Eger - hetilap, 1869
1869-05-27 / 21. szám
162 ség pelengérjére akarja Európa előtt állítani, — ennek babér és népszerűség a jutalma. A tömeg nagyon igazságos! Ki az egyén szennyes önzésének hizelg, azt égig emeli, de ki az összes javát munkálja éjjel nappal, azt lábbal tapodja. Azon két nagy hatalmasságon kivül, melyet jelen sorainkban vagyonfölosztásés nem adózás személyében bemutattunk, más tényezők is közreműködtek az elkülönülés párthívei győzelmére, melyeket helyszűke miatt csak röviden érintünk. Az oroszlánrész megyei kisebb nagyobb kényurainkat illeti, kik családi összeköttetés segélyével türhetlen oligarchiái kényuralmat fejtenek ki némely megyéinkben, mely alatt város s falu egyaránt nyög Ezek, minthogy a nemzet többségének határozott akarata, köz- igazgatásunk becsületét uj rendezés által a külföld szemében helyreállítani, mely ott jelenleg „Stuhlrichterwirtschaft“ gúnynév alatt ismeretes; s minthogy igen jól tudják , hogy azon órában vége szakad a négylovas, sallangos szolgabirói mindenhatóságnak, a melyben e rendezés megtörténik; ezek, az alkotmány végveszélyét látva saját kényuralmuk megszorításában, rendületlenül csatlakoztak azon párthoz, melynek feje kinyilatkoztatá, hogy: ha a megyét a miniszteri felelősség elvével megegyeztetni nem lehetne, bizony meggondolja, hogy nem tér-e inkább az ország kormányával vissza az előbbi testületi felelőtlenségbe, hogysem a megyei intézményt megsérteni engedné . . . s buzgalommal szavaztak az elkülönülésre. De még mindez sem elég ; találkoztak nálunk még oly nagy emberek is,kik a már a népvándorlás időszakában uralkodott nemzetiségi eszmét, a nagy Károly óta uralomra jutott területiség elvével oly szellemdúsan meg tudták egyeztetni, hogy nyomban térképfaragásra vetemedvén, egyszerre azt vettük észre, hogy hát mi fölszedhetjük sátorfáinkat, s elmehetünk valahová a jeges tenger partjára, magyar nemzeti fókavadászatot rendezni, s ezentúl abból élni, mert hát Mocsonyi uraimék fölmondták a szállást a magyar nemzetnek, azzal indokolván óhajukat, hogy ezután nekik is szükségük lesz a magyarlakta földre, s nem adják többé a magyarnak haszonbérbe, mivel e téren egy pompás daco — román pünkösdi királyságot akarnak fölállítani. S minthogy a magyar nép ily kéjutazásra semmi kedvet sem érzett, s mivel azt hiszik, hogy e bűnös ellenállásra csak a német barátság bátoritá föl, holott ha azzal egyenetlenségbe hozhatnák, majd elbánnának a magyarral egyedül, amúgy „igaz 48-“asan: e nagy czél elérhetésére egybeölelkeztek azokkal a gyűlölt magyar-4 T A K Maligieri Bianca. (Történeti beszély.) * (Vége.) Luigi Bianca szivére téve kezét, mereven szemei közé nézett. „E nagy szívre esküszöm“, mondá bensöséggel s ünnepélyes hangon, „hogy igazat szólok. Csak téged láttalak, rólad gondolkoztam, de nem értéin tulajdon szivem érzelmét, s azt testvéri szeretetnek tartottam. Csak midőn Velenczébe visszatérve hozzád indulók, s a viszontlátásnak csak gondolatára is jobban kezdett dobogni szivem : csak akkor ébredtem tiszta öntudatra. Egyszerre tisztán láttam, s meggyőződtem róla, hogy a habozó vágyódás, s a hir és harcz utáni hiuskodó kapkodás, nem más mint szerelem. Leirhatlan örömet éreztem szivemben habzani, s megvallottam magamnak, hogy szeretlek ; most pedig halld te is: „Biancám téged szeretlek! egyedül téged szeretlek!“ Bianca mintegy titkos hatalom által kényszerítve, ülőhelyéről fölemelkedett, s szemeit és kezeit az égfelé emelve: „0 szeret!“ szólt, s elhallgatott. Minden érzését, egész boldogságát, de egyszersmind kétségét s bánatát is átönté ez egyetlen szóba. Luigi megértette, s karjaiba zárva, szivéhez szoritá. „Hiszed-e erősen,“ szólt elragadtatással, „hogy én téged jobban szeretlek életemnél, jobban mindenuél e világon? Te vagy üdvöm, te vagy boldogságom! Oh Bianca, én tudok mindent, mit szenvedtél. Miattam verted magadat e házasság bilincseibe; miattam tűrtél minden gyötrelmet, némán, panasz nélkül, hősiesen. Irántami szerelmed tett vértanúvá s bőssé!“ „Most már meghalhatok!“ suttogá boldog mosolylyal. „Ö szeret engem ! — Az élet elválasztott bennünket, de a halál örökre egyesit: Oh Luigi, mily édes a halál!“ testvéreik egy részével, s erősen szavaztak az állami elkülönülésre, mire a mi magyarjaink a pünkösdi királyságbani uj polgárjogért megtették azt a viszontszivességet, hogy jövendő háziuraikra adták szavazatukat. Oh mily gyönyörű frigy, mennyire rokon érdekek!! S hogy a kép teljes legyen, föl kell még emlitenem a porosz diplomatia magyar (?) ügynökei müködésirányát is, kik hasonlag az elkülönülést tanácsolák. Miért ? Hát csak egyedül azért , hogy a pragmatica sanctióban letett s az 1848-ki törvényeinkben ismételve s ismételve megerősített birodalmi kapcsolatot azon időre, midőn 0 majd ismét a német egység gondviselésszerti létesítője gyanánt föl fog lépni, annyira meglazítva találja, miszerint a velünk elválhatlan kapcsolatban álló örökös tartományokat csekély fáradsággal elnyerhesse. Bismarck úr még hozzá azt gondolja: hogyha e gyermekies félelmet az Ausztriába olvadás iránt magyar politikai nézettársaimban főn bírom tartani Ausztriának a német birodalomba való bekeb- lezéseig, e tettemért nemcsak hogy körmömre nem fognak verni, mint ezt tették politikai elődöm, nagy Frigyessel s a francziák-, bajorok- és szászokkal, midőn azok a pragmatica sanctiót, szabadságuk és szövetségi államjoguk e magna chartáját, 1741-ben Mária Terézia személyében megtámadni megkisérlék : hanem még hálát fog nak adni nekem, hogy őket ezen, hazájukat — álmukban — szüntelen fölfalással fenyegető szörnytől megszabadítottam. Ha mindezen tényezőket egybefoglalva szemléljük, ha igy behatóan s részletesen tanulmányozzuk a szemeink előtt lefolytakat : egyedül csak akkor vagyunk képesek a Deákpárt győzelmét egész erkölcsi fönségében fölfogni; csak akkor látjuk, hogy e győzelem jó részben a nemzet erkölcsi érzületének diadala a durva anyagi vágyak, kényuri törekvések, s a porosz diplomatiai járszalag nyakunkba vetésének kísérlete fölött. Csak ekkor tűnik föl egész fényében a nemzet rendületlen bizalma világcsodáit vezére Deák Ferencz iránt, kinek a jövő tövényhozás programmja kifejezésére, nem vott több szóra szüksége e kettőnél: „szabadság és rend.“ Saary Ferencz. Országgyűlési tudósítás. A válaszfölirati viták megkezdésére a képviselöházban május 20-ika volt kitűzve. E napon a vita csakugyan kezdetét vette, előbb azonban sok mindenféle fordult elő, melyek elintézése órákat vett igénybe; ilyenek az elnöki jelentések, interpellatiók sat. Az elnöki C Z A. |k Luigi hozzá hajolva, hosszas csókot nyomott ajkaira. „Bianca! e csókkal üdvözöllek téged, mint lelkem jegyesét, mint nőmet, habár e földön másnak a neje valál is!“ „Nem voltam soha !“ válaszolt elragadtatva. „Soha más férfit körül nem fogott karom! Soha más férfi karjaimat nem érinté!“ Luigi keményebben kebléhez szoritá, s mindketten megfeledkeztek életről s halálról, midőn tekintetük egymásba mélyedve találkozott. A mély csendet hirtelen az óraverés zavarta meg, a mely a márványkandalló párkányzatán állott. „Isten veled! kedvesem!“ mondá Bianca sebesen. „Nekem mennem kell. „Menned kell?“ kérdezé Luigi bámulva. „Hova?“ Kifejezésteli mozdulattal a pohárra mutatott: „A halálba!“ válaszolá nyugodtan. „Add ide kezed, nézz rám, s még kiiszom, hadd halljam az égi szavakat: „Bianca szeretlek !!“ Megfogta a poharat, s ajkaihoz emelé, de Luigi visszatartá azt: „Ne idd meg Bianca! várj még kevéssé, még jöhet számunkra mentség!“ „Nem,“ szólt szelíden, „számunkra nincs többé mentség, sbogy ez igy van, örülök rajta. Mit keresnénk mi tovább is e földön, mely szerelmünkből semmit sem ért meg. Oh föl, föl az égbe, kedvesem! a szeretet örök honába! Az élet pillanatra elválaszt, a halál örökre egyesit. “ Ismét kinyujtá a pohár után kezét. „Akkor oszszuk meg!“ szólt Luigi, újra visszatartva Bianca kezét. „Add te nekem a halált, aztán vedd te éntölem, s úgy haljunk meg együtt!“ S mielőtt meggátolhatta volna, Luigi, magához ragadva a poharat, hosszú, sebes kortyokban iirité ki annak tartalmát.
