Eger - hetilap, 1869
1869-04-22 / 16. szám
122 Mi tehát oly két állam szomszédságában vagyunk, melyeknél központosított államszervezetük természetes folyománya a támadó irányzat, mig minálunk a védelemre egyedül köz, pontkülitett (decentralisált) szervezet megállapítva, rendezve még mindeddig sincs, pedig a történelemből tudhatnék, hogy központosított államokat néhány nap alatt rabbá lehet tenni (Sadowa Waterloo, Mohács,) mig a központklilitett szervezet lehetségesité mind a magyar, mind a spanyol földnek a mohemadán rabiga alóli fölszabadulását. Azon állam, melyben a részeknek a központok (kormány, megye, község) által czélszerüleg s viszonylag korlátolt önállósága fönáll, réme bármely jogtalanul támadó hadseregnek; mert itt nem csupán a hadsereg küzd hadsereg ellen, hanem az összes nép jogalanyban egyesítve s erősítve irtó hadat visz minden ellenség ellen, nincs ennek nyugalmas éje, nincs nappala, a nélkül, hogy ezer meg ezer oldalróli megsemmittetésnek félénk érzetét ne hordaná szivében; — az ily fárasztó s léleknyugalmat ölő állapot, melyben min- dütt ellenség van, s mégis sehol sincs, sokkal hamarébb megtöri a legedzettebb hadrendeket, mint a vitézül vívott csaták számosai, melyek ellenkezőleg, ha nem végeldöntők, még folyton edzik, erősítik a hátramaradtakat. Szolgáljon e részben komoly figyelmeztetésül s tanulságul a minden okszerű jogalanyi önállóságot megszüntetni akarók számára élő nemzetgazdászaink legnagyobbikának, Roschernek e szavai : „Hol az egyeseket csupán a tág, senkit külön tekintetbe nem vevő állami kötelék tartjá egybe; hol szokás minden, az egyes által le nem győzhető veszély s kényelmetlenség esetében tüstént államsegélyért jajgatni: ott a nép sem az ország belsejében fölvergődö kényuralom, vagy az államgépezet időukénti megakadása esetében söpredékuralom ellen nem fogja magát védhetni, sem a külellenekkel tartósan, sőt nagy csatavesztések után is daczolni képes nem le- end.“ (Nationalökonomik des Ackerbaues stb. 11. lapon.) Saary Ferencz. 4 T A 11 Maligieri Bianca. (Történeti beszély.) (Folytatás.) V. Bianca, mióta a gyászhirt vette, szobáját el nem hagyta, s a dogé is kénytelen yolt megnyugodni azon, hogy csak ritkán nyert tőle elfogadtatást. 0 egyedül akart lenni, egyedül keservével, s kö- nyeit látni, sóhajait hallani, egyedül Rózának volt megengedve. Hiában eröködött Róza, hogy őt vigasztalja, s figyelmét más tárgyakra terelje; a dogessa mindent visszautasított, és semmire sem felelt, ha Róza másról beszélt előtte, mint múltjáról . . . Lui- giról. Ma is azon szép napokról, melyeknek már végok volt, beszélgettek. Bianca arcza mindinkább halványult, szemei folytonosan sö- tétebbekké váltak. Róza mély részvéttel nézett rá: „Bianca,“ igy szólt, „könyörülj magadon énmiattam! Ha igy tart még tovább is, megölöd magadat.“ „Kivánhatod-e, hogy még tovább is éljek ?“ szólt gyönge hangon, „nélküle éljek?!“ „De kedvesem ! úgyis távol valál tőle, s már régen nem láttad“ „NemRózám!“ szólt, kissé megcsóválva fejét, „én nem voltam tőle távol. 0 szivemben, lelkemben élt mindig, s velem folytonosan, a távolság daczára is. A lég, mely arczomat körüllengé, onnan jöhetett, hol ö élt, s lehelt. S addig, mig ablakomban állva, a csillagos égre néztem, s rá gondolák, azt hivém, hogy ő is azon pillanatban odatekint, s szemeink, ha itt lent nem is, de odafönt találkoznak. Akkor én gyakran azt gondolám, hogy mellettem áll, s én oldalánál ábrándozom.“ „Gondold tehát, hogy még él,“ szólt Róza. Hevesmegye és a Jászkerület gazd. egyesülete részéről Gyöngyösön 1869-ik év april hó 15-én tartott igazg. vál. rendkívüli ülés jegyzőkönyve. Jelenvoltak: Kürthy Antal mint elnök, Dessewffy Jób, Györffy Ignácz, Ktír- thy Sándor, Mahóvszky Antal, Móczár János ig. v. tagok. 9. Elnök az egybegytilt tagok üdvözlése után előadja, hogy miután a mai ülés tárgyát úgyszólván a múlt hó 25-én tartott igazg. vál. ülésből a munkabéri szerződések mikénti megkötése tárgyában kiküldött bizottság javaslatának tárgyalása képezi, kéri mindenekelőtt annak fölolvasását; minek folytán fölolvastatott a következő munkálat: Hevesmegye és a Jászkerület gazd. egyesületének 1869. márcz. 25-én tartott igazg. vál. üléséből kiküldött bizottság javaslata, a munkabéri szerződések mikénti megkötése tárgyában. Az 1840. 9. t. czikk 37-ik és 38-ik szakasza a munkabéri szerződések megkötése és azokból fölmerült panaszok elintézése tekintetében sok üdvös szabályokat tartalmaz ugyan, és azoknak gyors és szigorú végrehajtása számos visszaéléseknek útját elzárni képes lenne, mindazonáltal a bizottság jónak látná még pótlólag némely intézkedések megtételét, jelesen; 1-ször: A nagyban elharapódzott azon visszaéléseknek, mely szerint a munkás többeknél is munkára beszegödik, lehető meggát- lása tekintetéből a törvény által behozott azon intézkedést, hogy aratót, vagy cséplőt rendes útlevél nélkül fölfogadni nem szabad, ezen czél elérésére, a bizottság elegendőnek nem tartja, hanem szükségesnek véli, hagy a munkára vállalkozó saját községe elöljáróságától igazolási bizonyitványnyal legyen ellátva, mely szerint ö még azon évre aratónak, cséplőnek vagy nyomtatónak fölfogadva nincsen, és ily igazolási bizonyítvány nélkül munkást fölfogadni, vagy munkára beállani, a munkabéri szerződés semmisége terhe alatt szabad ne legyen; egyszersmind a munkabéri szerződés megkötésétől számítandó 15 nap alatt, mind a munkabérlő, mind a fölfogadott munkás a község elöljáróságát, melyben a munkás lakik, a szerződés megkötéséről tudósítani tartozik, mely tudósítás elmulasztása esetében azon szerződő fél, mely a tudósítást elmulasztotta, a munkabéri szerződés teljesitését nem követelheti. Egyébiránt ezen munkabéri szerződéseknek nyilvántartása tekintetéből, azon község elöljárósága, melyben a munkás lakik, ezen szerződésekről egy külön jegyzőkönyvet tartozik vezetni, melyben C Z A. §*„Ha tehetném, boldog volnék. De én tudom, érzem, hogy meghalt. Oh Róza! szörnyűség ezt tudnom, s még most is e földön élnem ! Mindent szívesen elviselnék, csak ő élne! De azt mondanom, hogy minden, mit tűrtem, haszontalan, s mit még tűrnöm kell, czé'italan: oh ez leirhatlan gyötrelem ! ez —“ E pillanatban az ajtó hirtelen föltárult, egy ifjú alak rohant be azon, s tárt karokkal feléje sietve, elragadtatással kiáltá: „Biancám ! kedves Biancám!“ Bianca egy önkéntelen sikoltást hallatott. Szemeit kezdetben majdnem kétségbeesett kifejezéssel mereszté rá ; de csakhamar föleszmélve, feléje röpült, sugár termetét karjaival körülfoná, s a viszontlátás örömétől remegő két szív egymáson dobogott. Mit beszéltek, mit panaszoltak el egymásnak, mint szegzék örömtől s boldogságtól ragyogó tekintetöket egymásra, maguk sem tudták. A boldogság paradicsomának aranyajtaja utoljára nyílt meg előttök, s édes kéjjel élvezték át az órát, melyről egyiköksem sejté, hogy az utolsó. Róza volt az, ki őket édes merengésökböl fölébreszté. Mig Luigi Biancájának elbeszélő a csodás eseményt, mely neki édesanyját visszaadd, s Bianca részvéttel hallgatá szavait: Róza addig az ajtón kémlelödve őrködött, s vonásai kínos aggályt s nyugtalanságot áru- iának el. Most úgy tetszett neki, mintha zajt hallott volna; s csöndesen Biancához futott, ki édes feledségében semmitsem látott, semmivel sem gondolt, csak ővele. „Bianca," suttogá Róza rémülten, „a folyosón katonák állnak, s minden kijárás el van zárva!“ Bianca egy sikoltást tett, s kétségbeesve ugrott föl helyéről. „Azt hiszed,“ mondá suttogva, „hogy a dogé tudja, hogy Luigi itt van ?“ Róza fejével intett. „Jól tudod, hogy ő előtte semmi sem titok, mi a palotában történik.“ 1
