Eger - hetilap, 1867
1867-05-02 / 18. szám
143 A gyöngyösi járásban: Főszolgabíró Kiirthy Antal; Alszolgabirák : Kaszab Bertalan, Borhy Dániel, Fehér Alajos. A Tarnajárásban: Föszolgabiró Majzik Viktor; Alszolgabirák: Almássy Gyula, Nagyfejeö Mátyás, ifj. Puky Miklós. A tiszai járásban: Föszolgabiró Lipcsey Péter; Alszolgabirák: Benkő Albert, Bárczay Gyula, Bogyó Ágoston, Losonczy Antal, Hellebranth János. AMátrajárásban: Föszolgabiró Ivády Miklós; Alszolgabirák: Beniczky Pál, Kovács József. Esküdtek: A gyöngyösi járásban: Fehér Kálmán, Kékessy János, Szák József, Bárány Károly; A Tarnajárásban : Ferenczy Mihály, Horkay Lajos, Csernyus Kálmán, Szalay Miklós, Kovács József; A tiszai járásban: Kovács Gyula, Für Béla, Kecsky László, Szombathelyi András, ^ Pásztor Béla, Eördög Gyula; A Mátrajárásban : Ferenczy József, Kiss Mátyás, Kovács Ferdinánd. Törvényszéki ülnökök Egerben: Fülöp József, Szuhányi János, Markovics János, Szabó Sándor, Poppel Gyula, Bedekovics Vilmos, Ecsedy László. Törvényszéki ülnökök Szolnokon: Andrássy János, Szentmártony József, Hubay Ferencz, Pogány Albert. Csendbiztosok: A gyöngyösi járásban: Szabó Iguácz; A Tárná A tiszai A Mátra Föszámvevö: Szabó Frigyes, Góth Vilmos ; Szekcrka Lajos, Sárközy Imre, Kovács Aurél; Marssó György. Lenkey Károly; Midőn künn voltak, Alva elmondá, mennyire meg van Mandel ijedve, a mint Levysohn orvost meglátta. — S ön nem ismeri az öreget? Nem emlékszik rá? hisz mindig Dániel bácsinak hitta. — Mit ? hát ez a jó öreg volna? Hála Istennek! ez a Gondviselés intése, az ég küldöttje. 0 képes leend az egész titkot megfejteni. Mihelyt lehet, beszélnem kell vele. XVIII. Még egyszer a kisértet. Tíz óra után volt már, midőn Mandel és az idegen elváltak. — Ki gondolta volna! — mondá Mandel szobájába érve. — Le kell rázni nyakamról ezt a Levysohnt. De mi hozhatta öt ide s épen most ? Azt nem hiszem, hogy Alvát megismerte volna. — Mandel a legvégsőre is el volt határozva. Ugyanekkor az öreg orvos az ablaknál állott a parkra nézve, s gondolkodott, vájjon mi fekhetik Mandel szivén, hogy oly szórakozott volt? Alváról pedig csodálatos dolgokat beszél. Föltette magában, hogy e gyaníts dolognak nyomára jö. A mint igy okoskodott, a hold gyönge fényénél két alakot pillantott meg a park főbejárásánál, az egyikben a fiatalembert, a másikban Simont vélte fölismerni. Itt volt az idő s alkalom, bizonyost tudni. Azonnal lesietett; a két egyén először ki akart térni, de a mint megszólalt, ráismertek. —,Nem Simon az? — kérdé az öreg, kezét nyújtva a négernek. — Én vagyok, s ön az öreg Dániel bácsi, ugy-e? — Mindenesetre ; ez hát az én kis Alvám ? — Nem oly kicsiny, mint midőn még ölében hordott. Hej! ama boldog napok óta sok nehéz időt éltem. — En is — mond az orvos. — Azt hittem, hogy Mandel házában barátságos fogadtatásban részesülök; de úgy látszik, idegenkedik tőlem. Talán nem úgy mennek itt a dolgok, mint kellene ? — A lehető legroszabban ! — Gondoltam, s azért jöttem, hogy megtudjak mindent. Beszélje el ügyeit. Alva röviden, de érzékeny szavakkal beszélte el ez utóbbi év történetét. Levysohn fölötte elbámúlt, némely pontot kétszer is elmondatott. Simon is beleszólt, midőn Alva elvégezte beszédét. — Hát a kisértetröl nem szólt semmit. — Mi az, mi? — Egy titkot érint, mely a homályos házzal van egybe- fUzve — mond a fiatalember. —Többször láttak itt egy szellem- szerű alakot, mely sokat hasonlít Harland Izabellához. — Ön látta-e? — Egyszer futólag; de mostohaatyámnak és a cselédségnek többször megjelent. — És e kisértet még most is megkeresi a homályos házat? — Gondolom. — Különös; mégis gyanús előttem Mandel; szabadulni szeretne tőlem, mert valami ürügy alatt holnap korán a városba akar vinni. De itt maradok, mig a titkot meg nem fejtem. Harland Izabella jó barátnőm volt, tehát nem akarom, hogy gyermeke szenvedjen. Épen midőn Alva meg akarta köszönni az öreg szívességét, Simon ajkain e szavak hangzottak el: — Nézze csak! — és a fák közé mutatott. — A kisértet! — Csak nyugodtan! nincs mit félnünk, várjuk, mig elhalad mellettünk. — Ni, mily fehér! mond Simon csodálkozva. —t Pszt! erre jö! —■ Alva fölugrott, hogy a kisértet szeme közé nézzen. A tünemény lassan haladt a keskeny ösvényen, ruhájának fehér uszálya a homokon húzódott. A mint embereinket megkö- zelité, a hold sugarai halvány arczára világítottak, s Alva megragadta Levysohn karját: — Ez Izabella! — suttogá. — De az öreg nem felelt; várt, mig a kisértet elhaladt. — Jöjetek — sugá az orvos — kövessük. Csak csöndesen, nesz nélkül. Maga sem tudta hogyan, vagy miért, Alva fölállott, s követte öreg vezetőjét, mig Simon reszketve lopózott utánok. *
