Eger - hetilap, 1867
1867-01-31 / 5. szám
34 tapasztalást, egy köznenjzeti egyesület nagy fócusába, mely, mint a toronyra szegzett fény csomó, világot terjeszt szerte messzire. És a mi egyesület előbb egyesek áldozatcseppje vala, nemzeti közkincscsé olvasztatik át. Ezen törvények szerint fejük előbbre az emberiség ; s mig a törvényhozás mind azt, mit egyesek, mind azt, mit egyesületek előkészitének, nationalizálja; addig egyesek és egyesületek minden eszmét, minden tapasztalást, mit a status segédoltalma alatt teremtettenek, átadják az összes emberiségnek, s kapcsot képeznek a különböző nemzetesaládok között; hogy miként az ész isteni szikrája közös tulajdon, úgy közös legyen, mit az ész terme, s legyen közös kincs a tapasztalás. Ily fontos tényező alakjában tűnnek elő a civiüsatio áldásainak terjesztésére, s a közboldogság egyetemesitésére, az egy- sületek, miket a szükség érzete teremt a státus által még nem fedezett hiányok pótolására, mik a státusintézkedések lehetségét előkészítik, s miknek, midőn az idő elérkezék, a státus általi közvetlen pártfogásból kell lehető egyetemes hatásuk eszközeit meríteniük, hacsak a közjóiét gyarapodását egy igen hatályos rugótól megfosztani, s ezáltal a polgári társaság boldogságának épültén semmi más által ki nem pótolható csorbát ütni nem akarunk. Ezen életbölcseségi szent igazságból meritők, merítjük s fogjuk meríteni azon szünetlen lelkesedést, mely a közhasznú egyesületek iránt keblünkben ég; ezen tért jelölte ki legszebb munkásságul embernek az emberiség, s a hon nemtöje; ezt nyuj- tá vigasztalásul a jobb kebleknek még azon országokban is, hol a státusformák politikai szabadságot nem ismernek; e tért nyujtá nekik, hogy még ily helyzetben is véghetetlen jót áraszthassanak maguk körül, s ne legyen állapot oly boldogtalan, melyben ember, Isten áldásának eszköze ne lehetne, s ne működhetnék az összes emberiségnek közös szent hivatása felé. Mint a legközelebbi napokban — sajtó utján — értésünkre esett: a „magyar országos iparegyesület“ is elérkezettnek vélte az időt, hogy erőért könyörögjön az országnak, s magát a szükségek érzetére jutott nemzetnek a közjóiét egyik hatályos eszközéül felajánlja. Ipar! nagy horderejű szó, ha már csak grammatical jelentését veszszük is, mert a haladás legtágasbau vett eszméjét egészen kifejezi; valóban csak úgy és akkor haladunk, ha iparkodunk, akkor a tespedés eszünkbe sem jut, mert a tespedő, a maradozó nem iparkodik. Az ipar szóban erő és mozgás eszméje rejtezik, s abban, ki tespedni akar, ki maradni szeret, erőt, mozgást hiában keresnénk. Azért mi, midőn iparról van szó, titkos és szent érzéssel öleljük a tárgyat, melyre az ipar fordittatik — föltéve mindig, hogy a czél, mely felé iparkodunk, szent, föltéve, hogy a mód, melylyel a czél felé iparkodunk, szent; mert nem tartozunk azok közé, kik a czél által szentesitettnek hiszik a különben alacsony módokat is. — Az ipar azonban, szorosb értelembe véve is, igen szép szó, mert a nemzeti munkásságnak, haladásnak, boldogságnak eszméjét fejezi ki, s nem csupán anyagi, de szellemi tekintetben is; e két tekintet, egyébiránt, véleményünk szerint, oly szoros kapcsolatban áll egymással, hogy a kettő közt elkülönítő vonalt huzni, lehetetlen. Ki tudni akarja, mennyire volt honunk, kivált mttipar tekintetében, hátra, nem mondjuk, a többi, de csak a szomszéd nyugati tartományok mö - gött is, az olvassa Horváth Mihály, „Ipar és kereskedés története Magyarországban“ czimíí jeles munkáját, s látni fogja, hogy műiparunk nem volt, mert tespedénk; s látni fogja azt is, miért tes- pedéuk ? Most azonban kezd emelkedni mtiipanunk, s Pest maholnap sok mftipari készítményében annyira haladhatand, hogy szükségeink nagy részét alig leszünk kénytelenek a külföldtől drága pénzen vásárolni; de csak úgy, ha minmagunk ápoland- juk azt, ha t. i. nem hagyván elkapatni magunkat azon megrögzött előítélettől, hogy a mi külföldi, angol vagy franczia, csak Kép előttem,-4 T Á Téli kép. Csak a szél dali A tél képe . . . Néha-néha ; Nem kérdezem: Ez egyedül, Rút-e, szép-e? Mely nem néma. Csak azt látom, De ha felzúg Hogy szomorú; Zord danája, Mindenfelűl Megrendül a Mély gyász, ború. Föld is rája. Fellegteljes Ily szomorú Az ég boltja, A tél képe. . . Mintha rajta Nem kérdezem: Nap se volna. Rut-e, szép-e? A föld egész Ég, föld, minden Hószemfödél, Bánatteljes; Nincsen a fán Nekem ezért Egy csepp levél. Ép oly kedves. Kopasz a fa Kedves nekem S minden cserje, A tél nagyon, Bár volt virágMert keblemmel S lombbal telve. Egész rokon. Puszta minden, Miként a tél, Nincsen virág, Keblem is bús; Mintha kihalt Búbánatban Voln’ a világ. S gyászban oly dús. Sőt szomorúbb Keblem mélye, Mint a télnek Sötét képe. Mert a tél bir Téli zölddel, De keblem nem Reménységgel. Városy Mihály. Fővárosi tárczalevelek Kacsaközyhez. Pest, jan. 28. III. Hja, ki tehet róla! Sic fata tulere. Bizonyosan vétkeztem, az égiek pedig, kik tán az „Eger“ derék hölgyeinél kivívott dicsőségemet (?) is megirigyelék, nem tűrhetvén, hogy büntetlenül odább álljak, lefektettek szépen az ágyba, és izzasztót rendeltek számomra azon égi mediczinából, melynek törpe mássát a múló előnyökért küzdő földi patikárius urak oly drágára szabták. Biz úgy történt kedves urambátyárn, hogy mig ön az egri jogászbálban törölgette kritikusi zwickerjét, hogy tisztábban lásson a vakító szépszégü sorok közt; és mig ön keserves sóhajok között merengett az elmúlt dicsőségről: én a humana fragilitas elvével kényszerültem megbarátkozni; képzelje csak , meg akartam hozatni az egri vizet is, melynek jó hatását egri lakos létemkor annyiszor haliam dicsőittetni, csak a felöl voltam kétségben, az irgalmas-szerzet, vagy pedig Veszély ur gyógytárában rendeljem-e meg, de mivel a polémiából nagyon bajos dolog kitudui, melyik félnek van igaza, csupa emberi gyöngeségböl utóbb is Veszély urnák adtam igazat, már csak azért is, mert neki szép ... no de hála Istennek, e tanakodásom közt meggyógyultam. R € 7, A. Nem zeng sehol Madárének; Végkép hallgat Most az élet.
