Eger - hetilap, 1867
1867-07-25 / 30. szám
245 személyzetből állanak, vagy pedig önkéntesekből alakulnak ; a kettő közül egyik utat nekünk is követnünk kell, mert különben a legjobb akarat mellett is a tűzoltás körül zavarok történnek, s az erő és jó szándék veszendőbe megy; ha felteszszük is, hogy a tűzvésznél megjelent tömeg a bajon segiteni akarna, rend hiánya miatt egyik a másiknak útjában áll, s az ide-oda kapkodás mellett nem hogy valódi segélyt nem hoznak, sőt gyakran még károkat is okoznak. Nincsen az ily nép a tűzoltáshoz elkerülhetetlenül megkivántató szerszámmal, eszközzel ellátva, s puszta kézzel a bajon nem segíthetvén, a legjobb akarat már csak ez oknál fogva is eredménytelenül marad; azt is tapasztalásból tudjuk, hogy a tűzoltáshoz nem szokott segítő maga is oly zavarba jő, hogy nem tudja, mit tegyen, hol segítsen stb. Látjuk, hogy az ily segítők közönségesen az égő házat akarják menteni, holott ennek megmenthetése csak nagyon ritka esetben sikerülhet, a helyett, hogy a tűz továbbterjedésének gátlására fordítanák föfigyelmö- ket. Tapasztaljuk, hogy a vizipuskák száma nincs arányban a viz- hordó szekerekkel, s ennek következtében a vizipuskák viz hiánya miatt tétlenül hevernek ; nincs ügyes ember, ki a vizipuska kezeléséhez értene, nincs rendelkező, ki a vizipuska czélszerü álláshelyét megválasztaná, a vizhordó szekerek közt rendet tartana, s az Ugygyel bajjal előállított víznek is nagy része a földre hasztalanul elfolyik, elvesz. Már csak az itt röviden elmondottakból is világos, hogy tűzveszélyeknél eredményhez csak ügyes parancsoló, rendelkező, és ezen rendelkezésnek engedelmeskedő személyzet vezethet, ez pedig egyedül organisált, fizetéses, vagy önkéntesekből alakult tűzoltó testületek által érethetik el, vagy röviden mondva, a tűzoltás lényege abban öszpontosul: hogy minden rendelkezés alatti erő egy rendelkező parancsa alá helyeztessék, s mindenki magát e rendelkezéshez tartván, engedelmeskedjék. Rendezett tűzoltó testületnél, mint a katonáknál, a fegyelem, engedelmesség, a legfőbb s mulhatlan kötelesség. A tűzoltó hivatását a becsülés szempontjából kell felfogni, mert a ki bár fizetésért, annál inkább önkéntesen, embertársainak vagyona s élete megmentésére vállalkozik, a maga életét pedig e miatt koczkára teszi, az ily egyén közbecsülést, polgártársai részéről megkülönböztetést érdemel. A tűzoltó-testület tervezésénél, legyen az fizetett vagy önkéntes, mindig a munkafelosztás elvéből kell kiindulni. A munka ily részletekre oszlik: 1) A tűzoltás körüli vezényletre, kormányzatra, 2) a vizipuska kezelésére, 3) vizhordásra, 4) rombolásra, vagyon- és személymentésre, 5) egyéb teendőkre. A tűzoltás vezetése, kormányzata mindenkor egy kézben öszpontositandó, és pedig egy erélyes, elméleti s gyakorlati tudománynyal, bátorsággal felruházott oly egyénre, ki külalakra is tekintélyes legyen, s parancsolni tudjon is. Ámde a parancs csak úgy vezet eredményhez, ha a parancstól az engedelmesség meg nem tagadtatik; a fizetéssel ellátott személyzetnél az engedelmesség tartozó kötelesség; az önként vállalkozóknál a becsületérzést kell fölébreszteni, ezek fizetése a közbecsülés lévén, ha ki engedetlensége miatt a testületből eltávolittatik, ez reá nézve már büntetés leend. Igen czélszerü, ha a testület parancsnokát maga választja meg, s igy azt előre is bizodalmával ajándékozza meg. A vezénylő parancsnoknak segitségére kell hogy legyen a városi hatóság, nem ugyan oly végből, hogy a tűzoltás vezetésébe avatkozzék, mert ez egyedül a parancsnok feladata, hanem azért, hogy a nép közt a rendet fentartsa, a megmentett vagyon felett őrködjék, vagy ha a vezénylő több épület lerombolását rendelné, s a tulajdonos ellenszegülne, hatósági egész tekintélyével lépjen föl, s az engedelmességet eszközölje, és igy a hatósági személy is — tűzvésznél szintén a vezénylő parancsnoknak segédszemélyzete. A hatósági személyen túl a vezénylő parancsnok maga mellé vesz két-három nyarganczot, kik által rendeletéit az illetőkhöz juttatja, s a távolabbi dolgok állásáról tudomást szerez. A vezénylő parancsnoknak a tűzoltásban résztvenni nem lehet, ő csak ren- i delkezik vezénylő szavak, jelek és segédjei által. A vizipuskához egy gondnok, egy kormányos, s a vizitéit Thrasea (Tac. Ann. XVI. 22.), mint napjainkban azt akarják i tudni, mit mondott, vagy nem mondott Napoleon császár. Több ismeretes kiadó léte a könyvkereskedés élénkségét bizonyítja. Halikarnasi Dionysius „irók ezreiről“ beszél, kik a legrégibb római történelemmel foglalkoztak, és ámbátor ezen kifejezésében túlzás van, mégis igen nagy számot tételez föl. Azon- bán semmi túlzás sincs azon állításban, hogy a pseudo-sybilli könyvek 2000 példányú másolata létezett, melyeket Augustus csak Rómában vétetett el. Itt még egy tény, mely hasonlót bizo nyit: Plinius nevetve Írja barátjának, hogy ö megfogadta, fiának elvesztése fölött kérkedve gyászolni, és senki sem gyászol úgy, mint ö — luget ut nemo — „Ö képfaragókat és festőket lát el munkával, és egy beszédet készít, melyet nem csak nyilvánosan olvas fel Rómában, hanem melyet — ezzel meg nem elégedve — ezer másolatban szétküld a tartományokba.“ (Plin. Epist. IV. 6.) Igen fontos bizonyiték van még, melyet nem szabad mellőznünk : az iskolai könyveket értem. Ha Juvenal azt mondja,: „hogy fia a padján tanult verseket, felállva ismételje,“ úgy bizonyos, hogy a római ifiuság leczkekönyvekkel birt, melyeket bepiszkol- tak, elszaggattak és elvesztettek, épen úgy mint utódaik. Az is megjegyzendő, hogy a római iskolákban a legnépszerűbb költők olvastattak; sőt Persius azt mondja, hogy a költők büszkék voltak arra, ha az iskolákban olvastattak, és Nero, kinek az irói hiúság föjelleme volt, parancsot adott, hogy verseit a gyermekek kezeibe adják. Ezen munkásság legerősebb bizonyítéka azonban azon tény, hogy a könyvtár a ház lényeges részét tette, a mi napjainkban még a vagyonos osztályoknál is csak ritkán fordul elé. Valószínű, hogy az csak divat volt, és hogy a könyveket a ház leg- csinosabb bútorzatához számították. Bizonyos, hogy Seneca ezen általános könyvgyüjtési lázt oly embereknél kineveti, kik birtokuknak csak külsejét ismerik. Mindazáltal ezen divat arra mutat, hogy a könyvek a római élet főelemét tették; mert az nem csak nehány gyűjtő szeszélye volt, kik tán becsül étvágyból akartak könyvekkel bírni, mint mások érmekkel és kagylókkal. Csak azon tény is bizonyítja, mily nagyfontosságú volt az irodalom a rómaiaknál, hogy minden becsületes háztartásban oly rabszolgák voltak, kiknek kötelessége volt a felolvasás, leírás és a könyvekrei vigyázat. A könyvek ára is e mellett tanúskodik. Ha a könyvek drágák lettek volna , ritkábbak leendettek; ha nem lettek volna olcsók, nem terjedtek volna el annyira. így egyrészről azon körülmény, hogy a könyvek nagy mennyiségben voltak, bizonyítja, hogy azok olcsók voltak; másrészt a könyvek olcsósága határozottan azok nagy mennyiségéről tanúskodik. Egy tudós franczia, ki a könyvek árát különösen fürkészte, azon eredményre jutott, hogy azok olcsóbbak voltak, mint a mostaniak. Halljuk, mit mond Martial. Epigrammai első könyve, disze- szen kötve 5 dénárért (körülbelül 1 frt 48 kr,) kelt el; olcsóbb kötésben a nép számára csak 6 egész 10 sesterciusért kelt el (35 egész 58 kr). Az epigrammák 13-ik könyve 4 sesterciusért kelt el (körülbelül 24 kr.), és ö azt mondja, hogy ezen ár fele még szép nyereséget nyújtana. Ha kiadója Trypbon még 24 krnyi ár mellett is jelentékeny hasznot húzott egy hires szerző költeményeinek bekötött másolataiért, úgy az azok kiállítására fordított költségnek igen csekélynek kellett lennie. És Horác jól ismert sorai, melyekben azt mondja, hogy egy eredményteljes költemény szerzőjének nem csak pénzt, hanem dicsőséget is szerez, mivel még a tengeren is átvitetik, azt mutatják, hogy az eladott példányok számának igen nagynak kellett lennie. Kétségkívül hajlandó az olvasó azon következtetést vonni, hogy a könyvek azért voltak olcsók azon időben, mivel a szerzőket nem fizették. Azonban az nem áll. A szerzőket fizették. Azonban nem állítom, hogy oly összegeket kaptak, minőket gazdag könyvkereskedőink hires íróknak fizetnek — összegeket, melyek puszta említése kevés év előtt némelyiknek eszét is megzavarta volna. Horác nem kapott ódáinak minden soráért egy guinéet, és Petronius sem kapott 16.000 font sterlinget regényéért. Liviust nem fizették úgy, mint Macaulayt. Azonban a római Írókat is fizették, és pedig oly összegekkel, melyek nagyobbak voltak, mint sok ideig a nyomdák feltalálása után. Valószínű, hogy akkor úgy, mint most, sok könyvet adtak ki tiszteletdij nélkül, részint mivel szerzőik gazdagok voltak, és csak a dicsőség kedvéért Írtak — a mi az olcsóságot elősegítette; részint mivel a műnek természete csak középszerű bizalmat ébresztett a kereske- désbeni eredményre. Azonban bizonyos, hogy mihelyt a könyvkiadás kereskedői vállalattá vált, versenyző árusok dicsőség (és nyereség) kedvéért új müvek után törekedtek , szegényebb sorsú irók müveik értékét ismerni tanulták. Hogy Martiált is fizették, *
