, úgy a Czege és Ároktő közötti hídról az egri főkáptalan, gr. Forgách Kálmán, b. Vay Lajos sat. illető földbirtokosok gondoskodnának ; úgyszintén Füred és Poroszló között, nem is számitva a hazafiui áldozatokra oly kész két község tisztelt birtokosai igénybevételét — biztosan akadna consortium, mely fölépittetné a hidat, és a kikötendő évek elteltével, mint kész vagyont, adná át az országnak.

Mit bátor vagyok hinni, Méltóságod nem fog megelégedni, hogy a „tervezetet1* díszes kiadásban közzétette, hanem hathatós közbenjárásával annak valósítására is mindent el fog követni, — mihez Méltóságodnak, a siker és valósulás örömét megérhetni, szivemből óhajtóm.

Nagy-Ivány, 1871. julius 20-án. P. lelkész.

Eger város utczai világítása ügyében.

(Igen fontos inditvány.)

Valamelyik nap egy érdemes pinczetársaságban voltam, hol a jelenlevők egyike keservesen elpanaszolta, hogy midőn egyik este

pinczéjéből hazafelé ballagott, valami kőben megbotlott, elesett, és vadonatúj magyar kimondhatatlanja a térdén kirepedt. Ez természetesen sokkal fontosabb esemény, hogysem a póruljárt a társaságban elhallgathatta volna. Persze, volt mélyen érzett sajnálkozás, quantum satis, s a társaság egyik tiszteletreméltó tagja hevesen kifakadt az egri nyomorúságos utczai világítás ellen, e körülménynek róván föl a nagy horderejű balesetet.

Habár a póruljárt, saját nyilatkozata szerint, bölcs előrelátásból lelkiismeretesen gondoskodott a pinczében arról, hogy hazamenet derekasan illuminálva legyen, számitván a sötétségre : de amint a következmény megmutatta, még a legerősebb efféle illuminatio sem képes, az embert a botlástól, és a kimondhatatlan-szakadással garnirozott eleséstől megóvni. Mi természetesebb tehát, mint hogy mi derék pinczehösök szükségesnek tartottuk, rendszeres és beható tárgyalás alá venni ama kérdést : mi módon lenne kivihető, hogy Eger város utczái necsak a téli , hanem a nyári hónapok alatt is világíttatnának, legalább akkor, midőn az Úristen szép holdja, itt bővebben nem feszegethető okok miatt, e szolgálatra nem vállalkoz- hatik.

A kérdés fejtegetése nagy érdekeltség mellett ment véghez, mert mindnyájan megemlékeztünk arról, hogy a barátunkkal történt kimondhatatla n-szerencsétlenség, daczára minden pinczei illumi- natiónak, még rajtunk is megtörténhetik; hiszen mi is gyarló embe- berek vagyunk: „homo sum, nil humani a me alienum puto. “ — Egymást érték a bölcs indítványok, melyek iegbölcsebbike m-<u gis az volt : hogy a bajon csak egy módon lehet segíteni, t. i. ha az utczai lámpák nyáron át is meggyujtatnak.

E salamoni inditvány természetesen nagy tetszésre talált, és nyomban határozattá is emeltetett. — Nem dicsekvés nélkül mondom, de én a pincze sötétségében is azonnal beláttam, hogy e határozat nem egyéb, mint idem per idem. Azonban nem szóltam semmit, gondolván, hogy úgyis falra hányt borsó lenne, pinczében okosan beszélni. Hazamenöben a pinczetársak egyike fölszólított, szellőztetném e kérdést az „Eger“-ben is, nehogy még ezt is Lőrinczfy ragadja el tőlünk, ki előtt semmi közérdekű tárgy nincs biztosságban a földolgozásveszélyétől. Engedve a fölszólitásnak, íme, előadom nézetemet az utczai világítás körül.

Az utczáknak nyáron át is világítása, természetesen, sok pénzbe kerül. Mivel pedig a város olyan szegény, mint a templom egere, s igy tőle e tekintetben nem sokat várhatunk- azért más módon kell a bajon segíteni. Én, őszintén megvallva, csak két módot tudok, melyek egyike következő: Van Surinamban, Délamerikában a rovaroknak egy neme, egy lepkefaj, mely a homlokán hordott kis lámpával sötétben világit, azért világitó lámpabogárnak (fulgora later- naria) nevezik. Szerény véleményem szerint, ilyen lepkét kellene hozatni egy tarisznyával, s városunk utczáit egész éven át, minden

tálán szigeteire, melyek korállkagylók maradványai, — egy növénynyel találkozunk, mely egymaga teszi lakhatóvá a szigeteket, neve kokospálma. A kokospálma a legbujábban nő e szigeteken, s a forró égövi tenger partjain. Nagy kiterjedésű pálmaerdök vannak a Sumatrától délre eső Hajós-szigeteken, a Barátság-szigetektől száz mértföldre eső Uwaroff nevű csoportozaton, mely nyolcz kokosszi- getböl áll, melyek keskeny szoros által választvák el egymástól. E szigetek bennszülöttei folytonos czivódásban élnek ; de a győző nem sújthatja a legyözöttet jobban, mint ha kokospálmáit, melyek életkérdést képeznek nála, elpusztítja. A kokospálma ad a szigetbelieknek élelmet, ruházatot és lakást, nélküle egy ember sem élhetne meg ott. A kokospálma 80—100 lábnyi magasságra nő meg, óriáslevelei lombkoronát képeznek tetején, egy-egy levél közönségesen 12 —15 lábnyi hosszú, és 3—4 láb széles. Virágai sárgák, és fürtös ágbogot képeznek, a gyümölcsök emberfönyi nagyságúak és fürtökben csüngnek alá. A gyümölcs külső héja barna és igen kemény, benne van a tulajdonképi gyümölcs, a dió, melyet egy szálas, sejtes, puhább héj fog körül. A kokosdió fehér, leves s mandola-féle anyagból áll, melynek közepén fehér, édes, hüsitő tej, az úgynevezett kokostej van. A természet e növényben egész háztartást adott az embernek. A kokospálma bele finom ételül, a tej hüsitő italul, a finomabb héjt képező szálak czérna- és szövetekre használtatnak ; a kemény héj különbféle házieszközökre alkalmaztatik, a fiatal levelek éleleraszert, a törzsből metszés által nyert nedv rövid forrás után a finom úgynevezett pálmabort. szolgáltatja. A széles levelekkel kunyhóját fedi a bennszülött. Az említett szálakból, melyekkel a dió bélelve van, mint a kenderből, fonalak, vitorlavászon s kötél gyártatik. A fonal, melyet a rostos héjból

fonnak, a drága „coir“, mely az angol kereskedés nem jelentéktelen czikkét képezi. Ceilon szigetből évenkint 3 millió vitetik Calcuttába, s más indiai kikötőkbe. A kokosdió kemény héjából pedig olajat is ütnek. (Folyt, köv.)

Honnan származik a „katasztrum“ szó ?

Ezen szó a római birodalomban behozott adóztatási rendszerből származik, melyet Savigny a berlini akadémia évkönyveiben egy, „Ueber die Streuerverfassung unter den Kaisern11 czimü jeles értekezésben alaposan és kielégitöleg megismertetett. A római adóév szeptemberhó 1-én vette kezdetét, és minden évben külön meghatá- roztatott, hogy mennyit fizessen az egész birodalom lakossága földadó fejében. Ezen számot fölosztották azután a megadóztatott föld ismert számával, s úgy vettetett ki minden földterület-egységre az arra eső adó. Földterület egységéül pedig oly földterületet vettek, mely bécsi mérték szerint 284/5, ezerhatszáz négyszögöles holdat tett ki. A művelés alatt álló földnek ily nagyságú területét caput indictio- nisnak nevezték, s a közkönyvekben föl volt jegyezve, hogy hány oly területet, vagy hányadrészét oly területnek bir minden egyes földbirtokos, s ebből azután könnyű volt meghatározni, mennyi földadót kell egynek-egynek fizetni. Ezen caput szóból lett azután a középkor későbbi idejében a capitastrum, és még későbben elrontás által a catastrum szó, mely most minden országban a földadó jegyzőkönyvének neve. Dr. Albert Ferencz.