Eger - hetilap, 1869

1869-08-26 / 34. szám

267

te föl tanyáját, hanem szegénységünk daczára is súlya alatt nyögünk ; mi nem azért költünk, mert van miből, s nem is magunk közt, s magunknak költünk, hanem költjük a magunkét, költjük a nemzeti vagyon tőkéjét; pedig a mely nemzet egyszer a nemzeii vagyon tőkéjéhez nyúlt, az sebesen sodortatik a közelszegényedés örvénye felé. Ekkor már csak Isten csodája segíthetne rajtunk, és pedig úgy, ha takarékossá tenné nemzetünket, s egyszersmind jövedelmet is adna, miből takarékosak lehessünk. Sajnos, de mégis igaz: a magyarnemzet egyidö óta jóformán a tökéből él; a ki pedig a tökéből él, az még ha takarékosan él is, vagyonát naponkint csökkenti. A tömérdek csőd eléggé bizonyítja, hogy a töke meg van támadva, sfol- tonosan fogy, ezen csak a jövedelem szaporítása által lehet segíteni, jövedelmet pedig a mezei gazdászatból nem remélhetünk, hacsak jobban vagyis okszerűbben nem gazdálkodunk.

így nem volt talán alaptalan azon állításunk, hogy épen Magyarországban, épen jelenkorban, a földművelés okszerű kifejlesztése mind általános és financziális, mind különös birtokviszonyi tekinteteknél fogva valóságos élétkérdés, s ha erre az állam a polgároknak segédkezet nem nyújt, bizony a közvagyouosság emelésére irányzott bármely intézkedés stikeretlen marad.

Ha kereskedésünket veszszük,ennek van ugyan kevés lendülete már , de nem oly fokban, mint kellene; kövessen bár el ennek javítására a törvényhozás mindent,a mit csak tehet,kibontakozunk-e a közelszegényedés vaskarjai közül? Ki igenis,de csak úgy, csak azáltal, ha minél több szükségeinket belföldi mliiparból fedezhetjük, ha minél többet s minél jobbat termesztünk, hogyigy legyen aztán a törvény- hozás által nyújtott eszközöket miben és mire használunk ; mert legyenek bár vasutaink, legyenek vámviszonyaink a legméltányosabban szabályozva, ha sem többet, sem jobbat nem termesztünk, mint most, ha okszerű gazdálkodással a világvásár kivánatait ki nem elégítjük, hasztalan nyújtott segédkezet a törvényhozás.

Mezőgazdasági viszonyainkban az átalakulás korszakát éljük, a feudalismus maradványaiból már csaknem végképen kitisztultunk, a közös birtok okszerűtlen bitangolásának már-már vége lesz, az el- különzések s összesítések, igazság, jog s józanság szerint mindenkit saját tulajdonára s abban saját erejére szorítanak. Ezáltal a honi mezőgazdaság egész rendszerének természetesen meg kell változnia. Eddig a korszerű gazdálkodás egyrészt lehetetlen volt; mert az, hogy miképen használjuk földeinket, jó részt attól függött, miképen használják szomszédaink, s e miatt az embernek jóformán nem is volt kedve az ősöktől öröklött routinet megváltoztatni. Másrészt az

iparkodó ember előtt oly könnyű tér nyílt, jövedelmeit mások rovására szaporítani, (elöntvén például '/2teleknyi birtokjog után a közös nagy határt juhnyájával,) hogy az okszerű mezőgazdaság fáradságos kitanulására nem nagy ösztönt érzett. Ámde most már ez egészen megváltozott. Ha most egy gazda, érezve az okszerűbb gazdálkodás szükségét, okulni akar, és szeretné gazdaságát javitni, hova forduljon alapos ismeretekért, jó tanácsért ? könyvekhez talán? Igen, könyvekhez is; mert ha valahol, bizonyosan az okszerű földművelésnél kívántatik természettudományi ismeret. Minthogy azonban a mezőgazdaságnál igen sok függ a jó elmélet gyakorlati alkalmazásától, viszonyok kellő ismeretétől, szükség az elméletileg müveit gyakorlatilag tapasztalt s climaticus viszonyainkkal ismeretes mezőgazdák eszmecseréit meghallgatnunk; az ily utoniokulás, tanácsadás, útmutatás , kétségeloszlatás teheti csak a jól válogatott olvasást hasznossá, ugyannyira, hogy valamint azok, kik a könyvnélküli gazdálkodást szeretik affectálni, okszerű gazdák sohasem lesznek: úgy a csak könyvből gazdálkodók tapintatos földművelőkké vagy soha, vagy csak sok áldozat után lesznek. Hová forduljon hát az ember okulásért, alapos ismeretek szerzéséért ?Agazdasági egyesülethez. Ámde a gazdasági egyesületek még nincsenek az országban átalábart elterjedve; az eddig megalakult gazdasági egyesületek csak néhány tehetősb s jó hazafi áldozatkészségének köszönik létüket. A gazdasági egyesületeknek az összes országos mező- gazdaság értelmiségét képviselniök, minden vidéki tapasztalást öszpon- tositniok kellene,hogy az okszerű földművelést az egész országban minden osztályon keresztül,le a szalmafedelü kunyhó lakosáig terjeszszék Ilyenné kell lenniök a gazdasági egyesületeknek megyénként, ámde ilyenekké soha sem lesznek, mig adakozó részvényes tagokból ál- landnak; hanem azzá lesznek igen is,ha országos ajánlat által egyszer mindenkorra megállapittatnak, s minél több értelmes mezei gazdát tagjaik közé számitnak. Képzeljük a gazdasági egyesületeket így elterjedve megyénként, és az országos főponttal egyetemesitve, minő szép és hatályos öszpontositása lesz ez az egész ország gazdasági tapasztalatainak! minő jótékony szétsugárzása az országos földművelési ismeretek napvilágának ! Lehetetlen egyszerre he nem látnunk, hogy ezt sem egyesek törekvése, sem a közigazgatás orgánumai, sem a kormányszékek, sem törvényhatóságok ki nem vihetik; ezt csak egyesületek tehetik meg, s ezek is csak úgy, ha az állam által kellő hatás eszközökkel ruháztatnak föl.

L'órinczfy János.

lé tilt, mintha a házhoz tartoznék. Jó idő telt bele, mig St. Juan marquis eszméletét visszanyerte, mivel a viz alatt hallatlan erőfeszítést tön, hogy a súlytól megszabaduljon. Végre megnyitván szemét, első szava önmaga és a találékony eszü Smitson elleni káromkodás volt. Ezután pipáját kívánta. Pár fuczat nyújtózkodás után, melyek öt teljesen helyrehozák, észrevevé az idegent: „Az ördögbe, mit keres ön itt?“ kérdi tompa hangon.

„Kívántam önt teljes épségben látni“, mondá az ifjú ember, kinek hangja megmagyarázbatlan fölindulástól rezgeti.

„És miért kívánta ön ezt?“

„Szerencsés valék uram, önt a veszélyből megmenteni."

„ügy ön volt az ?“ . . . . köszönöm, nem hittem volna, ötven font ... no de ez önt nem érdekli. És a mint megmentöje szegényes ruházatát észrevette, hozzátevé: „Most álmos vagyok uram, jöjön holnap vissza, vagy később, meglátom, mit tehetek önért.“ Ezzel megfordult ágyában, és nemsokára mély álomba merült.

„Ura nevét kérem,“ szólt egy szolgához Eduárd.

„St. Juan marqais."

„Hogyan? a nevet, a czimet is,?! mormogá az ifjú távozása közben. A szolgák azt hivék, hogy megörült, annál is inkább, mert mielőtt távozott, az ajtóban megfordulva, a dühtől elragadtatva, fenyegető mozdulatot tőn a marquis felé.

Ez este lázas fölindulásban tért haza. Örömet s lelkiismeret- furdalást érzett. Ha látni lehetett volna az arczán visszatükröződő különféle benyomásokat, azt lehetett volna hinni, hogy el van ragadtatva egy rég óhajtott czél elérése által, melynek kiviteléhez nem merészel kezdeni. A két nő jelenléte, kik pedig ittidőzését kellemessé tevék, fájdalmas érzést látszott benne kelteni. Az éjét öröm és fájdalom érzetei közt tölté. Diadallal látta magát majd az apai házba visszatérni, majd lihegve, izzadtan ijedt föl álmából, s tompán e szót suttogó : apagyilkos.

Másnap a meghatározott órában megjelent Shepp ur. Eduárd az előbbi nap eseményei folytán teljesen elfeledte őt. Á mint tehát

meglátta, azonnal eszébe jutott Ígérete ; de egyszersmind teljesítésének lehetetlensége. „Uram — mondá neki — meggondolatlanul kötelezém magam. Nekem nincs pénzem.“ E szavaknál Shepp ur teljes szemtelenségét visszanyerte. És segédje felé fordulva mondá: „Azt mondá tehát, hogy nincs pénze.“

„Hallja — szólitá öt Eduárd — bizonyos vagyok benne, bogy rövid idő alatt pénzt kapok.“ —

„Rövid idő alatt ? ismétlé az öreg gúnyosan. S azt hiszi, hogy mindig le hagyom magam kenyereztetni ?“ pénz kell nekem.“

„De nekem nincs.“

„Annál roszabb, igy házieszközeit adjuk el. Bútorai elárve- reztetnek.“

„De azt csak nem teszi.“

„Jan, hallod-e, ö azt mondja, hogy nem teszem.“

„Csendesen uram, mondá Eduárd természetes büszke hangján, kilencz guineával tartozom önnek. Ha kiűz bennünket, összes bútorainkért sem kap többet 5 fontnál. Egy ajánlatot teszek önnek, nyolez nap alatt kifizetem önt, s azonkívül jelentékeny kárpótlást adok minden elkésett napért.“

A vén uzsorás gondolkodni kezdett. A nők nem fogbaták föl Eduárd biztositékát.

„És mily kárpótlást akar ön adni?“ kérdé Shepp ur.

„Egy fontot naponkint.“

„Egy fontot?“ ismétlé a két nő egyszerre.

„Egy fontot,“ mondá a háziúr, ez kevés, valóban kevés, ha egy guinea. . .

Legyen tehát egy guinea,“ mondá Eduárd.

Shepp ur most már rendkívül kezdé sajnálni, hogy többet nem kért. De már arczátlansága daczára sem mert többet kivánni. Jan öltönye bö zsebében papirt, tollat, és íróeszközöket hordott. Shepp ur Eduárddal egy szerződést íratva alá, azon biztosítással, hogy nyolez nap múlva megjelenik, távozott.

*