Eger - hetilap, 1869

1869-10-07 / 40. szám

316 meghalt. Senki sem sajnálja, de mégis csodálkoznak rajta, hogy a tettes szabad lábon van. Közelebb is történt itt hasonló erőszakosko­dás. Ugyanis néhány legény meglökdösött egy siket embert, s egyi­kük botjával fejbe ütötte. A megvert hazament, másnap fönjárt, az esetet azonban nem jelentették föl a hatóságnak, sem orvost nem hittak, azonban a siket ember néhány nap múlva meghalt. Az or­vosok egy tompa ütést találtak fején, a koponyacsont majdnem át­látszó vékonyságú volt, s a szív túltengett. A tetteseket befogták. A Jász-Kunkerületek közgyűlése magáévá tette Biharmegye föl­iratát a bíróságok kinevezés utján leendő betöltése ellen. Azonban a fölső-jászsági Deák-párt bizottmánya, Bolgár Emil alelnök indít­ványára elhatározta, föliratilag fejezni ki tiltakozását a kerületi köz­gyűlés fölirata ellen. Ugyanaz fölhívta a jász-kunsági összes deák­párti egyleteket, hogy föliratok utján nyilatkozzanak a törvényke­zést illetőleg létrejött törvények mellett. Izmos, erőteljes férfiak barangolják be most a Jászságot, ma­gukat fiumeieknek mondva, s könyöradományokat kéregetve ; min­dennap újak jelentkeznek, s olykor annyira követelők , hogy pár krajczárt csak gorombaságok közt fogadnak el. Van valami köny­vecskéjük tót bevezetéssel, mely után a magyar községektől 'nyert, 24—48 órára szóló koldulási engedélyek következnek. Sajnos, hogy ily könnyen megengedtetik e sokféle zsarolás. A szüret a Jászságban nem valami fényesen, de meglehetősen Fölhívás még egy, de már alakult önsegélyző-intézet pártfogására. Hogy a modern európai államok is nagy mérvben szükségük a hivatalnokok osztályát, az kétségtelen, 'és élő bizonyságul szolgál erre az uj osztrák-magyar monarchia. Épen oly kevéssé tagadható, hogy ezen osztály érdekei sok tekintetben elütnek a monarchia egyéb osztályainak érdekeitől, s igy az előbbinek együvé tartozása önmagából kifolyó, természetszerű követelmény. Ennélfogva, ha te­kintetbe veszszük az 1860-ik év óta a hivatalnoki rendben foganato­sított tetemes mozgósításokat, az e karban divó csekély fizetéseket, — melyeknél több a szegény adózó nép filléreiből alig telhetik — és a — De hát mit kíván ? kérdé végre a szerencsétlen Bembo. Ki zörget ily időben egy jó keresztény kapuján ? — Nyisd ki, ha mondom. Nekem azonnal olyan ruha kell, mi­nőt a dogé viselne, ha huszonöt éves volna. — De kedves ur .........ellenkezék Bembo . . — Hallgass! vagy pedig fölgyujtom házadat. E szavak után a szobába veté az idegen erszényét; Bembo ar- cza örömszint öltött a valódi aranyok pengése hallatára, s mondá kétségbeesett nejének: — Margarita, feleségem! kinek ilyen erszénye és ily szép ara­nyai vannak, az méltó figyelmünkre. Én kinyitom. — Hisz ez török, — mormogá Bembo neje. — Keresztény, ha mondom, római aranyai vannak. Végre kinyitá az ajtót. Igazat szólva, Bembo nem volt teljesen meggyőződve arról, a mit mondott. Azonban, a mint az ismeretlen belépett, kétségkívül megismerte Bembo, mert mosolygott, s örömmel dörzsölte kezeit. — Hát a marquis ur visszatért ? Nem hittem volna. — Miért nem, jeles Bembo ? — Azon tisztelettel mondom, melylyel excellentiádnak tarto­zom, két ur sincs ilyen Velenczében, ki fölkeltene egy egész utczát, s ily keveset ad aranyaira. Ekkor a marquis a leggazdagabb öltözéket választá ki magá­nak, s néhány szót váltva Bembóval, gondolájába ment, mondván az evezősnek : — A Foscolo-palotába! A gondola repült, mint a nyil. A palotához érve, a marquis emelt fővel lépett abba be. Bizonyára már ismerte a házat, mert jobbra a főlépcsözet felé tartott, s már föl akart lépni, midőn egy vörös arczu hellebárdos ünnepélyes szavakkal megállitá : — Nem lehet. — Látom — mond mosolyogva a marquis — hogy nem ismersz. — Épen azért mondtam, hogy nem lehet. Minthogy a hellebárdos nem mozdult, s arczából látszott, hogy nem ereszti föl, a marquis csöndesen közeledett hozzá, kezét fegy- verszijára tévé, szeme közé nézett: nyugdijak csekély voltát: nem csodálhatja senki, ha ezen karban is fölébredt a korszellem intő szava, és öt az önsegélyzés mentő part­jára vezeté. Alakult tehát még 1865-ik évben „az osztrák I-ső átalános hi­vatalnoki egylet,“ czélba vévén a hivatalnoki kar függetlenitését egyrészt az állam hányattatásaitól, másrészt a szegény adózó nép filléreitől is. Kiterjed pedig az egylet tevékenysége 3 osztályra, melyek közül az egyik újabb időben egy, alább megemlítendő, czélszerli in­tézménynyel, áldásos hatáskörében bővíttetni fog. Az első osztály segélyzése abban áll, hogy a résztvevőnek bi­zonyos, havonként befizetendő dijak mellett, betegsége esetére, 6 hónapon át (természetesen, ha ennyi ideig beteg) minden héten a befizetett dijak arányához mérve 2 egész 15 forintnyi segélypénzt nyújt. Ezen biztosítás neme még azáltal is bövethetö, hogy halálozás esetében az egylet 50 irtot fizet az örökösöknek. Második osztályát a segélyzésnek képezi a már eléggé isme­retes életbiztosításnak minden mai nap divó neme. Itt megjegyzen­dő, hogy ezen egylet a tagtársak betéteiéiből s némely könyörado- mányokból alakulva és folyton gyarapodva, azon helyzetben van, hogy a biztosítás egyes fajainál kívánt dijakat időközönként rendez­heti, s főleg kisebbítheti azon arányban, a mint a részeltetés nagy­sága és az ezen üzletből származó nyeremények megengedik, mely utóbbiak, tudvalevőleg, más fönálló biztositó intézeteknél nagy rész­ben az alakító részvényesek, nem pedig úgy, mint itt, az egylettár­sak javára fordittatnak. Harmadik segélyforrásul nyújtja az egylet azon intézményt, mely szerint az, ki magát 50 frt lefizetésére, bár havi egy forintos részletekben kötelezte, igényt tarthat bármikor, ha már egyszer 10 frtot befizetett, a befizetmény kétszeresét kölcsönképen fölvenni, mely kölcsönért ugyan kamatot fizet, de melyet 12—16 havi részle­tekben is visszafizethet. Ezenkívül még rendkívüli nagyobb kölcsö­nök is ugyanily föltétel mellett eszközölhetök, ha a tagtárs azon biztosítékokkal bir, melyek az alapszabályokban kijelölvék. A negyedik segélyforrás, mint főn emlitve volt, bővítése az el­ső osztálybeli segélyzésnek, s most még csak alakulófélben van. E szerint azon családfő, ki magáért 12 frtot, minden további családta­gért 2—2 frtot évenként fizet, igényt tarthat egy, az egylettől fize­— Nem lehet? Jól van, holnap hajnalban függni fogsz. A hellebárdos föltátotta száját, mintha nem bírna lélekzetet venui. A marquis pedig a nélkül, hogy arcza legkevésbbé változott volna, kezével félretolta, s midőn lassan négy vagy öt lépcsőn fölha­ladt, visszafordult, s mondá a szerencsétlen hellebárdosnak: — Megkegyelmezek! s komolyan haladt föl egész a báli te­rem ajtajáig. Kibontakozva köpenyéből, ezt egyik inasnak veté oda, és épen akkor lépett be, midőn egy táncz végződött; belépése csodálatot gerjesztett. Minden társalgás megszűnt; minden szem először rá, azután a dogéra fordult, ki halálsápadt lett. Franceska arczát hal­vány pir boritá el. A marquis nem látszott észrevenni az általános meglepetést. Jobbra az uj pár felé tartott, a szép Foscolo Czeczilia előtt meghajtá magát. Aztáu Mocenigo felé fordulva, barátságosan kezet szorítottak, mondván: — Sem korán, sem későn ! ez jelmondatom. Miután attól tartott, hogy meg nem értik, egész fönhangon, ért­hetően utánaveté: — A férjet nem kell a nőnek fia vagy nagyapja gyanánt te­kinteni ! Ezzel megfordult, egy csoport úriember közé vegyült, kik mind­nyájan látszó örömmel s igenlő mosolylyal fogadták. Steno marquis gyermekségétől el vala jegyezve Franceskával, és sokáig mint testvérek szerették egymást. E bátorság csakhamar szerelemmé változott, a mi ily esetben nagyon is közönséges. Franceska a legszebb velenczei nő volt, hollófekete haja, kék lengyel szemei emelték szépségét. Steno pedig a legmegtermettebb velenczei lovag volt, habár itt a fiatalság általában nem rósz termetű. Azonban föltűnő vala halvány arcza, fekete bajusza, a mi figyelemre méltó oly városban, hol a hal­vány arcz, fekete bajusz ép oly közönséges, mint Rotterdamban a veres arcz és haj. (Folyt, köv.) 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom