Eger - hetilap, 1867

1867-01-24 / 4. szám

28 csen intéző isteni Gondviselésbe helyezett reménynyel nézünk kétes jövőnk elé, hiszen a Gondviselés kikutathatatlan bölcsesé- génél fogva valamint gyakran csak egy lepellel választja el a nemzetet annak sírjától, úgy a már-már haldoklónak éltet adva, egy ha;almas „legyen“ szavára fölkelti sírjából! Azon szomorú és megrázkódtató csapások közül, melyek­kel a Gondviselésnek édes hazánkat is meglátogatni tetszett , — egyik a reánk nézve oly szerencsétlenül végződött harczok nyo­morait szaporító, s keblünket remegéssel eltöltő keleti járvány, mely városunkat is meglátogatá — áldozatait itt is kiveendő. Elég nagy az áldozatok száma, kiknek e barangoló vendég életfáklyáját kioltva, fejükhöz tiízé a megváltás szent jelét; — egyik házban a jótékony árnyat adó fát, az édes apát siratják kenyértelenül maradt árvái, —• a másikban az emberi szív leg­drágább kincsétől, a pótolhatlan édesanyai szeretettől vannak megfosztva a neveletlenül hagyott magzatok, — innét házastár­sat, onnét gyermeket, — rokont, —■ s barátot ragadott gyakran búcsúcsók nélkül egymás karjaiból, — hiszen még most is visz hangzik füleinkben a bús özvegyek, a szánalmat igénylő árvák siránkozó jajkiáltása ! Ennyi látogatás, ennyi leverő, s kebelrázó események kö­zött bánatos keblünknek vigaszt, — sajgó sebeinkre gyógyirt mi nyújthatott, és adhatna-e más — miut a vallás? ugyanazért le­hetetlen, —■ hogy édes öröm ne fussa át, s ne hevítse egész va­lónkat, valahányszor vallásos érzettől ihletett kebellel gondolunk azokra, kik magasztos hivatásuk érzetében e vigaszt, e gyógyirt nyújtják a már-már cseggedö keblek sajgó sebére, — lehetetlen, hogy sújtoló látogatások közepette is örömmel ne tekintsünk egyházunk szolgáira, — lehetetlen, hogy először is hála, s leg­bensőbb elismeréssel negondoljunk városunk buzgó lelkésze, főtisz­telendő Tabódy Péter, apát, és plébános urra, ki a dühöngött járvány szomorú napjaiban az isteni Gondviselés által reá mért, s általa nyugodtan elviselt súlyos betegséget is feledve , egész önfeláldozással nyujtá látogatott híveinek a lelkipásztori vigasz édes szavait. Nem lehet továbbá, hogy elismerő hálával ne emlékezzünk városunk lángbuzgalmú segédlelkészei, nagyontisztelendő He- vessy József, Sivampel József, — és tisztelendő Both Demeter urakról, kik éjét nappallá téve, s gyakran az idő kellemetlensé­geivel is daczolva, egész odaadás, és életveszélyes önfeláldozás­sal siettek a megrémült családok hajlékaiba, s nem csak például szolgáló emberbaráti kötelmük, de papi hivatásuk leginagaszto- sabb ihlettségétől is áthatva, nyújták a szenvedőknek, és halállal küzdött testvéreinknek a vigaszt, a lelki, és testi gyógyirt, — az élet kenyerét!! Valóban az isteni Gondviselés mintegy előrelátólag, a meg­próbáltatás e nehéz napjaiban lángbuzgalmú szolgáinak jelesb- jeiből vigasztalá meg városunkat! —• ezeket látva, lehetetlen, hogy városunk az ő apostoli buzgalmú lelkészei előtt a legben- söbb hála, és elismerés adóját a kegyelet oltárára le ne rakja, és sziveinkbe vésett emléküket — jegyzőkönyvünkbe iktatva, 'kegyeletes megőrzésül a hálás unokáknak ezennel át ne nyújtsa. Anyagi jutalmat, melylyel önfeláldozással párosított buz­galmuk különben sem lenne megfizethető, helyzetünkben alig nyújthatnánk , de higyjék el, s győződjenek meg arról: hogy kis városunk legbensőbb hálája lesz, öröklő tiszteletben tartandó emlékük koszorújában — azon legszebb boglár, melynek virágát, keblünk érzelmeiből szakasztva, midőn hálánk emlékéül e sorok­ban átnyújtjuk, — rebegö ajkunk hálás szavai a megvigasztalt számtalanok könyüivel testvérileg olvadnak egyben, — mert bár­merre távozandnak is, pályájuk magasztos ösvényén, e városköz­ség hálája, s áldása fogja kisérni léptüket, és emlékük gyerme­keink, unokáink keblében is eltörölhetetleu betűkkel leend be­vésve, s örökítve! De a legbensőbb hála adóját fáradhatlan szorgalmú járás­orvosok Glück Miksa, és Kösztler József urak irányában is leróni tartozunk, kik feledve azt, mi a családnak legszentebb, s legbe­csesebb, az édesapa életét, emberbaráti érzelmüket nemes önfel­áldozással párosítva, éjét nappallá téve , s gyakran egészen ki­merülve, egyaránt látogatták a gazdagok hajlékát, s a nyomor és ínség kuszáit szalmáján küzködők viskóját! Ha a keleti járvány által megtámadottak nagy számát (600) az áldozatúl esettek (105) csekély számával összehasonlítjuk, — talán városunk álland legfényesebb példaként hazánkban, — mert itt a bölcsen kiszámítva tett tapintatos orvosi intézkedés, és fáradhatatlan buzgalom — a dühöngő járvány pazarúl romboló szilaj hatalmának gátot vetett. Vigaszt nyert számtalan család elismerő hálája , s áldása fogja őket éltük utain kisérni egy övéinek visszaadott gyöngéd szeretető szülőkért — kedves barátokért, és szeretett gyerme­kekért. Midőn egyesek, és a város hálás elismerését egybefüzve, a ne­vükhöz illesztett édes emléket gyermekeink, s unokáinknak is áta- dandók, jegyzőkönyvünkben örökítjük, és a tisztelt orvos urak irá­nyában hálás elismerésünket nyilvánítjuk, nem annyira fáradalmaik jutalmáúl (mert az megfizethetetlen, s mint ilyennek csakis az öntu­datban lelhető méltó jutalma) hanem hálás elismerésünk némi jeléül a tisztelt orvos urak részére gazdasági pénztárunkból fejenként száz-száz oszt. értékű forintot kifizetni rendelünk. Csekély, és parányi e tiszteletdij azon nemes önfeláldozá­sért, melyet a tisztelt orvos urak városközönségünk , s különösen a halál rémképével küzködött testvéreink mellett tanúsítottak, s kifejtettek, — azért méltán kiérdemlett jutalmuk mérlegéül ne e csekély, de szívélyes adományt tekintsék, kis városunk hálájá­nak talizmányát ne ezen — hálánkat kifejezni képtelen igényte­len sorokban keressék, hanem nemes keblük azon megnyugtató, s boldogító öntudatában, hogy Mezö-Kövesd város híven megör- zeudi, s kegyeletben tartandja becses nevüket, s még gyermeke­ikben is elismerésével üdvözlendi az önfeláldozó apáknak, a ne­mes szivii emberbarátoknak, a csttggedést ismerni nem tanult dr. Glück Miksa, és Kösztler József járásorvosoknak mindig ked­ves emlékét!! Mezö-Kövesd város bizottmánya. Kacsaközi a jogászbálban. Eger, jan. 17. Uáh vá-vá vá-vá! ... Ne tessék megijedni, szerkesztő ur, nem fogom skalpirozni, nem indiánul beszéltem, csupán csak egy rengeteg, de ártatlan ásitozás csusszant ki eperajkaimon. Criminalis álmos vagyok, pedig csak most, reggeli 8 órakor bontakoztam ki a jó öreg Morpheus ölelő karjaiból (az igaz, hogy csak reggeli 5 órakor feküdtem le, s hat felé aludtam el.) Múlt éjjel tartottuk meg a jogászbált, mely fényesen, pompásan sikerült. Erről fogok most egy kis jelentést írni, mely ha nagyon is unalmas lesz, a t. olvasó legyen szives a szerkesztőt szidni, miért bízott rám olyasmit, a mihez csak annyit értek, mint hajdú a harangöntéshez. Oh múzsa! mosolyogj le reám kegyteljesen a magasból, vezesd plajbászomat tündérujjaiddal, mert érzem gyengeségemet, tudom, hogy magas segélyed nélkül ily nagyszerű eseményt mél­tóan megénekelni képes nem volnék. Ne hagyj el, oh múzsa! e válságos pillanatban, különben — különben téged veszlek plaj- bászom alá, s úgy leírlak, hogy fogadom, örökre aggszüz ma­radsz, kivált a mai világban, midőn minden „táglik“ fiatalembert katonának visznek. Ah az a bál! az volt ám a dicső dolog ! még most is csor­dultig van a szivem kéjérzettel, fejem szédítő gondolatokkal, fü­lem zenével, szemem tündéri káprázatokkal és — álmossággal. Még egyszer mondom: ah az a jogászhál! . . . Annyi szépet együttlátni, annyi lihegést-pihegést egyszerre hallani, annyi szép reményt táplálni, annyi szivet elrabolni, annyi ruhát elszaggatni — csak a jogászbálban lehet. Most bánom csak, hogy legalább 30 évvel később nem születtem, de Isten látja lelkemet, én nem vagyok oka ezen fatá­lis anaehronismusnak. (Szerencsém is, mert soha meg nem tud­nám magamnak bocsátani!) Mennyi drága élvezettől fosztott meg e fölösleges 30 év, a mennyivel t. i. kelleténél hamarabb talál­tam születni! Igaz, hogy annyira még nem jutottam, hogy tisztes ezits t-fürteimre büszkén mutathatnék, de ennek csak az az oka, hogy fejemen alig van minek megeziistösödni, az eziistfürtök helyét kopár pusztaság foglalván el. Oh jehmini ! . . Látni a szebbnél szebb hölgyeket, hullámzó kebellel, bű­vösen fénylő szemekkel, örökmosolyu ajkakkal, lángoló piros arczczal, könnyű sylphidekként ide s tova lengeni, és nem tán- czolhatni — kell-e több, hogy az ember megirigyelje az ifjusá- I got ? kell-e több, hogy az ember azt a jót kívánja magának : I vajha ez éjjel tyukhályog fátyolozta volna be drága szemem- I világát ?! Tánczolhattam volna, igaz, én is, eljárhattam volna a kál ­1

Next

/
Oldalképek
Tartalom