Eger - hetilap, 1868
1868-10-15 / 42. szám
361 bőrt, hogy holnap a rókafarkat forintért visszavásárolja.“ Ezért számítják a mttiparuk által világtörténetileg példátlan suprema- tiára emelkedett angolok nagyságuk épületének alapkövei közé azon státustani maxi mát, hogy a productiv erőt kell mindenek fölött gyámolitani , minélfogva be csak nyerstermék hozassék, ki pedig földolgozott gyármü vitessék. A mely nemzet e maximát szemelöl téveszti, s körülményeihez képest a földművelési szükségek fedezésétől fönmaradott erőt gyümölcsözővé tenni, és általa amannak termékeit is földolgozással értékben növelni nem törekszik,az— miként Franklin New-Jerseyről mondotta — elöbb-utóbb oly hordóhoz hasonlitand, melyet szomszédai minden oldalról megfúrtak s lecsapoltak. Hogy honunkban mindaddig, mig kifelé a kereskedés szabadságát a tömérdek vámházak, korlátozások, probibitiók, sorompók akadályozzák, a productiv erőnek s általa a nemzeti müiparnak átalános kifejtéséről szó sem lehet, igen köny- nyen megfogható. Ha a statistikai adatokat tekintjük, a kivitt magyarországi termékek ára évenkint tesz (20 évi átlag szerint) 168,796,128 ftot, s ebből a gyapjú 78,541,267 ft, gabna 28,756,091 ftot, s igy a gyapjút kivéve, minden egyéb együtvéve alig tesz kétszer annyit, mint a gabna maga. A mi a magyar borterraesztést illeti: ez legvilágosabban mutatja, hogy nincs külkereskedési piacz, mely a belföldi fogyasztással fölérhetne. Honunkban a bortermesztés üzlete igen alacsony fokon áll, igen kevés kivétellel elmondhatjuk, hogy kezelésünk a szőlővesszö ültetésétől egész addig, mig kancsóra szűrjük, gyökeresen hibás. — Intensive tehát bortermesztésünk virágzása még igen sok kívánnivalót hagy, de már extensive talán többet is termesztünk, hol egy kis gyümölcsös vagy egy kis epreskert fáradságunkat csakugyan jobban jutalmazná. — És miért mindezt ? Mert a beifogyasztás iszonyú nagy a ktilkereske- déshez képest. A statis’.ikusok Magyarország bortermesztését i középszámitással 30 millió akóra teszik; miből kiiikereskedésre ' alig megyen 4—5 millió, 25 millió akót benn az országban fo- I gyasztunk el: tehát minden fejre, apraját nagyát, tücsköt bogarat összevéve, D/s akót! Pedig tudjuk, hogy a legnépesb vármegyékben a köznép nagy része bort tán egész életén át sem ízlel; mert a szállítás még most is oly drágává teszi, hogyaz olcsóbban részegítő pálinkával a versenyt ki nem állhatná. No már azt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a vámszövetséghezi csatlakozás borainkra nézve némi vásárral kecsegtethet, mert most egészen a nélkül vagyunk. Az orosz birodalom mindent elkövet, hogy boraink oda ne juthassanak, a szerencsétlen Lengyelország szegény, és ahoz orosz tartomány ; Galiczia nem orosz tartomány ugyan, de szintúgy szegény. Svédországban borainkat épen nem, Angliában csak névről ismerik; s az a bizonyos vállalkozási szellem, minél fogva piaczot keresnénk termesztményeinknek, nemzetünket még eddig nem szállta meg. A francziák e részben egészen más emberek. Ernyedni nem tudó törekvésük következtében ellenünk fordult a világízlés, s ez ellen oly nehéz minden küzdés, hogy még saját honi asztalainkról is leszorítja legjobb magyar borainkat. Miután nekünk egrieknek szőlőn kívül egyéb vagyonunk nincs, itt ismét eszünkbe jut ama siralmas nóta, melyet már oly számtalanszor eldudoltunk; igen, mert fáj, hogy szőlőnk kezelése kimondhatlan sok költségbe kerül, és nem jövedelmez. Ugyanis, ha gazdászatunk határán végigtekintünk, nem találunk oly birtoktestet, melynek kezelése nagyobb költséggel járna, mint szölőbirtokainké. Munkáltatását illetőleg, erre tetemes kiadásokat kell tenni a szőlőtulajdonosnak ; nyitás, kapálás, döntés, rigolózás, födés, metszés sat. munkához női napszámosok nem használtathatván, azok csak férfiak által eszközöltethetnek, és a helybeliek vagy közelvidékiek által, mert a messzebb vidékiek munkaértelmességhiányával amazokkal sohasem versenyezhetnek; haladhatunk a gépek előállításában odáig, hogy szénánk, gabnánk, burgonyánk csaknem minden kézi erőt mellőzve, gépszertíleg betakarítható legyen, de bortermesztménylink elősorolt munkái igy soha nem teljesithetök; e szerint nem lehet csodálni, ha a szölösgazhabár távolról sem menti ki Ibarrának következő eljárását. De térjünk vissza a nő elbeszélésére. „Roszalta mindenki szándékomat, főleg családom arról igyekezett meggyőzni, hogy e veszélyes kísérletnek sem lesz sikere. Azonban hagyhattam-e próba nélkül valamit, miről csak távolról is föltehető volt, hogy használni fog, s lehetett-e összedugnom kezeimet, midőn férjem szenvedett, s folytonos életveszélynek volt kitéve? .... Ibarra háza felé siettem, pedig nem szenvedtem volna többet ezen menet alatt, ha halálra vittek volna sem. A lépcsőknél állott, és épen lóra akart ülni. A mint meglátott, dühös lett s kiáltá: „Mit akar azon asszony itt? El vele! vezessétek ki ! És miután még olyasmit mondott, mi arczomat pírba boritá: „a gallego (gúnynév melylyel az európaiakat illetik, eredetileg annyit tesz, mint zsákhordó) ott marad, a hol van, legjobb neki ott;“ hozzám fordulva folytatá: „Mit; nem lettél-e teljesen szabad száműzetése által? Mit kívánhatsz többet?“ Hogyan? hát szeretett hitvesemért sem szabadna pár esdö szót koczkáztatnom ? viszonzám. 0 a nyeregbe ugrott, én egy lépéssel előre haladtam. „Vissza, vissza!“ kiáltá a dühtől elfojtott hangon. E szavaknál olyat suhintott felém ostorával, hogy csak kicsinyben múlt, hogy a látogatás emlékét mai nap is képemen nem viselem. Leveretve távozám ; világos vala, hogy mig e szörny él, mitsem várhatok. Egy gondolat foglalkodtatott, egy czél lebegett szemeim előtt, — férjemet követni. Levelet levél után küldtem. Felelete mindig ugyanaz vala: „Bracho — irá ő — nem fiatal asszonynak való. Éolytonosan ki vagyunk téve az indiánok becsapásának. Akkor nemcsak magamat kellene féltenem, és szenvedéseim meg iennének kettöztetve. E terméketlen tájakon éhezni, szomjazni kell, és végre is nem kötelességed-e a gyermekekre fölügyelni?“ Ezen okok, melyekre ő oly nagy súlyt fektetett, nem valának képesek meggyőzni engem. Nagyon kötelességszerünek látszott, a legnagyobb veszélynek is kitenni érette magamat. Végre Santiago testvéremet addig kértem, mig végre beleegyezett, s legfiatalabb testvérem védelme alatt megengedte az utrakelést; fölkészite két lovat. Mivel azonban nem volt engedélyem, férjemet meglátogatni, Ibarrától kellett azt kérnem. „Elmehet Brachóba, ha ön oly balga, hogy a vadak kezébe akar jutni,“ — volt Ibarra válasza és engedélye. Szorult szívvel távoztam, kicsinyemet nővérem gondjaira bíztam, Elizát azonban, ki már jobban hozzá volt szokva az utazás kellemetlenségeihez, magammal vivém. Mattaroba érve, a parancsnokhoz Fierrohoz vezettetém magamat, Mattarótól férjem tartózkodási helye még jó távol esett. Fierro megtagadta a további utazhatást, mig Ibarra engedélyét föl nem mutatom. Mondottam, hogy Ibarrának csak szóbeli engedélyét bírom. Fierro még mindig kételkedett valóságán, s előbbi állításánál maradt, hogy utazásomat addig nem folytathatom. „Ha ez igy van — mondám — úgy küldjön ön hírnököt Santiagoba, hogy Ibarrától az Írásbeli engedélyt meghozza, s ha magát kijátszatva látja, én, bármily büntetést szab rám, alávetem magamat.“ Fierro elszakított fivérem- s gyermekemtől, s felügyelet alá helyezett. Néhány napra a hirnök megjött a rendelettel. Ekkor aztán folytatám akadálytalanul a megszakitott utat.“ Don Jósé, amint meglátott, sirt meglepetésében az örömtől; jól esett neki a szeretet, mely felejtetett velem minden veszélyt. Az aggodalom s megerőtetés annyira erőt vönek rajtam, hogy nagy fáradságomba került szólani. Éjjel a moszkitók és vinchucák meg- rohanásától tarthattunk. Másnap az én s leányom arcza föl vala dagadva. Az élelem elégtelen is, egészségtelen is volt. Férjem nem hagyott föl a kísérlettel, hogy engem hazatérésre bírjon. Ismételte, hogy nem képzelhetem, hogy jelenlétem mennyire terhesebbé teszi szenvedését. Fájt neki, hogy látta önkéntes nélkülözéseimet, melyeken nem segíthetett. Nyolcz napig valék dón Jósé mellett, midőn hírét vettük, hogy az indiánok ismét be akarnak törni. Most még inkább sarkalt a visszatérésre. . . Haza utaztam tehát Santiagoba, azon erős elhatározással, hogy mihamarább visszatérek, s állandóan vele maradok. Az indiánok ez alkalommal nem törtek be, a hir alaptalannak bizonyult. Ibarra a számüzöttek sorsát nem tartá elég keménynek, parancsot adott tehát, hogy őket a vadonban belebb hajtsák, és közelebb vigyék az indiánokhoz. Ezen tartózkodási hely igen bántotta dón Jósét. Végre azon gondolatra jött, hogy megszökik, de azt akarta, hogy én js vele legyek. Irt azért és tudakozta, ha kész lennék-e öt követni. 0 maga mellé ültetne, és megkisérlené a gran-chacosi vadont keresztülhatolni,ha Isten megengedné, hogy sem Ibarra katonái, sem a vadak kezébe nem jutnánk. Én,noha igen aggódtam, s reszkettem a gondolatnál,hogy két kicsinyemet örökre elhagyjam, mindamellett is rögtön kész voltam az elhatározással. Azt válaszoltam dón Jósénak, *