Eger - hetilap, 1868
1868-07-23 / 30. szám
269 ha azon városok népszámát, melyek kebelökböl országgyűlési képviselőt választanak, s a közösen elfogadott javaslat szerint önálló municipiumokká emeltetnek, megyénkben tehát Eger és Gyöngyös városokét, mely körülbelül 35,000 re rúg, kiveszszük, marad megyei népszámul 265,000 lélek ; ezt 500-zal elosztva, állni fog e kettős megye bizottmánya 530 képviselőből. Van jelenleg mintegy 900 képviselő, ha ebből az egri és gyöngyösi tagokat, 150-et levonunk, marad jelenleg bizottmányi tag 750; vegyük, hogy ezen számból 400 tag, tehát mintegy fele olyan, ki képességénél fogva igényt tart az önkormányzati joghoz, vagyis a bizottmányi tagsághoz: hiszi-e a kisebbség azt, hogy a javaslata szerint választandó 530 bizottmányi számban ismét 400 értelmes egyén leend ? vagyis az összes választandóknak 4/5 része ilyenek közül fog megválasztatni? Aligha igy fogna ez történni! De vegyük föl a most például fölhozott kedvező arányt, t. i. hogy fele a megválasztandóknak a vagyonos és értelmes osztály közül való lesz; ez esetben is 270 számra olvadand le a fönebbi 400 szám, vagyis 130 mostani értelmes tag önkormányzatának gyako- rolhatásától el fog esni. De nagy kérdés, váljon a választás ily kedvező arányban fog-e kiütni? mert a választóknak túlnagy többségét a köznép képezvén, igen valószínű, hogy a nép közül való mostani tagok, vagyis fönebbi számításunk szerint 350-en újra megválasztatják magukat, és ez esetben az értelmiség csak 180 számban választathatik meg! S kérdjük a kisebbségtől, váljon olyan lesz-e az ily arányban összeállított megyei gyűlés, melynek minden tagja előtt „a szabadság és megyei önkormányzat oly szentség leend, melynek minden más érdek alá rendelendő;“ vagy meglesz-e „azon biztosíték szükségessége, hogy bizonyos erkölcsi kötelességérzete és küldetés magaslatán álljanak? Aligha épen az ellenkező nem fog bebizonyulni! Lássuk már most a kisebbségi javaslatnak kivihetőségét, vagyis magát a választást. Ez a kisebbség nézete szerint az országgyűlési képviselők választása tekintetéből alakított választókerületekként történnék. Egv-egy ily kerület középszámitással 30,000 lélekböl áll, ezt 500-zal elosztva, minden kerület választana 60 bizottmányi tagot. A ki a választási eljárásokban tapasztalással bir, tudni fogja azt, hogy 60 embert egyenlő fokú állásra fölkiáltás utján, sorrend nélkül megválasztani nem lehet; ha kijelölés mellett választatnának, a választás már korlátolt leendne, de kérdés, kiket hozzon a választási elnök kijelölés alá ? melyik községből, mily képzettségű osztályból jelöljön ki először is, vagy is mily sorrendet tartson e kijelölésnél ? mert az 1848. V. t. czikk- ben megalapított qualificatio oly széles, hogy ennek alapján 60 kijelölendő egyént kiválasztani csak a választás nagy megszorításával, s a ki nem jelölt igényt tartók nagy sérelmével lehet, s a kijelölő elnök vagy bizottság önkényének igen tág tér nyittatnék ! Ezen eljárási mód tehát majdnem inpracticabilis lévén, a szavazati ivek lehetnének alkalmazandók, s ha ezek alkalmaztatnának, mire vezetne ez? lehető legnagyobb visszaélésekre, mert a választók igen nagy része olvasni nem tudván, a választó-ivek betöltését nem teljesíthetné, összeszedetnének tehát a választóivek a kortesvezérek által, s betöltetnének a választó kerület tagjainak nevében egynéhány egyén által. Képzeljük csak, mily üzérkedés tárgyai lennének az ily eladóvá tett választó-ivek, megér- nök, hogy ép oly cursusok lenne, s ép oly adás-vevés tárgyait képeznék, mint az államkötelezvények, vagy iparosvállaiatok részvényei. És ki merné azt mondani, hogy az ily utón választott bizottmányi tagok, a kerület bizalmát biró, s egyenesen áltatok választottak leendnek! De tegyük, hogy a választó-iven minden választó maga akarná kijelölni a bizodalmát érdemlő választandókat, kérdés, váljon ismeri-e a kerületnek minden alkalmas egyénét? Nem; mi történnék tehát leggyakrabban ? az, hogy legelőbb is a maga községebeli választható egyének neveit húzná alá, s lenne oly község, honnan az összes 60 választandó bizottmányi tag kikerülne, más községből kikerülne 20—30 sat. Annyi bizonyosan előre föltehető, hogy talán egy választó sem találtatnék olyan, ki a választó-iven először is a testvér, sógor, koma nevét ne húzná alá, mert a köznépnél ily szavazások alkalmával, nem a megye tanácskozmányában résztvehetés leend a fő szempont, hanem miután a bizottmányi tagok a tisztujitásoknál is egyedül a választók, az ö érdeke azon ambition túl, hogy a szol- gabiróra is szavazhat, az, hogy ily alkalmakkor mégis vendé- geltessék, a mint hogy étetés-itatás nélkül megyei tisztujitás jövőben is alig fog történni, s ez elég ok arra, hogy magukat válaszszák vagy választassák meg mások előtt bizottmányi tagokúi. S kérdjük, mi sors várna a kerület birtokos és értelmes osztályára ? az, hogy nagy része ezeknek a megyei önkormányzat gyakorolhatásátöl, a közügy nagy hátrányára kirekesztetnék! A kisebbség választási javaslata tehát gyakorlatilag majdnem kivihetetlen , s ha kivihető volna is, számtalan visszaélésekre nyújtana alkalmat.-Ezen, úgy a már fönebb mondottakon túl a megyei gyűléseknek választás utján alakítása nem lenné czélszerli, mert igen valószínű, hogy abból épen a birtokos és értelmes osztály hagyatnék ki; már pedig tudjuk, hogy a jogosult vágyak ki nem elégitése, vagyis a képességgel bíróknak meg nem választása, sőt a javait s igen korlátolt számnál fogva meg sem választha- tása reactiót, elégedetlenséget, sőt ingerültséget szülne. Tudjuk, hogy minden választás több kevesebb korteskedéssel járván, a szerényebb, de nagyon is hasznavehető jogosultak, közönségesen elmellőztetnek, mi ismét csak a közügynek szolgálna hátrányára; de különben is az utasítással el nem látott, vagy el nem láthatott képviselők, vagyis megválasztottak, a választó-kerület nézeteit csak fictione juris képviselik. A kisebbségi javaslatot tehát valamint czélszeriiségi, úgy gyakorlati szempontból is, elvetendönek találom. Áttértek a vitás 2-ik pontra, melyet a kisebbség igy vél megállapitandónak : hogy „a bizottmánynak jogában áll a minisztérium oly rendeletéit, melyeket törvénybe ütközőknek tart, végre nem hajtani, félretenni, azok ellen a minisztériumhoz, s ha a vitás kérdés igy ki nem egyenlittethetnék, az országgyűléshez föiirni,“ s azt mondja, hogy a többségnek azon javaslatát, mely szerint a megyéknek csak egy fölirat engedtetnék meg, elvetendönek véleményezi azon okból „mert ez által egy nagy horderejű megyei jog zérussá devalváltatnék, s ha a megye nem a ca- pacitatiónak, hanem a hatalom szavának lenne kénytelen engedni, ez a megyéket szégyenletes helyzetbe hozná,“ s fölkiált: „milyen vészt rejtő állapot lenne ez!“ — Szabad legyen mindenekelőtt azt kérni a kisebbségi javaslatot tevőktől, mutassák föl azon positiv törvényt, melynélfogva jogában állott a megyéknek, a törvénytelennek talált vagy vélt fölsőbb rendeleteket végre nem hajtani, és igy annak tettlegesen ellenszegülni? Én ilyen törvényt nem ismerek, nem tudok, a törvényből csak azt tudom, hogy az egyesek panasza folytán országbíró, tárnok, személynök, safc. által az eljáró bírósághoz kiadatott bírói parancsok, melyekben mindenkor beiktattatok ezen mentő záradék: „rebus si- cut praefertur stantibus et se habentibus,“ az eljáró perbiró által, ha a folyamodás kitételei valótlanok voltak, tisztelettel félretétethettek; de oly felsőbb rendeletek, melyek a király nevében a caneelláriától, vagy a helytartótanácstól és a megye közönségéhez intézteitek, — ezek elleni fölirhatásnak gyakorlatában voltak ugyan a megyék, de ha az intézkedő fölsőbb hatóságok, rendeleteik végrehajtását ismételve parancsolták, azokat a megyék végrehajtani kötelesek voltak, s végre is hajtották. Fordultak ugyan elő a megyéknél oly esetek — Hevesmegyéböl is tudnék reá példát fölhozni — midőn a fölsőbb rendelettől a végrehajtás megtagadtatott; de midőn a fölsőbb hatóság azt nyilvánította, hogy ha a megye a végrehajtást nem teljesiti, az, katonai karhatalommal fog végrehajtatni, engedelmeskedtek a megyék, s az esetet sérelemként az országgyűléshez terjesztették föl sat. A fölsőbb rendeleteknek ily módoni félretevése, vagyis nem teljesítése nem positiv törvényen alapult jog volt tehát, hanem inkább a megyék túlkapásának mondható. Tegyünk különbséget az eshetőségek közt. Más az, ha p. o. a minisztérium magát a törvényen fölülemelve, oly rendeletet bocsátana ki, mely az ország sarkalatos törvényeit alapjában támadná meg; valamint hogy az ily rendelet törvényen kívüli volna, az ellene használandó mentőeszköz is lehetne törvényen kiviil álló, mert itt a naturális defensanak kényszerű alkalmazása fordulna elő. Más ismét az, midőn a törvények nyomán administrativ rendeletek adatnak ki, ha ezek talán formahiányban szenvednének, vagy pedig törvényszerűségük fölött a minisztérium és megye közt eltérő nézetek merülnének föl ; ily esetekben a rendelet végrehajtandó, döntő biró leendvén a minisztérium és megyék közt a törvényhozó testület. Ha tehát 1848. előtt csak ennyire terjedt a föliratijog vagy gyakorlat, kérdjük a kisebbségtől: váljon 1848-ban vagy azután, hozatott-e oly törvény, mely a megyéket a fölsőbb rendeletek nem teljesítésére jogosította volna ? Ügy tudjuk, hogy nem; ha tehát 1848. előtt ily jog nem létezett, ha 1848-ban ily jog a megyékre nem ruháztatott, mi alapon mondja a kisebbség, hogy a többség javaslata által egy nagy horderejű megyei jog zérussá
