Eger - hetilap, 1865

1865-01-05 / 1. szám

6

hangú nyugalma megegyezett lelkűidével, s volt benne valami titkos érzés, mely öt a világ veszélyeitől óvá.— Tanítója kifejté benne a magas röptű szellem ragyogó tehetségeit. — Elérve a kort, melyben az embernek, bármily helyzetben legyen is, le kell fizetnie az emberiség iránti adósságát, érezte, hogy nem lehet hasonló azon zérusokhoz, kik szégyenteljes munkátlanságban töltik el éle- töket; ö a legfüggetlenebb pályát választá, mely megengedé neki, kis nővére mellett maradhatni, választá az Írói pályát.

Az öreg rokon, kinél tartózkodott, meghalt kevéssel azután, hogy nagykorúságát elérte; ekkor Párisba jött lakni a 16 éves Henriettel és azon növel, ki őket fölnevelte.

Ezen időben kezdé a leányka érezni a fájdalom első támadásait, melyek öt a sirba vitték. Anatole soha sem gondolt arra, hogy jöhet egy nap, melyen el keilend válnia nővérétől, nem hitte a halál lehetőségét. Egy nyári nap elvezette öt a st.-cludi sétányra; ek kor Henriette nem szenvedett.”Mindig halvány arcza élénk bibor- szinben ragyogott, sohasem érezte magát oly jól; vigan futkosott a zöld pázsiton, telve gyermeki örömmel. Egyszerre Anatole észreveszi, hogy kezét szivére szorítja, arczán nagy könycseppek futnak végig, azután oda siető testvére karjaiba hanyatlott. Ezen este Henriette ágyba feküdt, és nem kelt föl többé. A betegség hosz- szan tartott, néhányszor csillogott a remény gyér világa, de mely csak uj, szomorú csalódást szült.

Anatole nem hagyta el a beteg ágyát, két hónapon keresztül éjét, napot átvirrasztott, kérve Istent s a szenteket, hogy maradjon meg neki nővére, kiben minden boldogsága öszpontosult. Egy napon, midőn hozzá mentem, hogy a betegről tudakozódjam, Anato- lét az előszobában találtam. Sáppadt volt és levert, de a magasztos lemondás fénye világitá meg arczát.

— Henriette meghalt, mondá, meghalt és mindjárt viszik testét a temetőbe, de szelleme itt marad velem ! . . . . ezt ajkairól fogtam fel utolsó sóhajtásával.

Az ily fájdalmat vigasztalni nem, csak osztani lehetett. Midőn a hullát elvitték, megijedtem Anatole hidegségén. En mindig féltem a néma fájdalmaktól: azok a legmélyebbek.

Tizenöt napig nem láttam Anatolet; emlékeivel bezárkózva élt, s a megholt szobáját el nem hagyta. Végre elhatároztam, élni baráti jogommal, hogy eltávolitsam azon helyről, mely mindig az elvesztettre emlékezteté. Tanácsoltam neki, hogy utazzék el: visz-, szautasitá; kértem barátságunk nevében: ö mosolygvanézett rám.

— Jó, mondá végre, elutazom, hogy kedvedet betöltsem, de ne számíts arra, hogy feledjek ! mert a feledés erkölcsi halál, halála a léleknek, és ezen halál szomorúbb, mint a másik.

Sürgető kéréseimnek engedve, csakugyan elutazott Sveiczba. Reméltem, hogy az idő tompítani fogja fájdalmát, mint az történni szokott; sokat számiték az utazás szórakozásaira. Néhány hónapig hittem reményem teljesülésében. Anatole elég gyakran irt nekem, és én ezen levelekből beteg kedélyének változását olvastam ki. ítéljék meg tehát fájdalmas meglepetésemet, mely elfogott, midőn Sveicz egy kis városából levelet kapok tőle e szavakkal: „Három hét óta vagyok itt, s kétségkivül hosszabb ideig maradok e helyen, talán mindig; küldj nehány uj könyvet és egy divatlapot.“

Azonnal megértőm, hogy Anatole eltitkolt bizonyos dolgokat. De miért hallgatá el okait, melyek miatt elhatározd, az Alpesek legismeretlenebb városkájában mulatni? Mit jelent a divatlap, melyet küldetni kér ? Ha ezt nem Anatole teszi, szerelmesnek hittem volna; de róla tudtam, hogy égő, költői leikével nem szeret könnyen. Nála minden érintésnek szenvedélyesnek kelle lenni, és szellemének mostani beteg állapotában egy szerencsétlen szenvedély öt sirba viheté. Bánni kezdém, hogy az utazás esélyeinek tevém ki barátomat. Anatole több volt nekem, mint barát, és bár kevés korkülönbség volt köztünk, megszoktam öt úgy tekinteni, mint egy gondjaimra bizott gyermeket. Előre érezve a veszélyt,

elhatároztam, hozzá menni, hogy tanácsaimmal segítségére legyek. Elutaztam tehát egy szép augusztusi napon, s két nap múlva Wei- lerben valék.

(Folyt, követk.)

Fölfedezések s találmányok.

1) Virágszáritás, a természetes színek megta r- s a mellett. Mintegy 12 év előtt Londonban egy vegyész kitalálta a módját: mikép lehet a legszebb kerti, vagy üvegházi virágokat természetes színeik megtartása mellett kiszárítani. E titkot egy thüringi gyámok jó áron megvette, és az ily virágokkali üzlet által gazdag ember lett.

A virágok szárításához mindenekelőtt egy, nem igen magas tolófödelű ládára van szükség. Ennek feneke kivétetik, s közvetlen a födele alá középszerű drótszita huzatik. Ezután annyi homokra kell szert tenni, mennyi a ládában elfér. E homok a por és földrészektől jól kimosatik, megszárittatik, és üstbe tétetik, hol gyenge hevítés mellett stearinnal jól és egyenletesen összekevertetik. A stearinból mintegy */2 font vétetik 100 font homokra.

A virágszáritás most ekként következik :

A láda tetejével lefelé fordittatik, és a homokból egy hü velyknyi a drótszövetre szóratik. Erre rakatnak vigyázattal a virágok, miközben ügyelni kell, hogy a szirmok, levelek természetes helyzetüket megtartsák, egymást ne érintsék, és homokkal mindenütt egyenlöleg borittassanak. Ha ekkép a láda megtelt, a fenék rá- erösittetik, és meleg helyre tétetik. Legczélszerübb azt a pékke- menczére állítani, s ott hagyni 48 óráig. Kihűlés után a tolófödél vigyázva kihuzatik, hogy a homok a drótszitán át kifolyjon. A virágok ekkor természetes színeikben pompázva előtűnnek, és mégis teljesen ki vannak száradva. Az ily virágok kereskedelmi kapós czikket képeznek, de sokkal szebb s jobb, többet egy bokrétába, koszorúba kötve szétküldeni. E munka kellemes és hasznos.

(Dingier, Polyt. Journal 1864.)

2) Magnesium-fény. A magnesium nevű fémet csaknem egyszerre a híressé lett aluminium-mai fedezte föl achemia; azonban mig ez egy Napóleonnak hatalmas pártfogása alatt hirtelen kapós iparczikké emelkedett, a magnesium minden feltűnő tulajdonai mellett is az ipar által mellöztetik, nem méltányoltatik.

A magnesium szabadon, mint fém (metall),sehol sem fordul elő a természetben, hanem egyesülve élenynyel (Mg O) a keser- földbeu (Talkerde) jelenik meg. Egyébiránt számos testeknek, mint a Serpentin, asbest, keserűsé és a fehér magnesiának is, mely szer t. olvasónöink előtt is aligha nem ismeretes, — lényeges alkat-részét teszi. Daczára annak, hogy ennyire el van terjedve földünkön, előállítása nehéz is, költséges is. Mindeddig csak a drága kálium vagy natrium által chlormagnesium-ból (Mg Cl) lehet előállítani; azonban ne kételkedjünk, hogy mihelyt az önző ipar belőle hasznot remél, módot is fog lelni a fém olcsóbb kibontására. Csak emlékezzünk vissza, hogy az aluminium fontja 1854-ben, 550 o. ft ton állott, tehát majd egy áron az aranynyal; három évvel később Deville-nek fáradhatlan kutatása gyártását annyira egyszerüsitette, hogy fontja már 50 ftra szállott, s jelenleg már 30 fton kapható. Már is Sonstadt Salfordban a magnesium gyártását annyira könnyítette, hogy ára tetemesen sülyedt, és R o s c o e tanár a londoni Royal Institution-ban egy 2(4 font súlyú magnesiumot mutatott be, melyet l/2 óra alatt sikerült előállítani.

A magnesium ezüstszínű, erősen fénylő elem, melyet nyújtani, kalapálni lehet. Fajsulya: 1. 7, tehát majd hatszor könnyebb az ezüstnél, s igy belőle egy font majd hatszor akkora tért foglal el, mint az ezüstből. E tekintetben még az alumíniumot is felülmúlja, melynek fajsulya 2. 7, — azonban van egy nagy gyengéje: hogy nedves légben fényét hamar veszti, élegül, s e miatt az élet igényeinek aligha valaha mugfelelhet. Különös benne az is, hogy

I