Eger - hetilap, 1866

1866-05-10 / 19. szám

164

határa felé közelednek. Az orosz politika következetesen szemmel tartja a Dunafejedelemségek annexióját, s csupán kedvező alkalomra vár terveinek keresztülvitelére.

Szászország. A porosz kormány a szász kabinethez jegyzéket intézett, melyben azt követeli, hogy Szászország, mely Ausztria részén áll, lefegyverkezzék, ellenkező esetben katonai rendszabályokkal fenyegetőzik. A szász kabinet nem teljesítette a követelést, hanem az ügyet a szövetséggyülés elé terjesztette.

Bizonyosnak mondják, miszerint a szász miniszterelnök azon positiv javaslattal lép fel, hogy a középállamok csak akkor bocsátkozzanak a porosz szövetségreform tárgyalásába, ha a herczegségek kérdése véglegesen meg lesz oldva, miután addig a béke fentartása nem tekintetik biztosítottnak.

Belgium. Brüssel máj. 8. Hírlik, hogy a minisztérium legközelebb a kamra elé egy javaslatot terjesztend, a hadsereg lét" számának 80,000 főre emelése iránt. A behivási rendeletek már alá vannak írva.

Törökország. A montenegrói s bosuiai határról érkező hitek tetemesnek mondják az ama tartományokban uralkodó izgatottságot. Nem szenved kétséget , miszerint idegen ügynökök izgatják fel a lakosságot oly czélból, hogy az Ausztria és Porosz- ország közti háború kitörése esetére a Keleten is harczra kerüljön a dolog, s a keleti kérdés ismét előtérbe állittassék. Hirsze- rint Oroszország és Perzsia véd- és daczszövetségre léptek, hogy háború esetében Törökország rovására gyarapodhassanak.

beli czigányok, kiknek enthusiasmusa odáig fokozódott, hogy az aszódiak programmját az utczasarkakról csakhamar a felragasztás után letépték. De még ezzel korántsem elégedtek meg, hanem hogy a vendégek iránti jó érzelmeiket, kiváló előszeretetüket még feltűnőbb módon kimutassák , elmentek a polgármesterhez, azon alázatos kérelemmel, hogy ne engedje meg a vörösnadrágo- soknak, Egerben játszani; minek fáradnának azok, mikor ők itt vannak ? a vendégek csak mulassanak kedvökre, majd muzsikálnak ők helyettök, sőt, ha kívánják, még nekik is — jó pénzért.

De térjünk vissza a kaszinói zeneestélyre. Publicum ugyan nem sok volt, de annál kevesebb volt a tánczos. Ecce hát táncz is volt a zeneestélyen ? No persze hogy volt. Hogy is lehet ilyet kérdezni ? Eger höslelkü hölgyei minden , még akkora alkalmat is, mint a kisujjom , meg szoktak ragadni, hogy czipöik talpát a papák, illetőleg férjek nagy örömére koptathassák, azaz prózai- asan mondva: tánczolhassanak. így történt ez csütörtökön is. Alig rüszöltek le a vöröskimondhatatlanos vitézek egykét nótát békességben, már is a krinolinok duzzadni, a lábtyutalpak halkan csoszogni kezdtek. De ezt nem panaszképen mondom, ments Isten! én a tánczkedvnek nem vagyok esküdt ellensége, nem én találtam fel azon bölcs közmondást: „Nemo saltat sobrius.“ (Remélem, egy férfi sem lesz oly goromba, hogy ezt hölgyeknek lefordítsa.) Aztán meg tudom én azt, hogy a suszteroknak is élni kell. Ha mi szeretünk élni, hagyjunk élni másokat is. — Hanem egy igen nagy bökkenője volt a dolognak: a tánczos fiatalemberek aggasztólag kevesen voltak, s a kik voltak is, átkozott kedvetlenek voltak, olyan képet vágtak, mint valami paniquetől megszállt börzianus. Ha ez soká igy tart, maholnap kötéllel kell fogni a tánczosokat. Per amorem Dei, mi lesz már belölünk ? igy elöbb-utóbb elvesz a világ. Hát illik-e, a hölgyeket ennyire magukra hagyni, velük akaratuk ellen petrezselmet áruitatni? Szabad-e a lovagiasság szent törvényeit, hogy úgy fejezzem ki magamat, bagariacsizmás lábbal taposni ? Hajdanában a fiatalember egy szép leány kedvéért tüzet hagyott volna rakni a sparh . . . . akarom mondani a hátán ; és most ? most még a tánczot, ezt a kedves kis robotocskát is úgy kerülik, mint az ördög a tömjént. Oh tempóra, oh mores ! Uraim, jogász uraim ! (mert Egerben a tánczdisponibilis fiatalságot par excellance önök képezik,) ez több, mint a mennyit öreg barátjok, Kacsaközi, szó nélkül hagynak tartott, négy him-és nösténymajom, két éles hangú papagály ; szép társaság ugy e bár? A kis magány egyszerre pokoli lárma és zsibaj színhelyévé lön. Ha a két óriási madár rémitő, a kígyó iszonyatos, a papagály sikoltó lármás volt: akkor a vadak őrei és felügyelői még inkább felülmúlták utálatosság és idegenszerűségben a nabob e szemefényeit. Ricze, a nabob komorn oka, volt e rut had tábornoka; utána egy hindu Hercules lépegetett, s osztogatta azoknak a bronzarczu, széles vállu s félmeztelen embereknek a parancsot.

Először is az volt a kérdés, mit adjanak enni az éhes madaraknak s a kígyónak ? Ricze ez utóbbi számára két tengeri nyulat kért; nem lévén tengeri nyúl, egy szép szárnyasállat, melyet a szakácsnő délre kopasztgatott, esett áldozatul. A papagájok megelégedtek egy serpenyő tejsürüvel, mely reggelire volt a kis leányoknak szánva. A sakál megijedve a kecskéktől, elfutott, beszaladt a konyhába, s innen a gyümölcsöskertbe. Végre egy majom használva az általános rémületet, a dajka vállára ugrott, ki épen a kis Emmát hordozta, fellökte a gyermeket dajkástul, felmászott a lépcsőzeten, s a karfán csúszva a gyermekek szobájába ment, hol egy ágy alatt megvonta magát.

Mily zajos jelenet váltá föl a lak előbbi szokott csendjét! Egymást lökdösik, taszigálják. A cselédek veszekednek, a gyermekek kiabálnak. Kelet minden zagyvalékos nyelve hangzik minden lépten. Az anya halálos rémületekben elájul; férje haraggal ugrosik ide s tova. Az este beáll; de nincs elő egy papagály. Utczu ! keresni kell. Végre megtalálják, a kandalló fölé lapulva, a mire aztán a család pillanatra megnyugszik, s a szakácsnő feladhatja az asztalra a félbeszakított s meghidegült ebédet.

(Folyt, köv.)

Kacsaközi levél.

I.

Eger, május 5-én.

Minthogy a háborút már most bizonyosnak lehet tartani, tehát irok jelenleg a vörösnadrágos, alias aszódi czigányokról. Ez a jó nép ismét ellátogatott hozzánk, s tegnapelőtt zeneestélyt rendezett a kaszinó termében. Legjobban megörültek ennek a hely„Nem értem, feleié Luczia; ez a legkiilönczebb szeszély...“

És szomorúan gondolt ismeretlen vendégeire s felzavart magányára.

„Ez kétségkivül eredeti, mondá férje nyugodtabb hangon ; de elvégre mindezt nagybátyád teszi; ő öreg ember, s igy tekintettel kell irányában lennünk. Ha mindjárt azt kívánná is, hogy tavamat betöltessem földdel, s abból egy pár elefánt játékául gyepet csináljak, én kötelességemnek tartanám, kívánságának hódolni. A madarak majd ellesznek a fészerben; a kígyó pedig....

„Az iszonyú szörny! kiálta Luczia; tudod e azt, hogy minden állat között ezt utálom a legjobban ?

„Főlegjelen állapotodban! folytatá a férj, hosszasan sóhajtva, a mely sóhaj azt adta értésünkre, hogy neje jó reményben volt.

„A madarakat majd kalitkába teszszük, s majd velem lesznek alvószobámban,“ mondá a nő.

„A mint akarod, kedves nőm. Csakhogy előre is tudtodra adom, hogy azon madarak tizennégy láb magasak, karmuk olyan, mint a derekam, étvágyuk olyan, mint a tigrisé, gyomruk, mint egy elefánté, s hozzá nagyon veszedelmes természetűek.“

„Ah! Istenem! Istenem! szegény gyermekeink!“ mormogá a gyöngéd anya.

„Ne rémitsd magad, folytatá a férj nyugtató hangon ; csakhamar megszokjuk ezen állatokat, s utóvégre is valami áldozatot csak kell hoznunk egy öreg rokonnak, ki oly közelről érdekel minket.“

Két napra e beszélgetés után, megérkezik a nábob állatsereglete ; egy utálatos és lármás karaván, mely különczségében minden aggódó várakozást fölülmúlt. A tollas óriások, a zöldes kígyó, a piszkos szőrű kecskék, egy sakál, melyet a nábob zebrá-