Eger - hetilap, 1869

1869-02-04 / 5. szám

35

A karnevál fénypontja, a jogászbál, véget ért, a n ő e g y- leti álarczos bál is, melyet múlt vasárnap ünnepeltünk, szerencsésen elmúlt. Szerencsésen, mert az anyagi siker, melyet a nőegylet ezáltal nyert, minden reményt túlhaladott. Tízezerre ment a roppant hullámzó tömegnek száma, mely a nagyterjedelmü vigarda csarnokaiban szorulva érzé magát, a legtarkább costümök, álarczok, dominók voltak láthatók, s lcirhatlan jó kedv lepte el a kedélyeket. Panasz volt, hogy az álarczos személyek nem tettek ki magukért, hogy néma hallgatagságuk által nem fűszerezték eléggé az est kellemeit. De kimentheti őket a tikkasztó meleg, mely a roppant számú közönség összeszorulása által keletkezett, a mely a bál „fekete pontját“ képezé.

Hiában, nincs öröm bú nélkül! A karnevál örömei közben, megdöbbentő hatással bir mindnyájunkra Szemere Bertalan- nak halála. Pályája viszontagságteljes, sőt némileg rejtélyes volt, kivált utóbbi szakában, midőn , az elkeseredettség lelkén erőt vett, és oly tettekre unszolá, mezeket rendes kedélyállapot mellett hibául számítanánk be. Még szerencsétlen elmebaja előtt, 1860-ban, a haza viszontlátása iránti hévtől elragadtatva, mint száműzött, az annyira perhorrescált októberi diploma védelmére kelt, s ezáltal több ellenséget támasztott maga ellen, kik a szerencsétlen férfiú reményvesztett helyzetét nem vették kellő figyelembe. Szónoklatát Kossuthéhoz lehet hasonlítani, izgató, gyujó, sokszor nem annyira az érvek erejével, mint a dialektika varázsával ható. Beszédeit érdemes volna gyűjteményben közzétenni. A veszteség érzete nagy, bár annak fájdalmát némileg enyhíti azon körülmény, hogy a szerencsétlen férfiú, habár élve, máris holt volt a haza számára, mert egy ölő baj — az őrültség — harmadfél év óta megszállta lelkét, és élete fáján mindaddig rágódott, mig eltépte annak végső szálait is. A közönség, mely ilyenkor kapva-kap az elvek után, igen csekély részvétet látszék tanúsítani a tragikus sorsú Szemere iránt, mert temetésén, mely egész egyszerűséggé 1 történt, nem lehetett nagyszámú közönséget látni. A részvét hiányzott, pedig azt Szemere nem csak érdemeinél fogva, hanem viszontagságos és fájdalmat gerjesztő sorsa miatt is megérdemlő.

volt, ki égve a leány iránti szerelemtől s a dühtől azon férfiú iránt, ki legyilkolta legvitézebb embereit, — oly hirtelen ugrott Hugóra, hogy a fegyver kihullott kezéből. Tusára került a dolog. Az ebek neki estek a vörös szerelmes lábszárainak , és dühös harapással szedték róla a húst, hanem ez föl sem látszék venni, és Hugó közel volt ahhoz, hogy engedjen az indián túlnyomó erejének, midőn egy nem várt pisztolylövés hallatszott a kunyhóban, és ö ellensége szorítását gyöngülni, s a vért a főnök melléből saját kezére folyni érzé.

„Kegyed vitézül cselekedett, mondá Hugó, midőn az indiánt roskadni és a földre zuhanni látá. Azt hiszem, folytatá tréfálva, hogy a vörös szerelmes nem igen fog több ily gyöngéd éji látogatást tennis csak haza tudja vinni a kegyedtől nyert emléket.—Nagy Isten! ez borzasztó jelenet!“

Ekkor Hi-vas-see gyönge, suttogásféle hangot hallatott. Eleonora hozzá ment, letérdepelt mellé, és letörülte a halálveritéket homlokáról, melyet saját kezei idéztek elő.

„Akevély fehér apa(suttogá)nem becsüli az indiánt, —nem tartja érdemesnek szép gyermekét a főnök fiának adni. — Hi-vas-see mondja, igy kell lenni. — 0 egy sátort csinál kenderből,fehéret mint bőre ; ágyat, melyen aludjék, köpenyeget, puhát, mint arcza. — Ö szeretni öt — minden nap idáig — nagy szivében viselni —Fehér atya mondani, nem — ő az indiánt kutyának nevezni és roszat mondani — az ősz fehér atyát megölni — Hi-vas-see jó időre várni — eljönia fehér leányért — ez öt megölni — de ő szeretni, fehér katonát gyűlölni — öt gyűlölni — de a leányt szeretni.“

E szavak oly tört angol nyelven valának elmondva, hogy csupán az, ki az indiánokkal gyakorta érintkezett, érté meg. Midőn az utolsó szót kimondá, mélyet sóhajtott, s kiadá lelkét.

„Atyám ! szerencsétlen atyám !“ kiálta az árva leány, „kevély szenvedélyeid idő előtt sirba vittek téged. Ah! én féltettelek, mig éltél jobban, mint szerettelek; és most mi lesz belőlem, ki atyátlan, anyátlan s barát nélkül vagyok ! “

„Nem,“ mondá Hugó komolyan, egy székre vezetve őt,— nincs barát nélkül kegyed! A távoli, szép keleten lakik atyám, anyám,nővérem,kik fiók megmentöjét, mint családjok kedves tagjátfogadandják."

Leült ismét mellé, és miután élettörténetét meghallgatta, a jövő reggelt illető tervét előadta.

Semmi vesztegetni való idejök nem volt, mivel Hi-vas-see egy hatalmas főnöknek fia volt a dakotah-indiánoknál, kik bizonyára véres boszút állnak rajtok, ba kezökbe kerülnek.

A főváros mozgalmas képet nyújt a közelgő választások előestéjén. Különösen a Ferencz- és Terézváros igen érdekes küzdelmek színhelyei. Amott a népszerű nevű Vidacs, a fővárosi lakatosok és lakatos-politikusok patronusa, emitt Jókai, a költő-politikusok eszménye, zavarja a Deákpárt vizét, mely végre is biztos győzelmet fog aratni. A Józsefvárosban Csernátony (vagy, miként a külvárosi németek hívják Czvirntóni = Czérna-Tóni) vállalkozott a nyaktörő kisérletre, Szentkirályi ellen föllépni, sőt, miként hírlik, még a belváros is kapna Deák Ferencz ellen egy ellenzéki jelöltet. Alig hiszszük, hogy ily Danaida-munkára valaki vállalkoznék, a biztos fiaskó mindenki szeme előtt állván, csak köznevetség tárgyává lenne. A Lipótvárosban Fáiknak, ki Kemény Zsigmonddal együtt hazai publicistáink dioskurja, harczedzett légiói Wahrmann Mór bankár párthiveivel fognak kemény tusát vívni.

A választások közeledtével a politikai irodalom ket- tőztetett dimensiókban növekszik. A hírlapok hasábjai, a könyvárusboltok kirakatai a politikai irodalom újabb- és újabb jelenségeiről értesítenek. Mindenfelé, a közélet minden terén, a párt árnyalatok ellentétei élesen kidomborodnak. Két nagy jelentőségű irodalmi és és politikai tünemény foglalta cl a közfigyelmet. — Először gróf Andrássy Gyula beszéde, továbbá „A baloldal vívmányai“ czimtt röpirat, mely, mint mondják, magas állású szerzőtől származott. A röpirat nagy figyelmet keltett éles és erős argumentatiója miatt.— Kimutatja a baloldalnak ingó,iránytű nélküli politikáját,azon ellenmondást, mely az általa elfogadott kisebbségi javaslat minden részéből kiolvasható ; mert mig egyrészről tagadja itt, hogy az uralkodó személyének azonosságán kívül más kapocs léteznék ö Felsége többi tartományaival, másrészről ilyennek létezését a közös biztonság, diplomatia stb. által tettleg 'elismeri, sőt az u. n. uralkodóház miniszterében egy nem felelős minisztert akart teremteni. Az ellenzék álláspontját az államadóssági ügy körül is bírálva elemezi, s kimutatja, hogy az államadósságokat önként el nem vállalá, s e körülmény ingerlé föl ellenünk a reactio boszuját.

A jeles röpirat a közvélemény tisztázására kétségkívül igen jó

Pitymallatkor fölnyergeié Hugó a lovakat, és az ajtó elé vezette. A nagy lapos követ, mely a tűzhelyet képezé, Hugó és Eleonora nagy nehezen fölemelték, és egy alatta levő mélyedésből Eleonora egy pár nehéz pénzes szekrénykét vön elő, mely aranynyal volt tele, és egy másikat, melyben ékszerek valának. Aztán téli öltönyt véve magára, remegő hangon mondá, hogy készen van.

„Sok értékes dolgot hagyok itt, mivel eme ládákban sok ezüstszer és értékes ruhák vannak, de hogy életemet megmentsem, szívesen áldozom föl azokat.“

Sebes vágtatva lovagoltak keresztül az erdőn a Moines folyam felé. A jég vastag vala és erős, keresztülhatoltak rajta; tiz mérföldet tett utjok.

„Itt lakik az öreg Bén,“ mondá a nő, midőn a parton vad szilvafák között füstoszlopot látott fölemelkedni. Ez azon két pusztai vadász egyike, kikkel atyám kalandos életét közlötte. Tudom, mindent megtesz érettünk, a mit csak tehet.

„Mindig tartottam ilyesmitől,“ mondá Bén, miután az utolsó éj szomorú elbeszélését hallá. Az ön atyja borzasztóan kevély vala és ebben hibás. Szép szóval lekötelezhette volna magának a vöröseket, és akkor az nem történik. Most nem használ a sirás, a megtörtént dolgot nem lehet meg nem történtté tenni.“ Aztán távozott, hogy vendégeinek reggelit készítsen, azt jegyezvén még meg :

„Azt hiszem, hogy önöknek nagyon különös étvágyuk nincsen. — Ezen vörös bőrűek átkozott egy gonosz nép.“

Reggeli után egy kunyhóhoz kisérte őket, mely jókora távolra a folyam mentében feküdt, és miután az ottani vadászt kérte, hogy barátait Moines erődig elkísérje, visszasietett, hogy mint mondá: „mindazon drágaságokat, melyeket Eleonora hátrahagyott, megmentse, hogy az átkozott vörös bőrűek ne tehessék reá kezöket.“

Fárasztó lovaglás után késő este elértek az erődhöz, és Hugó másnap reggel minden nehézség nélkül kapott távozhatási engedélyt a parancsnoktól, és katonai kiséret mellett Mississipibe utazott.

Hugó meglepetést okozott az egész családban megjelenésével, főleg midőn kíséretében látták a szép leányt. Midőn Hugó elbeszélte, mit imént irtunk le, az atya, anya és nővér a szép Eleonórát szivére szorította, ki miután a gyászruhát letette, Lorimer Hugó boldog neje lön.

(N.-böl) Felsőbányái.

*