Eger - hetilap, 1866
1866-02-22 / 8. szám
68 elvonni akarta. Mondá a többi között hazánk bölcse, hogy „a nyilvános discussio számolás a népnek, mely minket ide küldött; hogy továbbá: a tanácskozás teljes szabadságának ilyetén korlátozása oly kétélű fegyver, mely ma másokat, holnap magunkat sérthet meg; hogy az eszmecsere nem élesiti, hanem enyhiti a tanácskozásokat, és az elfojtott szó sokszor több keserűséget .okoz, mint a kimondott őszinte szabad szó.“ -A vita ma tovább folytattatik, és abban többen vetMint örvendetes jelenséget üdvözöljük azon meleg érdekeltséget, mely hazai ügyeink, főleg népünk művelődése és nevelése iránt nyilatkozik. Vajha azonban a szavakat a tettek is követnék! Mi lelkesülünk,tervezgetünk, olykor-olykor föl is jajdu- lunk úgy baráti körben, mint nyilvánosan; de a lelkesedés pillanatai elmúlnak, és nálunk ismét az apathia jut uralomra. Egyik a másikra, a községek lakosai a tanács és elöljárókra, ezek ismét a megyére vagy magasb kormányszékekre bízzák a kezdeményezést, még inkább a kivitelt, s ezalatt az idő halad és múlik ; pedig egyesített, őszinte jóakarattal még a mostoha idők mellett is mennyi jót, mennyi hasznosat lehetne eszközölni! A világtörténet nem rendez sorshúzásokat, melyek egy éj alatt dúsgazdaggá teszik azt, ki tegnap még koldus volt; a népeket és nemzeteket, erkölcsi úgy, mint anyagi vagyonukat tekintve, csak saját munkájok teheti gazdagokká, s állandó birtokukká csak az válhatik, a mit serény iparkodás utján szereztek. És a polgárosodás — mint helyesen mondja, ha jól emlékszünk, Eötvös József báró — nem egy magától növő fa, hanem sok nemzedék erős munkája kell hozzá, mi közben nincs pihenés, megállapodás, mert minden elért lépcső azonnal uj feladatokat szab elénk, melyeket okvetetlenül meg kell oldani. Akarni, munkálni, tenni és hatni kell tehát. Saját hivatásköre mindenkinek nyújt alkalmat, és kijelöli a tért, melyen hazájának, nemzetének nagyobb vagy kisebb, de egyaránt hasznos szolgálatokat tehet. Csak akarni kell. A félreértések az apró aprehensiók leginkább szokták zsibbasztani a közügy érdekében fárado- zók tevékenységét, ezeket tehát távol tartsuk egymástól, de másrészről ne is sokat törődjünk velők. Az idő igazságot fog szolgáltatni, és ha előbb nem, a sirhantnál még elleneink is igaz vallomást teendnek. Ne a személyt, hanem az ügyet tekintsük. És ne a lárma, hanem a tettek után Ítéljük meg az embereket, mert a nagy és stentorhang, nem hévmérője a hazaszeretetnek; sőt vajmi sokszor az önha- szonkeresés épen a nagy szavakba burkolja magát. T Á R C Z Liliom és vérpad. — Kép a franczia forradalomból. — (Folytatás.) * * Az őrnagynak igaza volt, midőn sejtelme a forradalom kitörését a titkos társulatokban kereste. Ennek igazolására, úgy hiszem, nem lesz érdektelen olvasni a szerencsétlen Mária Antoi- nette-nek, XVI. Lajos nejének levelét,*) melyet nővérének Mária Christinának irt 1781-ben febr. 26-án: „Én úgy hiszem — írja a többi közt — te ok nélkül félsz a szabadkőműves nevet viselő társulattól; mi azt itt föl sem vesz- szük,minthogy mindenki tagja annak, e szerint mindenki tudja, mi történik ott, hol van hát a veszély? Ha ez titkos politikai tár sulat volna, akkor méltán lehetne félni; igy ellenben a kormány hagyja azt terjedni, minthogy az nem más, mint egy jótevő és mulató társulat; benne nem tesznek egyebet, mint esznek, isznak, dalolnak, miért is a király azt szokta mondani: hogy azok, kik esznek és dalolnak, nem esküdnek össze.“ így beszélt a forradalom előtt nehány évvel azon királynő, ki később áldozata lett férjével azon álczázott társulatnak, melyet figyelemre sem méltattak. A forradalom részletezése egyéb- kint terjedelmesebb kötetek tárgya lévén, mi csupán azon eseményeket és jeleneteket adandjuk elő, melyek beszélyünk keretét képezik. A forradalom szövétneke általános conflagratioval fenyegetve Európát, a coalitió sietett azt elfojtani, a mi nem oly könnyű volt, mivel a dühösségig fokozott lelkesültség az egész Franczia- országot egy óriási táborrá alakitá át, és sokáig tarthatlanná tévé a tért, melyet a coalitió seregei a győzelem és vereség változatos esélye között elfoglaltak. Verdun egyike volt ama városoknak, melyek várva várták, *) Lásd d’ Hounolstein: „Lettres inedites de Marie Antoinette“ czi- mü munkáját. hogy a eoalitio mentő karjaiba vethessék magukat. A város kapuinál állott a porosz király, s a lakosság öröme általános volt a szabaditó megérkeztén, ki a köztársasági helyőrség parancsnokát a város feladására sürgette. Beaurepaire, a parancsnok, ki vitéz, elszánt katona volt, s kész a legvégsőre, vonakodék engedni a felszólításnak. Csak miután a lakosság kijelenté, hogy vonakodása esetében a megszálló porosz seregnek segédkezet nyujtand, határozd cl magát a város feladására. A porosz király másnap a nép örömujjongásai között vonult be a városba. A házak ablakairól a lakosok virágokat szórtak a szabaditó útjára, este a király tiszteletére a város fényesen ki világíttatott, s bál rendeztetett. „No leányok, este szépeknek kell lennetek — mondá a belépő őrnagy leányaihoz. — A porosz király maga is ott lesz a bálban. Kilencz órára készen legyetek.“ A leányok arczán az öröm eltitkolhatlan pírja jelent meg. Az apa pedig megelégedetten mosolygott, s mialatt szobájába távozók, magában mondá: „Fogadok, hogy nem lesz oly szép három leány a bálban, mint az enyéimek“. A belépő inas Montreal urat jelenté bo. Montreal, egy huszonöt évesnek látszó, s ajánló külsejű fiatal ember, ama nyugodt s fesztelen magatartással, mely öt annyira kitünteté, közeledett az őrnagy felé, ki előtt magát mélyen meghajtva, szólt: „Őrnagy ur, én önhöz olyforma kérelemmel jövök, melynek teljesítésétől egész életem boldogsága vágy boldogtalansága függ. „Szóljon Montreal ur, — mondá az őrnagy, megfogva az ifjú kezét, s maga mellé egy pamlagra vonva — egy ily általánosan kedvezőleg ismert férfiúnak bizalmát bírhatnom, s bármiben is szolgálatára lehetnem, mindenkor szerencsének s megtiszteltetésnek fogom tartani“. „Őrnagy ur sokkal jobban utálja a formaságokat, hogysem üres szólamokkal remélhetném biztosítani ügyemnek a győzelmet. n
