Eger - hetilap, 1867
1867-05-30 / 22. szám
177 gos tanúbizonyságát adta közelebb Fogaras vidékének bizottmánya, kijelentvén, hogy Erdélynek Magyarországgal való unióját nem ismeri el. Ugyanis a pesti képviselöház elnöke Fogarasvi- dék felső kerületében uj követválasztást rendelvén el, a bizott- mányi gyűlésben határozatilag kimondatott: „hogy ezen fölhívás a magyar képviselöház elnökségének küldessék vissza a végett, hogy ez szíveskedjék azt az erdélyi főkormányszék által intézni a központi választmányhoz, kifejtvén egyszersmind azon okokat, melyek ezen választás megsemmisítésére indították, minthogy ellenkező esetben ezen választmány a legjobb akarat mellett sem felelhet meg hasonló, közvetlen hozzá intézett fölhívásoknak." A hosszas indokolásban a bizottmány többsége nyíltan kijelenti, hogy Erdély unióját Magyarországgal soha el nem ismerte, és most sem ismerheti el. Ezen, az alkotmányos magyar hazában valóban furcsán hangzó határozat ellen a kisebbség óvást adott a jegyzőkönyvbe, melyben kijelenti, hogy a pesti képviselöháznak a követválasztási ügy tárgyábani közvetlen intézkedési jogát illetékesnek és jogosultnak tartja; ellenben a többség határozatának indokolásában nemcsak a szentesített törvények, illetőleg Erdély Magyar- honnali egyesülésének törvényhozási ténye tagadtatik nyíltan, hanem egyszersmind abban a magyar országgyűlés és magyar király iránti engedelmesség és hódolatnak egyenes és határozott felmondása is rejlik. A bécsi birodalmi tanács f. hó 20-án, post tot diserimina rerum, végre megnyittatott; a trónbeszédet azonban a császár csak 22-én olvasta fel. Ezen, a külföldi sajtó által is teljes elismeréssel fogadott trónbeszédben egy részről a magyar alkotmány visszaállításának újabb elismerését találjuk; más részről veres fonalkint húzódik rajta át a kiegyezkedés keresztülvitele iránt a birodalmi tanácsba helyezett remény és bizalom. A múltakra, melyek a birodalmon mély sebeket ütének, a feledés fátyola van vetve. A birodalmi tanács korábbi üléseinek sem vettetik semmi szemére, s átalában a régibb birodalmi tanácsot illetőleg, ebből csak egy tartatik fenn az utóbbira Örökségül t. i. a czél, a miért az egybehivatott: alkotmányos intézmények helyreállítása biztosított alapon. Átalában a trónbeszéd szakit a múlt sötét alakjaival, s a jelenben a jövőnek biztosításául a kiegyezkedés nyájas előképét nyújtja. Elismeri a történt hibákat, bevallja a hibák okait, de egyszersmind megmutatja az utat-módot is, melyen azok jóvátehetök, pótolhatók. Őszintébben s elözékenyebben trónbeszéd alig szólhatott volna a birodalmi tanácshoz, mint ezen trónbeszéd a jelen szigorú körülmények közepett is szól. S e mellett még kilátásba belyez- vék abban azon miniszteri előterjesztések és reformok is, melyek részint mint a lajtántuli alkotmány lényegéhez tartozók , részint mint az alkotmánynyal közelebb kapcsolatban állók, már eleve is a birodalmi tanács által képviselt országok és tartományok közös óhajtásával találkoztak. Azonban még ezzel sem elégszik meg a trónbeszéd, hanem úgyszólván ellesve az egybegyült birodalmi tanácsi tagoknak az égető kérdések fontos megoldására vonatkozó aggályait, ezeket is igyekszik megelőzni és könnyitni. Kijelenti , hogy az államháztartás szükséglete fedezéséről ez évre már gondoskodva van, hogy a múltra néz ve tett rendkívüli pénzügyi műveletek közzé fognak tétetni. Kijelenti, hogy a birodalmi tanács zavartalanul és nyugodtan szentelheti magát azon nagy és állandó tartamú pénzügyi feladatok megoldásának, melyek a magyar korona országaival kötendő egyességböl erednek. Kijelenti, hogy ezen egyességnél az tartandó főleg szem előtt, hogy egyik félnek se legyen panasza az aránytalan terheltetés felett; — minek eshetősége épen a lajtántuli körökben a főaggodalmat képezi. S a midőn a trónbeszéd ilyen előzékenységgel igyekszik a Duzzoghy Harpia bizalmas levelei barátnőjéhez. Eger, máj. 28. Kedves barátnőm! Jól tudom, hogy az irigység a hét főbűn közé tartozik; de én azért mégis irigykedem rád, irigylem tőled, hogy szabad vagy, hogy nem nyögsz a házasélet járma alatt, mint szegény magam. Oh kedvesem ! nem képzeled te, mennyit szenvedek én zsarnokomtól. Ö mindig szekíroz, mindig boszant engem, kedve telik benne, ha kínozhat. Neki semmi sem tetszik, semmi sincs kedvére, mindig ellenkezik velem, mindent jobban akar tudni, mint én, mindenbe beleártja magát, mintha bizony ő volna az ur a háznál! Hidd el kedvesem, én valóságos mártír vagyok, megérdemlőm, hogy a szánalom könyeit hullasd fölöttem, elhagyatótt, kétségbeeséssel küzdő barátnőd fölött. Az éjjel nagyon roszul aludtam, mérgemben a szememet sem tudtam behunyni. Képzeld csak — de nem, nem tudod te azt képzelni. Hah ! még most is forr bennem a méreg, ha rá gondolok. De halld csak, és ájulj el bámulatodban! Zsarnokom tegnap reggel azt mondja nekem : „Nézd édesem, e nadrágról egy gomb leszakadt, varrd csak fel délig, mert ebéd után fel akarom huzni.“ — Hallottál-e, kedvesem, valaha ily vakmerő követelést!? Hát szabója vagyok-e én zsarnokomnak, hogy még a nadrágját is velem akarja varratni! ? Nem emlékszem rá, hogy a pap egybekelésünkkor még arra is megesketett volna, hogy köteles legyek zsarnokom nadrágját megvarrni. Ha neki az volt a szándéka, hogy belőlem udvari szabót csináljon, mondta volna meg előre, még egybekelésünk előtt; hanem persze tudta ö azt, hogy ily föltétel alatt egybekelésünkbe soha bele nem egyeztem volna. Majd bizony, én még udvari szabó is leszek! Aztán micsoda sértés az: előttem, nő előtt, nadrágnak nevezni a „kimondhatatlant“ ! Természetes, hogy a gombot nem varrtam föl. Mikor zsarnokom délben haza jött, első dolga volt megnézni, ha a gomb fel van-e varrva. Már előre is örültem, hogy fog megpukkadni mérgében, látván, hogy kegyes parancsának bátor voltam nem engedelmeskedni. Azt hiszed kedvesem, hogy mérgelődött ? Azt hiszed, hogy talán összeszidott? No csak az kellett volna még! tudom, hogy ő itta volna meg a levét. Nem, még csak nem is boszanko- dott! Hah szörnyeteg! igy akar velem daczolni, igy szekíroz, így vexál engem, törvényes bitestársát! Majd megpukkadtam mérgemben. Csak egy szót, egy mákszemnyi szót szólt volna, hogy beleköthessek, hogy elmondhassam neki mindazt, a mit már jó előre kikomponáltam! De nem, egy kukkot sem szólt, hanem fogta kalapját, elment a boltba, hozott tüt, ezérnát, s maga varrta fel a gombot nadrágjára. Hallod-e kedvesem ? csakhogy velem daczolhasson, csakhogy boszanthasson, csakhogy vérig vexálhas- son, engem, törvényes hitvesét: ő maga varrta fel a gombot kimondhatatlanjára! Minő kimondhatatlan szekírozás ez! De már ez több volt, mint a mit egy gyenge nő elviselhet. Báránytürelmem végre megszakadt, s kiöntöttem szivem keserűségét az utolsó, legkeserübb cseppig. Csak vártam, csak vártam, hogy mikor fogom már dühbe hozni zsarnokomat kifakadásaim- mal; azt hiszed, hogy czélt értem? Oh kedvesem, iszonyú ember ő, nem is ember, hanem kőszobor, még pedig a legdurvább fara- gásu, mert még egy finom vésüvel készített szobornak is föl kellett volna indulnia az én pörölésemre. Kiabáltam, lábammal toppantottam, piczike öklömmel fenyegetőztem, sírtam, hajamat téptem — mind hasztalan! egy szót ki nem csalhattam a szörnyeteg szájából. Zsarnokom borzasztó hidegvériisége az indulat legma- gasb fokáig ragadott, s magamon kívül, oroszlánhangon kiáltoztam : „Jaj, mindjárt megbolondulok! megüt a guta! orvost hamar !“ — Azt hiszed édesem, hogy talán ijedten segítségemre rohant, és ágyba segített? Azt nem cselekedte; de nem is tanácsoltam volna neki. A kedves nagy lustán fölkelt, s kikiáltott a cselédnek: „Eredj eldr. Schönbergerért,az asszony roszul van!“ — „Hazudsz,nem igaz! nincs nekem semmi bajom, csak te fogod rám, erővel azt akarod, hogy beteg legyek!“ kiálték igazán kétségbeesve és hajamat szaggatva. — „Hála Istennek, csakhogy nem vagy roszul; már komolyan megijedtem, hogy meg fognak pióczázni —pedig a pió- czák sokba kerülnek,“ viszonzá a szívtelen zsarnok, gúnyosan mosolyogva. Mit mondasz ehhez édesem ? 0 nem roszullétem miatt ijedt *
