Eger - hetilap, 1867
1867-06-27 / 26. szám
211 köse vegye el Eugéniát, és legyen Dánia, Svéd- és Norvégország , három-egy királyság ad nótám az Adriánál. De most úgy látszik, j a porosz terv fog győzni. A török zultán, ki anyai részről I. Napoleon 1-sö neje, a szerencsétlen Josephina császárné után valami rokona a franczi- ák császárjának, csakugyan • Parisba ment. Az összeesküvést, melyről emlitést tettünk, a német lapok szeretik devalválni, állitván, hogy nem 26-ot, hanem csak 15-öt fogtak volna el. Omer hasa egy győzelméről a lassiti magaslatokon is értesítenek. Miksa, a volt mexicoi császár száműzetett, és útban volna Európába, miután egy iratot bocsátott ki Napoleon ellen. Végre Amerikában egy már 3 év óta folyó, de most nagyobb kiterjedést nyert indián barcz foly a Colorado tartományban. Scherman hires unionista tábornok küldetett ki mintegy 17,000 főnyi, egyesült, különböző indián-törzsek legyözetésére. Repülő szó. Repülő szó ?! . . igen, hát repül-e sebesebben egy madár a szónál a telegraphon ? ... . Fölséges találmány! A távol levő szülő, már-már számolt az élettel, csak egy óhaja van még : meg egyszer láthatni szeretett gyermekét. Még lenne idő, 2— 3 nap, a gyermek még eljöhetne megédesíteni az utolsó perczeket, ha tüstént értesíthetnék. Távirjatok neki . . . s | ő még azon órában útban lehet, a gyermeki hálaadót leróni. A Pesten idéző „gyöngéd“ férj, tömérdek (!) teendői között is (a szinház, komló, aranysas látogatása, uj pesti és svábhegyi kirándulások után sat. haza vetődvén reggel) szeretett nejé- röli megemlékezésének tanujelét adandó, haza távirat: N. N-nek E ... be. Saczikám! jó éjszakát! Pest, 18.* máj.* reggeli 6 óra. Persze a jó asszony csodálkozik, hogy kedves férje 6 órakor reggel kíván ,jó éjt.‘ Az álnok hitelezőt — mert a hitelező mind álnok — egy fürge adós ki akarván játszani, szerencsésen elillan ; de nyomában a telegraf: „N. N. ur tartóztassák le.“ De már a hitelezők elöl, jó lenne a távírdát országos törvény által elzáratni. Ennyi előnynyel bírván a távirda, nem állhattam meg, hogy egy szép reggel a mienknek be ne mutassam köteles tiszteletemet az egykori hires kacsakorcsmában. szire hatoltunk, midőn egy helyre érkezőnk, hol ajtó igen keskeny, s a hol annak amerikai partjait tiszta időben bizonyosan egészen I kivehettük volna. Lee kisasszony a hajókamra egyik szögletében néma fájdalomban elmerülve feküdt, s fejét nagy kendőbe dugva, szellemtelen önző nénjének csacskaságára nem is hallgatott. „Kendal, mondám, mi Port Hopetől nagyon eltértünk délre; nem mehetnénk egyenesen feléje?“ O a folytonosan változó szélre figyelmeztetett, s állitá, hogy ily esetben más irányban nem lehet haladni. S azt is monda csendesen, hogy a jégen veszélyes szakadások mutatkoznak. Félóra múlva az indián szolgáló a hajókamrából a fedélzetre jővén, midőn a jég felett a távolba tekintett, ijedtében felkiáltott : ,,Ime ott—ott szuronyok vannak, katonák, katonák!“ O délfelé mutatott, hol csakugyan látszott valami csillámlani a ködön keresztül. Abban a pillanatban az indián egy párdusz zörejnélküli modorával fölugrott, s mormogá: „Uaff! Kesnakupack vak, süket, ostoba indián, de csitt, hallgassanak!“ S fejét oldalvást hajtván, hallgatózott, mint a szarvas szokott az öt üldöző vadász mozdulataira. Aztán fölemel- kedék, karjait széles mellén keresztültevé s mondá: „Ott emberek vannak — mohawk-indiánok beszélnek,“ „Lehetetlenség!“ kiáltánk fel Kendal és én egyszerre. „Kesnakupack igazat beszél, válaszold az indián stoicus nyugalommal. Egy része angolul beszél — azok amerikaiak — mások mohawk nyelven — azok a hét nemzet harczosai.“ „Csend!“ mondá lassú hangon s felemelt jkarral Kendal. A ködön keresztül egy amerikai dallam megrázkódtató hangjai Uték meg füleinket, de anélkül, hogy a szavak érthetők lettek volna. Erre nemsokára a ködfátyol szétoszlott, s mi oly látványnak va- lánk tanúi, mely iszonyú volt ránk nézve. A jég fölött emelkedett ki egy fákkal benőtt kis homoksziget, s azon meglehetős számmal fegyveres férfiak valáuak. Sátraik nem voltak, hanem azt a fák gályáin megerősített bőrök helyettesítették, köröskörül pedig számos szánka volt, melyeken hihetőleg élelmiszereiket szállitotA kacsaköz hires volt azelőtt is, most meg plane hírneves lett, távírdája és a távírdához czimzett sörödéje által .... Helyes kalkulus volt, a távirdai ház alatt sörödét nyitni. Az ember rendesen siet telegrammjaival, kifáradt, fölmelegszik, egy kis hűsítő nem árt, menjünk a sörödébe. Később eszünkbe jut, várjuk a választ, és ismét — maradjunk a sörödében. Én ugyan még nem próbáltam, mert tudj’ Isten, szégyellem egy kissé a sört, a boros Egerben. Benéztem tehát a távírdába, azon kíváncsiságtól vezettetve, vájjon az egri publikum mennyiben veszi igénybe a távírdát. Előkértem a naplókat, és nem voltam rest, a havonkinti tele- grammok számait kijegyezni. Nem hittem szemeimnek, midőn az elég tekintélyes számokból az egriek tiszteletreméltó törekvését, a nagy világgal összeköttetésben lenni, megtanultam. Az itteni távirda megnyílt 1866. okt. 4. Oktober havában . . Egerből ment ................... 580. é s jött. 228. Novemb. „ . . 419. Deczemb. „ . . , ...................291. 2 70. 1867. Jan. „ . . . ................... 320. 3 72. Február „ . . 257. Márczius „ . . , 259. Április „ . . 361. Május „ . . 387. 2860. 2553. telegramm. Az egész forgalmi összeg: 5413. Szép szám ! És midőn e számoszlopokat végig futnám, egy- egy tételnél elgondolkoztam, hogy ugyan mért több az a másiknál? Vegyük mindjárt az első positiót 580. Ez a legtöbb. Miért? A kiváncsi kérdést kíváncsisággal kell megoldani. Mint újdonságot u. i. siettek megpróbálni az első hónapban a kiváncsiak. Hogy szól, mint szól, csakugyan oly gyors az a távirda? 5 perez Egerből Pestre? próbáljuk meg. A másik positiót 372-öt megfejti a borkereskedés, és a cholera, melytől még tartván, erősen keres- # ték a veres bort. Deczember már a csendes mélázás és pipázás hónapja . . . meglátszik a távirdán, a 300-at sem üti meg a tele- grammok száma. Január újra mozgásba hozta a telepraphot az újévi gratulátiók által. Február csendes. Márcziusban a kereskedelmi forgalom élénkül, és azóta a távirdai forgalom is mindin ták. A fegyveresek jobbára fehérek voltak az amerikai önkéntesek öltözetében, de még más homályosabb alakok is valának láthatók, melyeknek kiczifrázott teste, és fantastieus fejdisze toll és rókafarkkal — vad eredetöket eléggé elárulá. Ágyukat nem láttam, hanem széles kiterjedésben szuronyokat és fegyvercsöveket láttam csillogni. „Most az egyszer fejünket vaddarázsfészekbe dugtuk hadnagy ur, susogá felém Kendal. Egyedüli legforróbb óhajtásunk csak az lehet, hogy a köd ismét leereszkedjék, ha az nem teljesedik, veszve vagyunk." Alig hogy ezt kimondá, már is egy iszonyú bögés tudtunkra adá, hogy az éles szemű indiánok észrevették bennünket. Ezt száz és száz hang folytató, s erre azonnal nagy mozgás keletkezett köztök. A katonák négyszögbe, az indiánok pedig sűrű kis csoportokba álltak. „Most látom, mit akarnak, kiáltott fel Kendal, e pimaszok támadó angoloknak néznek bennünket. Csak nehány mérfölddel tovább juthatnánk, mielőtt ránk találnak lőni, de —“ E pillanatban lövés történt, félbeszakitá szavait, s Kesnakupack fejőkéről a golyó nehány tollat sodrott le a hajófedélzetre. Az meg sem motezant, hanem egész nyugalommal szivá pipáját, s kis idő elteltével szokásos „uaff“-ját hallató. De különben leszámítva, hogy ezáltal fajának ezen udvariassági szabályát betöltő, tökéletes részvétlenséget tanúsított ez éleseszű indián. Mialatt Vilmos a kormányt kezelte, s én a vitorlákkal a gyenge szellőt felfogni igyekeztem, az indián fölkelt, éles tekintetet vetett az ellenségre, s anélkül, hogy az ellenség ismételt lövéseit figyelembe vette volna, Kendal oldalán termett. „Te fehér főnök, itt nem jól járunk, mondá, jobban délnek tarts, itt nagyon erős a viz árja — a jég áttörik alattunk — s mi mindnyájan veszve vagyunk, ha rám nem hallgatsz.“ Az indiánnak csakugyan igaza volt; mert Kendalnak alig maradt annyi ideje, hogy a kormányrudnak hatalmas lökést adjon, s a hajót elterelje a vékony jégfelltlétről, melynek törései gyémántszerüleg ragyogtak a téli nap sugaraiban, s ránk nézve
